Átlagos nyár - Peter Parker f.f. (Befejezett)

Csillagok

A hajnal derengő fényei árnyéktakaróval borítják be a hálószobát. Még az állom hatása alatt vagyok, szemeimet csak résnyire nyitom ki. Kezemmel kitapogatom a takarómat, ami az este folyamál lecsúszott a vállamról, és egészen a nyakamig felhúzom. Bőröm hideg lett a hűvös levegőtől. Láttásom még mindig homályos, elmémet pedig még az álmok ködje fedi. Így esik meg az, hogy miközben oldalamra fordulok és vissza alszom, nem veszem észre, hogy Peter nem fekszik mellettem.

♦♦♦

Hirtelen nyitom ki a szememet és szinte azon nyomban fel is ülök az ágyban. Testemet verejték borítja, lélegzetem szaggatott és iszonytatóan gyors, szívem szinte a torkomban dobog. A rémálom amiből felébredek olyan valóságos volt, hogy még mindig magam előtt látom. Mellettem mozgolódást érzek. Peter kap a kezem után és von magához. Zilált külsőm láttán azonnal tudja mi a helyzet.

- Édesem nyugi, csak rosszat álmodtál. – testének kellemes melege átjárja az én megfagyott lelkemet.

Peter szívének dobogását hallgatom és próbálom ahhoz szabályoznia légzésemet. Lassan megnyugodom.

- Mit álmodtál? – kérdi tőlem miután megbizonyosodott róla, hogy jól vagyok.

- Otthon voltam egyedül és vártam rád a tűzlépcsőn, de te nem jöttél. Elmentem hozzátok. May ajtót nyitott – elakad a hangom – Az arca falfehér volt, szeme beesett és karikás a sok sírástól. Eltűntél Peter. Egyszerűen csak eltűntél. Elmentél, mint mindig Pókemberként de nem jöttél vissza. – belerázkódok az emlékbe.

- Soha nem foglak elhagyni. – Peter arcon csókol – Mindig veled leszek, még akkor is ha messze járok lélekben veled leszek. – Most a fülem alatti puha bőrt csókolja. – És mindig vissza fogok térni. – mormolja a nyakamat csókolva.

- Ígéred?

- Igen, ígérem. – ezt egy újabb csókkal pecsételi meg, ezúttal ajkaimra kapom a könnyű kis puszit.

A cseppet sem kellemesen induló reggel után nem is tűnt olyan rossznak a takarítás gondolata. Ugyan is az előző esti póker csata után volt mit feltakarítani. Az ebédlőben mindenfelé kekszek és morzsák szóródtak szét. A kártyalapok szanaszét hevertek a kanapén és a padlón. A bútorok össze vissza voltak túrva a nagy szaladgálás miatt. Természetesen a konyhában sem volt jobb a helyzet. A konyhapult körül háborús körzet alakult ki. Peter ugrása szinte mindent lesöpört. Gyümölcsök gurultak minden irányba, néhány újság megtépázott lapja hevert a parkettán. A legmegdöbbentőbb a sok ezernyi csillogó üvegszilánk volt. Értetlenül álltunk a káosz felett azon tűnődve, hogy hogy a fenébe nem hallottuk az összetörő pohár hangját.

Egészen késő délutánig takarítottunk. Persze kész lehettünk volna sokkal hamarabb is, ha Peter nem ragad meg és kezd el velem táncolni a nappali közepén. Vagy ha én nem rángatom le magam mellé a kanapéra egy igen elmélyült csókcsatára. De megérte, még ha így az egész napunk rá is ment a takarításra.

- Mit szólnál ahhoz, hogy ha most leülnénk és soha többé fel sem kelnénk a pihe puha, szuper tiszta kanapéról és csak lustálkodnánk. – kérdezem kimerülten Petertől amint elnyúlok a kanapén.

- Az igazat megvallva nekem más terveim vannak. – ennek hallattán rögtön egyenes háttal felülök.

- Mégis mi?

- Ha követsz meglátod. – súgja a fülembe sejtelmesen.

Feláll és a kezét nyújtja felém. Elfogadom a segítségét, újaink összekulcsolódnak és felsegít. Peter megy elől én pedig utána. Kezét el nem engedem. Felmegyünk a szobánkba. Szívem a torkomban dobog. „Ugyan mit csinálhatott megint?" Kinyitja az ajtót és.... Semmi.