Diagnózisom: Szeretem! ~Befejezett~

8. Fejezet

Nem válaszol...Vagy ezer SMS-t küldtem Ádámnak, amiben arra kérlelem, hogy írjon már vissza, beszélnünk kell. Mi lesz velem így a hétvégén? Nem ez a legfontosabb, tudom. Sokadik hívásomra is csak némaságot kapok, mérgemben ledobom a kanapéra telefonomat, s magamra húzva a kabátomat, ebben a szeles időjárásban kocsiba ülök, és elhajtok Ádám testvéréhez, Vilmoshoz, hátha tud adni valami információt a testvére hollétéről. Annácska az udvaron ugrál az elhullott falevél kupacokba, amikor megérkezem.
- Linett néni - szalad felém, majd örömében magához ölel.
- Szia, pöttöm - simogatom kis hajacskáját. - A szüleid itthon vannak?
- Csak apa. Anya a nagyiéknál van.
- Bemegyünk apához, jó? - fogom meg apró kezeit.

Ádám testvére szorgosan pakolt be a mosogatógépbe. A kislánya mögé szalad, és rácsimpaszkodik. Az apuka nevetve megfordul, és felkapja kislányát.
- Doktornő? - lepődik meg rajtam. - Mi szél hozta magát erre?
- Tulajdonképpen, beszélni szeretnék magával, négyszem közt, ha lehetséges.
- Anna, menj fel kérlek a szobádba - kéri Vilmos Annát, aki szíves  örömest tesz eleget az apja kérésének. - Miről van szó?
- Ádámról. Hiába keresem, nem érem el, de fontos lenne beszélnem vele.
- A kis színészi játékukról?
- Ezt maga honnan tudja? - döbbenek le.
- Ádám a bátyám. Mindent megosztunk egymással. Mi érdekli?
- A lakcíme. Alaposan magamra haragítottam tegnap, és gondoltam, meglátogatom ha már rám sem bagózik.
- Nem viszonozza az érzéseit, igaz?
- Még magam sem tudom, mit érzek és mit nem...
- Egy biztos. Ádám kezd őrületesen beleszeretni magába. Máris leírom a címet.
- Köszönöm.

Egy papírflecnire kapok egy utcanevet, és egy házszámot. Mosolyogva megköszönöm, és elindulok a megadott címre. Kissé félek a reakciójától, de egyben meg is érteném. Úgy kikosaraztam, hogy még esélyt sem adtam neki a bizonyításra. Ám a válogatott focisták egyáltalán nem keresnek rosszul, Ádám háza kívűlről szerénységről árulkodik. Sok fa öleli körbe, tágas terasz. Egy közepesen nagy medence. Megnyomom a csengőt, arra várva hogy Ádám végre ajtót nyisson. Mikor az megtörténik, halovány mosolyt villantok.
- Honnan tudtad hogy itt lakom? - vonja fel szemöldökét.
- Egy biztos forrás árulta el - válaszolok burkoltan. - Tudunk beszélni?
- Ugyan miről? A legutóbb elég jól a tudtomra adtad, hogy nem akarsz tőlem semmit.
- Ne tedd ezt nehezebbé, légyszíves. Beengednél?
- Gyere.

A lakás belülről, ugyan úgy mint kívűlről, nincs eltúlozva. Egy átlagos lakás.
- Kérsz valamit enni, vagy inni? - érdeklődik Ádám.
- Nem, köszönöm szépen - foglalok helyet.
- Akkor, mesélj. Miről akarsz beszélgetni?
- A történtekről. Tudom hogy haragszol rám, de meg kell értened, hogy ez nagyon nem könnyű. Ugyan úgy szeretném, akárcsak te, de egyszerűen félek a következményektől.
- Kit érdekelnek a következmények? Szeretjük egymást, és a többi nem lényeges, nem?
- De igen, csak...
- Had kérdezzek valamit. Szeretsz te engem egyáltalán?

Elgondolkodtatt. Nem tudom. Amikor rám mosolyog, mintha a szívem is mosolyogna. Amikor megérinti akár csak a bőröm felületét, pillangók motoszkálnak a hasamban, az arcom kivirul. Hogy biztosnak érzem e magam az érzéseimben? Nagyon is. Szeretem e?
- Azt hiszem, igen - válaszolok. - Szeretlek, Ádám.

Vigyorogva csókol meg, én pedig örömmel viszonzom ezt a csókot. Elfelejtem, miért aggódalmaskodom, miért tartok ettől a kapcsolattól. Számomra más nem létezhet, csak ő és én. A levegőhiány vet véget a csókunknak.
- Még mindig félsz a következményektől? - mosolyog Ádám.
- Szarok a következményekre - harapok alsó ajkamba.

Órákat töltök Ádám társaságában. A kanapén ülve hozzábújok, ő csókot nyom a homlokomra. A pólója aljával játszadozom, miközben ő a Sport híreket nézi a tévében. Beesteledni látszik.
- Mennem kell - mondom. - Este van, holnap meg dolgoznom kell.
- Itt is aludhatnál - öleli körbe nagy tenyerével arcomat.
- Majd talán máskor - somolygok, aztán egy rövid, diszkrét csókkal búcsúzom el Ádámtól. - Szia.
- Szia.