Átlagos nyár - Peter Parker f.f. (Befejezett)

Vízesés

Peter szemszöge:

Másnap kora reggel kikísérjük Nedet az állomásra. Mind a hárman nagyon álmosak vagyunk. Bár hamar elmentünk aludni, én és Ned egész éjszaka beszélgettünk. A téma pedig nem más volt mint (K/N). Ned véget nem érően győzködött arról, hogy végre lépjek. El kell ismernem az érvelései logikusak és észszerűek voltak. „Gondolj csak bele Peter! Ismeritek egymást már egy ideje, nagyon jól kijöttök és annak ellenére, hogy te totál vak vagy én látom, hogy hogy néz rád. Biztos vagyok benne, hogy nem csak sima barátként tekint rád. Mi sem jobb bizonyíték annál, hogy a koncerten majdnem megcsókolt! Ne is próbáld tagadni láttam! És ha nem akarna veled lenni miért akarta volna, hogy itt maradj? Én mondom neked haver arra vár, hogy lépj. Te pedig lépni fogsz! Ez parancs!"

Elbúcsúzunk Nedtől aki még egy utolsó jelentőteljes tekintettel ajándékoz meg, majd felszáll a buszra. Kettesben maradunk. A levegő szinte izzik a feszültségtől és ez akkor sem szűnik meg mikor visszaérünk a házba. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. „Mégis, hogy kellene hozzákezdnem? Mit lépjek?" Nagyon elmerülhettem a gondolataimban mert nem vettem észre, hogy (K/N) engem szóligat.

- Föld hívja Petert, Föld hívja Petert hallasz?

- Aaaahaaa, figyelek.

- Olyan szép idő van kint, úgyhogy arra gondoltam kimehetnénk piknikezni ahogy terveztük még az eső előtt. Mit szólsz hozzá?

- Rendben. - Megyek bele azonnal a tervbe. Így legalább nem fogunk csendben kínosan ülni ebben a nagy házban és egy piknik tökéletes arra, hogy megtegyem az első lépést.

A gondolatra, hogy meg fogom csókolni pillangók kezdtek verdesni a gyomromban.

- Hozz magaddal fürdőruhát is! - kiált ki (K/N) a konyhából miközben egy nagy fonott kosárba pakolászik.

♦♦♦

A nap már magasan járt és mi épp az erdőben barangolunk. (K/N) kezében egy nagy bolyhos pokróccal mutatja az utat én pedig a telitömött fonott kosarat lóbálom magam mellett. Ahogy beértünk az erdőbe vezető ösvényre mindketten megnyugszunk és a feszengés megszűnik. Újra olyan, mint otthon. Két jó barát, akik remekül szórakoznak. Az erdő mesébe illően szép. Bár idekint van vagy 30 fok, a sűrű lomboknak hála itt kellemesen hűvös a levegő. A napsugarak nem értek el minket, csak halványan szűrődtek át a faleveleken, amik ettől élénkzölden tündökölnek, mint milliónyi ékkő. Egyre beljebb és beljebb érünk a rengetegben mikor végre meghalljuk a víz csobogását. (K/N) említette még a hét elején, hogy van a közelben egy vízesés. Épp oda tartunk.

Felérünk a domb tetejére és meg is látjuk a vízesést és az alatta elterülő tavacskát és tisztást. Én csak ámulok, míg (K/N) leteríti a pokrócot a tavacska partjára. A víz gyorsan zubog egy kitüremkedő szikláról. Olyan 3-4 méter magas lehet és a tavacska kristálytiszta vize egy kis patakban hömpölyög tovább.

- Ez gyönyörű! - mondom elismerően

- Megnézzük, hogy milyen a víz?

- Még szép!

Nem gondoltam át, hogy ez pontosan mit is jelent. (K/N) ugyan is vetkezni kezd. Észbe sem kapok és egy falatnyi bikiniben áll előttem.

- Verseny a tetőig! - vigyorog és már szalad is a vízesés tetejéhez.

- Hé, ez nem ér! - kiáltom utána. Gyorsan ledobom a trikóm és lerúgom a nadrágom. Ekkora már megtette a fél utat.

„Hmmm ügyes, de nem eléggé!" Megnyomom a kezemen lévő karperecet, amit még Tonytól kaptam és mindig magamnál tartok vészhelyzet esetére. A karperec átalakul hálóvetővé, megcélzom a vízesés csúcsát és se perc alatt már oda is suhanok. (K/N) arcán kiütköző döbbenet, harag majd elismerés kombinációja elképesztő.