If you fine with me

-4. Rész-

Kikerekedett szemekkel meredtem az első ülésről hátrafele tekintő férfira. Hirtelen a szívem is kihagyott egy ütemet. Nem akartam hinni a szemeimnek.

A férfi szólásra nyitotta száját de hamar meggondolta magát. Lehet arra várt, hogy én szólaljak meg. Viszont az ajkaim remegtek és látásom homályosulni kezdett az egyre gyülekező könnyeimtől. Szívem sajgott és nehezen vettem a levegőt. Mondhatni pánikrohamot kaptam.

Ebből és a kavargó gondolataimból kisfiam kis köhintése zökkentett ki egy pillanatra. Ránéztem, de még mindig aludt.

-Jun- hallatszott halkan és mélyen durmogóan a férfi szájából. Már ennyi elég volt arra, hogy előbbi összegyűlt könnyeim most forró lávaként szeljék át falfehér arcom. Ez a hang egykoron zengett fel szeretetből és erőszakból. Valamikor boldogságot jelentett nekem ez a hang és sosem tudtam igazán kiverni a fejemből. Most viszont mikor újra hallanom kell, nem a szeretet jut eszembe, hanem a félelem és nyugtalanság.

-Jun- mondta ki mégegyszer nevem, bár most kicsit hangosabban. Üveges tekintetemet rászegeztem és reszkettem.

-Kyou...yaa- suttogtam alig hallhatóan. Hangom megremegett és könnyeim záporesőként landoltak az ölembe nyugvó fiam arcára. Kezemet szám elé kaptam és hevesen vettem a levegőt. Döntésképtelen voltam akkor. Nem tudtam mit kéne most tennem. Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem.

Mielőtt gondolkodtam volna, Akihiko-t átkaroltam és amilyen gyorsan tudtam kiszáltam az autóból. Nem tudva merre, de futásnak eredtem. Hallottam, hogy ő is kiszállt az autóból és utánam eredt a nevemet kiabálva. Közben Aki egyrecsak ébredezni kezdett.

Sajnos hatalmas hibát elkövetve, sikerült egy zsákutcába érnem. Úgy hittem leráztam őt, ezért leraktam Aki-t. Zihálva és verítékben fürdő arcomat megtöröltem pulóverem ujjában. Már a könnyeim se tudtak folyni ebben a helyzetben.

-Apa? Ő kicsoda?- kérdezett a kisfiam. Felé tekintettem, ahogy mutató ujját szegezi a magas férfira. Mire az leguggolva előtte, emeli kezét és simogatja meg haját.
-Kyou...- kezdett volna bele bemutatkozásába egy ártatalan mosoly keretében de én megakadályoztam.

-Ne merj hozzáérni!- üvöltöttem, mire akaratlanul is pofánrúgtam úgy, hogy kifeküdt. Akihiko-t gyorsan magamhoz szorítottam, majd zsebemből előkaptam a vészhelyzet esetére fenntartott pillangókésem. Remegő kézzel tartottam magunk elé, egyenesen a feltápászkodó férfire szegezve.

Ez a férfi, Tamura Kyouya volt az egyetlen férfi, akit szeretni tudtam. Ő volt az, ki oly sokszor boldogságot vitt a mindennapjaimba, csókjaival ékesítette testem és megannyiszor mondta, hogy szeret engem. Viszonozta az érzéseimet és mosolyogva tekintett rám mindig. De akkor... gyűlöletet és kegyetlenséget láttam. Erőszakkal vett rá az erőszakra. Tönkretette az életem és mégcsak bocsánatot se kért, meg se magyarázta.

Felém lépett. Megijedtem és a kést erősebben szorítottam. Kyouya viszont elém sétált és könnyedén kicsavarta a kezemből a kést. Elhajította, majd nyakam körül átkarolva megölelt. Én a félelemtől és a sokktól valószínüleg elájultam, mert nem értettem mit mond és hirtelen minden elsötétedett.

Mikor felébredtem, az autóban feküdtem. Azonnal felkeltem és Aki-t kezdtem keresni. Az autóban egyedül voltam, ezért azonnal kiugrottam. Máshol voltunk és már késő délután lehetett. Jó sokat lehettem eszméletlen. Pánikszerűen néztem körbe. Egy folyó partja mellett parkoltunk. Nyugodt környéknek tűnt de én nyughatatlan voltam. Hisztérikusan kerestem a számomra legfontosabb személyt, mikor hirtelen észrevettem a folyóparton ülve Kyouyaval.

-Akihiko!- ordítottam feléjük, mire a kisfiú mosolyogva nézett rám, miközben egy szendvicset majszolt.
-Látom felkeltél. Te is kérsz egyet?- nézett rám ő is és az ételre mutatott. Hihetetlenül mérges lettem.
-Katsuki Akihiko! Azzonnal dobd el azt és gyere ide. Ez a férfi veszélyes!- mondtam parancsolóan ám mégis reszketve. A kisfiam láthatóan meglepődött, majd letette az ételt és hozzám szaladt.

-Jun. Beszélni szeretnék veled- állt fel Kyouya és beszélt hozzám kérlelően. Nem tudtam mit tegyek vagy, hogy mit is mondjak. Hezitáltam. Egyik felem úgy gondolta végig kéne hallgatnom őt, a másik pedig futásnak eredt volna legszívesebben. Hátat fodítottam és lassan sétálni kezdtem kézenfogva Akihiko-val. Az autóhoz vittem.
-Maradj itt kincsem míg apa beszél ezzel a férfival, rendben?- suttogtam lágyan, mire a fiú bólogatott mosolyogva.

-Mond, mit akarsz?- kérdeztem kis önbizalmat sugározva magamból, holott reszkettem, mint a nyárfalevél egy szeles napon a tóparton.