Callie szemszöge.
Ez csak egy vicc. Megszállták és ő egy szellem? El kellene hinnem ezt az egészet? Honnan tudhatnám, hogy tényleg 1953' években született és, hogy megölte a saját apját, amiért megölte a volt barátnőjét? Ezt nehéz megemésztenem, túl sok így egyszerre.
- M-miért szállták meg? - dadogtam, miközben őt bámultam. Olyan ártatlannak tűnt. Pár nappal ezelőtt még lefeküdtem vele, akkor még felnőttnek nézett ki.
- Nos, miután megöltem Andrew-t ide menekültem - felállt, a lépcső elé sétált, majd megállt és a lépcső jobb korlátjára mutatott. - Ezt használta az apám, hogy betörje Haley koponyáját - majd a földre mutatott, ahol pont állt. - És itt feküdt a teste.
- Ettől még nem értem meg, hogyan szálltak meg. - mondtam, mire felnyögött és megfogatta a szemét.
- El kellett rejtőznöm, mivel mikor anyukám visszatért Andrew szobájába holtan találta és tudta, hogy én tettem és feladott a rendőrségnek. Eljöttek ide megkeresni, de semmit se találtak, mivel itt a lépcső alatt rejtőztem el. - magyarázta. - Mikor végre elmentek itt éltem pár hétig. Azon a kis kaján éltem, amit még régebben Haley és én tároltunk itt. Jól megvoltam egészen addig, amíg úgy nem éreztem, hogy kezdek megőrülni. Ismerős hangokat hallottam a fejemben - a haját húzta, ahogy oda-vissza járkált. - Azt mondták, hogy az én hibám volt Haley halála. Ha nem randiztam volna vele még mindig élne és én még mindig anyával és apával lennék.
- Tudni akarod Callie, hogy mi volt a legrosszabb? - megállt és rám nézett, mire én felhúztam az egyik szemöldököm, én is őt néztem. - A hangok azt mondták, hogy Andrew és Haley voltak. - folytatta. - Szórakoztak velem, elvesztettem a józan eszem, vagyis, ami maradt. Kezdtem megőrülni, hogy csak egymagamban voltam hetekig. Azt hiszed, hogy én találtam ki a hangokat, mert nem volt kivel beszélgetnem? - kérdezte. Úgy hangzott, mintha kezdene megőrülni. Talán az elejétől kezdve őrült volt és ez az egész sztori is csak kitaláció.
- Callie, miért nem hiszel nekem? Azt hiszed, hogy ezek hazugságok, de nem! Az igazat mondom! - ordította. Eloldozott, majd erősen megszorította a csuklóm és durván felállított a földről. Az emeletre vonszolt és megálltunk az egyik ajtó előtt, amitől csak nőtt a kíváncsiságom. Sose nyitotta még ki ezt az ajtót ezelőtt. Luke még mindig szorosan fogta a csuklóm és én tovább folytattam a kiszabadítását. Attól, hogy úgy nézett ki, mint egy gyerek erős tartása volt. Megfogta a nyakláncát, amin a kulcs volt és belehelyezte a kulcslyukba. Kinyitotta a poros ajtót, köhögtem, ahogy berángatott. Rossz érzésem lett, ahogy bent voltam a szobában, rothadó test szaga töltötte be a helyiséget. A falhoz vezetett, amin egy porlepte kép volt.
- Látod Callie, az én vagyok. 1947-ben, az első napon az iskolában. Az a férfi mellettem Andrew. - majd tovább rángatott egy újságpapírhoz. - Itt a cikk Haley meggyilkolásáról. - megvizsgáltam a papírt, majd elolvastam a főcímet: Haley Peterson halála. Szóval tényleg megtörtént. - És itt van a másik az eltűnésemről és, hogy köröznek a rendőrök. - előhúzott egy másik újságot a Haley-é alól. Elolvastam az apró cikket, ahol a korát, súlyát és magasságát írták le. Az is ott volt, hogy hol látták utoljára és, hogy miért körözik.
- Honnan tudjam, hogy ezt nem te csináltad és, hogy te csak egy őrült srác vagy, aki megszállottja a Hemmings gyilkosnak? - kérdeztem, ahogy ránéztem. Megdörzsölte halántékát és hangosan felnyögött.
- Most úgy néznék ki, mint egy kicseszett gyerek? Eltűnnének a tetkóim és a piercingem? Nem, akkor még mindig úgy néznék ki, mint az! Nem hazudok! " - ordította, ahogy jobban megszorította a csuklóm. Nyöszörögtem a fájdalomtól és próbáltam kiszabadítani a kezem.
- Akkor bizonyítsd be, hogy te az vagy, akinek állítod magad! Ezek lehetnek hamisítványok is.
Megfordított, hogy megmutasson egy lebomlott testet, ami a mennyezetről lógott le. A test most már csak csont volt, úgy látszott, mintha már évek óta ott lenne.
- Azok a hangok, amiről beszéltem megtörtek. Sok év harc után végül véget vetettem ennek, mikor 24 éves voltam. Az őrületbe kergettek. - dühöngött és a csontokra mutatott. - Azt hittem, ha meghalok, akkor majd a mennybe jutok és boldogan élhetek, de nem. Felébredtem, körülnéztem, még mindig fel voltam kötve és ott lógtam. Rádöbbentem, hogy halott vagyok és, hogy itt maradok évekig. - dadogta dühösen. - Én csak el akartam menekülni a hangok elöl, de ez nem történt meg. Itt ragadtam ebben a kegyetlen világban! 10 év duzzogás után, Andrew még mindig beszélt hozzám. Ezután a 10 év után eldöntöttem, hogy itt hagyom ezt a házat. - magyarázta, közben járkált. Hátrébb léptem, megdörzsöltem a csuklóm. Most lenne a legjobb alkalom elszökni. - Majd az évek során, Andrew átvette felettem az irányítást és arra kényszerített, hogy megöljem azokat a lányokat. Aztán jött Haley, segített neki, ő volt az, aki azt mondta, hogy a kék szemű lányokat öljem.
Megfordultam és futni kezdtem. Hallottam, hogy jön utánam Luke, ahogy befordultam a sarkon, az ajtóhoz értem, megfogtam a kilincset, de ekkor Luke megragadta a derekam és durván visszahúzott. Mindketten elestünk és felnyögtünk a fájdalomtól. Lemásztam róla, próbáltam szabadulni, de megragadta a bokám és visszahúzott. Visszavonszolt abba a szobába, ahol az ő teste volt. Megfordított, félve néztem fel rá.
- Megpróbáltál elszökni azok után, hogy egy ilyen személyes történetet osztottam meg veled? Így akartál udvarias lenni? - ordította dühösen. Odament a teste melletti komódhoz és elvett onnan valamit. - Tudod, azon vacilláltam, hogyan öljem meg magam, két lehetőségem volt: egy kés vagy a kötél. Azt hiszem, látod, hogy melyiket választottam. - kuncogott, majd a lebomlott holteste felé biccentett. Hozzám jött, majd lehajolt, így szemtől, szembe volt velem. Felemelte a kést és nevetett.
- Most már végre használhatom. - motyogta, mielőtt a hasamba döfte a kést.
