Diagnózisom: Szeretem! ~Befejezett~

10. Fejezet

1 hét elteltével

1 hete érkeznek üzenetek a zaklatómtól, melyek egyre nyugtalanabbá és nyugtalanabbá tesznek. A nyomozás még tart, de egy lépést sem haladt előrébb. Egy helyben toporgunk, a kapitány szerint eltarthat egy darabig, amíg a nyomozás bellendül. Addig nem tehetek mást, minthogy várok, és élem tovább az életem. Szerencsémre Petra és Balázs nem igazán hagyják, hogy ezzel a helyzettel törődjek. Ádám még annyira sem, bár őt szerintem jobban idegesíti ez az egész, mint engem. Nagyon félt engem, egyfolytában vissza akar jönni, hogy mellettem lehessen, és persze becsatlakozni a nyomozásba... Szóval, így állunk. Gondolatmenetemből a telefonom csörgésének hangja zökkent ki.
- Szia - veszem fel a telefon mosolyogva, hisz tudom, ki van a vonal végén.
- Jól vagy? - érkezik a köszöntő kérdés.
- Ádám, tegnap este beszéltünk - forgatom a szemeimet. - Azóta nem sok minden változott...
- Aggódom érted...
- Feleslegesen, csak úgy megjegyzem. Felnőtt nő vagyok, akinek nincs szüksége pátyolgatása.
- Beszéltem az edzőmmel. Kaptam 2 hét kimenőt. Holnap indulok. És nem kérem erről a véleményedet.
- Úgy is tudod - sóhajtok. - Megöllek.
- Ahhoz túlságosan is szeretsz, kicsikém.
- Lehet hogy igazad van. Mondjuk, gondolatban már a kínzásodat tervezem.
- Ezt nem akartam tudni.
- Egy kapcsolat alapja az őszinteség, nem igaz?
- Megköszönném, ha máskor nem lennél ennyire őszinte velem.

Felnevetek, és egy teljesen más irányba irányítom a beszélgetésünket. Ez elég kényes téma közöttünk, így jobb nem sokáig firtatni. Egy kis idő múlva már nem is haragudtam Ádámra amiatt, hogy a tudtom nélkül szervezkedett, sőt, mondhatni örültem is neki, elvégre mindenki örül annak, hogy egy idő után újra láthatja a szerelmét. Ekkor kopogtatnak az ajtómon.
- Várj egy kicsit, csengettek - mondom, és az ajtóhoz megyek.

Egy számomra ismeretlen férfi áll az ajtóm mögött.
- Öhm, tudok valamiben segíteni, esetleg? - kérdezem furcsán.

Nem szól egy árva szót sem, csak a kezembe ad egy kis borítékot. Furcsálva nézek utána, a borítékra pedig ijedten.

Ő küldhette nekem?

Kibontom, alsó ajkamat beszívva.

Tudni akarod ki vagyok, igaz?
Hát drágaságom, ezzel még egy picit várnod kell. De egyet megígérhetek. Ha találkozunk, úgy fogsz szenvedni, ahogy azt te megérdemled. Addig is, légy jó, mert ha nem leszel az, azt is megtudom.

A szívem hangosan dobog a torkomban. Ujjaim remegnek, ezáltal a levél is.
- Kicsim, itt vagy még? - zökkent vissza a valóságba Ádám.
- I- igen - dadogok.
- Mi a baj, miért dadogsz ennyire?
- Küldött nekem egy levelet, Ádám - csuklik el a hangom.
- Mi áll benne?
- Megfenyegetett, hogy szenvedni fogok ha majd először találkozunk. Ádám, rohadtul félek.
- Azonnal vidd be a rendőrségre. Én meg amint tudok, megyek. Csak ne félj, jó? Szeretlek.
- Én is szeretlek.

Természetesen a félelmem nem múlt el egy parancsszóra. Talán az eddigieknél is nagyobbá nőtte ki magát. Szó nélkül hallgatok Ádámra, s felhívom a rendőrséget. Sajnos a levelem nem szolgál jó kiindulópontként, de ez már a zaklatást is túllépi, tehát az elkövető többet is kaphat, mint amennyi törvényileg a zaklatásnál kapható. Minden egyes porcikám arra a napra vár, amikor ennek a förtelemnek végeszakad.

Vajon annak mikor érkezik el az ideje?

Ádám érkezésének napja

A vigyorom le sem kaparható az arcomról. Ádám egy délelőtti járattal repül haza, ami ha minden igaz, hamarosan a leszállópályára gurul. Nem én vagyok az egyedüli, aki nagy örömmel várja a férfi érkezését. A szülei, a testvérei, és persze Annácska is itt várakozik rá. Az említett kis barna hajú tündér az ölemben üldögél, és nagyokat kacarászik mikor a nagypapája a pocakját kezdi csikizgetni.
- Hagyd abba papi, hagyd abba - kacag, és rám tekint. - Mikor jön már Ádám, Linett néni?
- Légy türelmes, kisbogár - puszilom meg homloka közepét.