Átlagos nyár - Peter Parker f.f. (Befejezett)

Magány

„Szeretlek"

Ez volt az utolsó szava hozzám mielőtt eltűnt volna a sötét fellegek között.

„Szeretlek"

Erre az egy szóra tudok csak gondolni, miközben remegő térdeim feladják a szolgálatot és a terasz padlójára borulok.

„Szeretlek"

Lüktet a fejemben a szó miközben fel küzdöm magam a lépcsőn és befekszem az ágyba.

- Szeretlek. Én is szeretlek. – zokogok egyedül a sötét szobában.

Próbálom megnyugtatni magamat. Arcomat a párnámba temetem, légzésem lelassul és elnyúlok a kényelmes puha francia ágyban. Az álomtól nehéz szememet már alig bírom nyitva tartani mégsem tudok elaludni. A mellkasomban érzett nyomás nem akar eltűnni bármennyire is próbálkozom. Olyan mintha egyszerre lenne üres és mégis olyan túltelt, hogy mindjárt kifakad. Gyűlölöm ezt az értést. Nem tudok tenni ellene semmit. Hiányzik.

Az ágy óriásinak tűnik, és én olyan aprócska vagyok benne egyedül. A tudat, hogy egy pár órája még itt volt velem, hogy néhány napja még arra ébredtem, hogy mellettem feküdt, az arcát megvilágította a kora hajnali fakó napfény. Olyan békés és gondtalan volt, olyan élő és eleven. Most pedig mintha maga az űr tátongana azon a helyen. „Istenem, hogy érhette el ő ezt nálam? Hogy ennyire hiányozzon? Hisz szinte már kínoz az üreség amit hagyott maga után."

Hiányzik a hangja. A mély rezgő hangszíne, ami minden mondatánál más és más dallamon szólal meg. Betölti a szobát, mint egy szimfónia. Hiányzik a meleg barna fürkésző szempár, ami olyan ártatlan és mégis veszedelmes. A bársonyos haja, amivel órákon keresztül el tudnák játszani. A féloldalas mosolya, amivel akkor jutalmaz meg ha együtt vagyunk, csak is együtt. A puha ajkai és mézédes, kacér, játékos, szenvedélyes, kedves, félénk, és odaadó csókjai. Kezeinek finom érintése, karjainak erős szorítása. Teste melege és súlya, amikor átölel és nem enged el. Az illata, ami sem évszakhoz, virághoz se semmihez sem hasonlítható.

Hiányzik és ez ellen az égadta világon semmit sem tehetek.

A másik oldalamra fordulok. Mellkasomhoz szorítom térdeimet és átadom magam az érzésnek. Próbálom enyhíteni az egyre növekvő nyomást, ami belülről akar szétszaggatni. S bár ez nem sikerül, egy idő után mégis elnyom az enyhülést hozó állom.

♦♦♦

Nem bírok a házban maradni. Minden rá emlékeztet. Ránk. Az együtt töltött csodálatos örömteli időre. Bármit is csinálok a figyelmem mindig a bekapcsolt tévére szegeződik. Szinte minden csatorna beszámolt a tegnap este bekövetkezett terrorcselekményről. Néhány felvételen látni lehetett Tony Starkot és még pár Bosszúállót, de Petert sehol sem. A helyzet továbbra is változatlan. Az emberek se ki se be nem tudnak jutni, mivel egy óriási burok került a város köré. A kommunikáció is teljesen reménytelen a bent lévőkkel.

Kikapcsolom a tévét. „Ez így nem mehet tovább" Először a faluba akarok bemenni, de alig, hogy elindulok rájövök, hogy ha összefutok Freddel nem fogom tudni megmagyarázni Peter hiányát. Visszafordulok és ezúttal az erdő felé veszem az irányt. Biztos, ami biztos hagyok egy üzenetet a házban arról, hogy merre mentem. Reménykedem benne, hogy Peter hamarabb visszatér, mint én és utánam jön. Elindulok azon az ösvényen amelyiken Peterel még nem jártunk. A tájat figyelem, hallgatom a madarak csicsergését, számolom a lépteimet.

20 lépés. "Lehet, hogy Peter épp a többi Bosszúállóval van és tanácskoznak."

27 lépés. "Az is lehet, hogy már rég kitaláltak valamit, hisz ők a Föld legrátermettebb emberei."

42 lépés. "Minden bizonyára van egy biztos tervük."

57 lépés. "Talán Peter már az ellenséges területen belül van."

71 lépés. "Peter épp harcol egy csatában én pedig itt sétálgatok."

84 lépés. "Mi van, ha megsérült?"

91 lépés. "Ha egyedül van?"

103 lépés. "Ha senki nem segít rajta."

Megtorpanok.

- Csendet. Csendet! CSENDET!

A madarak abbahagyják éneküket és szétrebbenek ordításomtól. Tovább megyek.

104 lépés. "Peter jól van."

186 lépés. "Peter jól van."

248 lépés. "Peter jól van."

Ez az egy mondat kering körös körül a gondolataimban. Nem látom az erdőt, nem hallom a madarak visszatérő énekét. Csak lépteimet számlálgatva haladok előre.

8607 lépés. "Peter jól van."

♦♦♦

Mintha csak egy élőhalott lennék. Miután este visszatértem katasztrofális sétámról beestem az ágyba. Az álom hamar elnyomott, de folyton felébredtem. Rémesebnél rémesek álomképek gyötörtek. Az egyikben Ned is szerepelt. Ekkor tudatosítom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki aggódik érte. Hirtelen olyan undort érzek saját magam iránt, mint még soha. Mennyire önző vagyok. Egy porcikám sem bír tovább itt maradni. Vissza akarok menni Queens-be.

Délelőtt felhívom Nedet és beszámolok neki a történtektől. Az ő hangjában nem hallok olyan nagy félelmet vagy aggódást. Biztos benne, hogy Peter sértetlenül megússza az egészet. Ez nekem is erőt ad, de maradni akkor sem bírok. Elkezdek összepakolni miközben a vonal másik vége még mindig él. Ned élménybeszámolója a legjobb figyelem elterelés, amit most ki tudok találni.

/Képzeld épp a múlt héten voltunk Varsóban! Milyen mázli, hogy már eljöttünk./

- Peter is biztos rosszul viselné, ha tudná, hogy te is az áldozatok között lennél.

/Hát igen Peter is eléggé aggódós, de közel sem annyira, mint May. Biztos halálra aggódja magát. De te azért tartod magad igaz? (K/N)? (K/N) ott vagy még?/

Nem tudok válaszolni. Megállok pakolás közben. May. „Mi van, ha May még nem is tudja?" Már nem hajtogatom a ruhákat, hanem csak bedobálom a bőröndbe. Mikor végre mindenem megvan ellenőrizzem a házat, hogy eloltottam-e a villanyokat, elzártam-e a vizet. Mikor megbizonyosodom róla, hogy a ház rendben szaladok az állomásra.

Egy óra múlva már otthon is vagyok. A bejárati ajtót csak annyira nyitom ki, hogy a bőröndömet bedobhassam és már megyek is tovább. Néhány megállónyi metrózás és megérkeztek Peterék lakásához.