If you fine with me

-13. Rész-

Másnap reggel egy sötét hideg szobában ébredtem. Egyedül egy árva gyertya pislogott a sarokban lévő dohányzóasztalon. A fénye gyengéd, de bevilágította a lesőtétített szobát. Idegesen tekintettem körbe és vettem észre hogy kezeim egy szék karfájára vannak kötözve, lábaim pedig a lábaihoz. Pánikba estem és elkezdtem nyugtalanul rángatni a kezem, hátha az kiszabadul valahogyan.
- Se... segítség!!! - kiáltottam el magam és levegőt is nehezebben kezdtem venni.
_ Se.. segít...ség... - szóltam elhaló hangon, majd nehezen kezdtem levegőt venni. Iszonyatosan félek a bezártságtól és folyton hiperventilációt okoz. Most sem volt másképp. Hisztérikus rohamban kezdtem el köhögni és alig kaptam levegőt.

Mikor már ájulás szélén voltam a levegőhiány miatt, valaki berontott az ajtón és kezével betapasztotta a szám. Egy-két perc után a köhögésem abbamaradt és az emiatt könnyes szemeimmel az illetőre pillantottam. Izu-chan volt az. De most nem egy kedves mosollyal köszöntött, hanem egy teljesen komor és rideg tekintettel.
- A Madam hamarosan itt lesz - jelentette ki, majd leült a dohányzóasztal mellé és onnan nézett engem szúrós tekintettel.

Pár nagyon fájdalmas néma perc után a Nő belépett a szobába. Megállt előttem és vékony ujjaival felemelte államat.
- Kérem.. oldozzon el! Nem bírom...- néztem rá kérlelően.
- Kinek dolgozol?... - kérdezett ingerülten és szemei szikrát szórtak.
- Ne.. nemtudom miről beszél... - néztem értetlenül a nőre, aki ekkor idegesen Izu-chanra nézett. Ő ezután felállt helyéről, majd előrántott egy piszfolyt és egyenesen fejemnek szegezte.
- Jobban teszed ha beszélsz... - tette keresztbe kezeit a Madam és gúnyosan mosolygott felém. Én remegni kezdtem. Sosem láttam még előben fegyvert, főleg nem olyat, ami épp a szemem közé van szegezve. Újra nehezebb lett a levegővételem.
- Madam.. én nem értek semmit. Egy Tokyoi bárnak dolgozok prostituáltként. Kérem ne bántson... - kezdtem el sírni.
- Ezzel nem győzöl meg! Kivele! Melyik maffia utasított a fiam apjának megölesére??? - kiabált velem én pedig ledöbbentem. Ez a nő tudja ki vagyok...
- Szóval bökd már ki, Lancer? Berserker? vagy Caster? - kezd el türelmetlenül kiabálni velem amire én összehúzom magam.
- Nem tudom mik ezek asszonyom... é-én nem öltem meg az a férfit... kérem.. engedjen el...- könyörgök sírva az előttem álló rideg nőnek.
- Azt hiszed ezt bevesszük??! Egy fegyver van az agyad közvetlen közelébe, szerintem jobban tennéd ha megeredne a nyelved! - kiabál rám Izu-chan, amitől még jobban sírni kezdek.

- Énn.. én csak... vacsoráztam vele.. majd a lakásán.. lefeküdtem vele... sza-szabály, hogy nem maradhatok reggelig, így elmentem. De akkor még élt. A-az ajtóban még megcsókolt. Ezután az utcán találkoztam egy sötét fura alakkal, aki bement a házba. A-az arcát láttam.. nem volt szemöldöke és a szeme alatt egy hatalmas vágás volt... utána hazamentem...- nézek ijedten a nőre.
- Engedd le a fegyvert Izu...- utasítja a Madam. Izu engedelmeskedik és elteszi.
- És ha hazudik? - suttogja az asszonynak.
- Nem hazudok! Így történt! - tagadom kétségbeesve állítását.
- Esküszöm, hogy nem én öltem meg - suttogtam magam elé.

- Jólvan, hiszek neked fiú - majd hideg hosszú ujjaival ismét megsimítja az arcom és vörösre festett ajkai megnyílnak és gyönygyökhöz hasonlító szép fogai előbukkannak. Tiszta és őszinte mosoly volt ez. Életemben nem láttam még nőt így mosolyogni.
- Annak a félkegyelműnek már kijárt a halál, de én akartam kinyírni. De viszont te segíteni fogsz, hogy megtaláljuk a gyilkost és annak szervezetét. Ennyivel tartozol, ha már lefeküdtél a férjemmel...- harsány nevetése ezután úgy töltötte be a kis szobát, mint annak a gyertyának a pislákoló fénye. Lágy volt és teljesen őszinte de megis megrémített. Végigfutott a hátamon a borzongás.
- Izu kedves, oldozd el! Az Úr innentől a vendégünk. Rendes ruhát és ebédet készítsetek neki elő, azután pedig a tárgyalószobában várom - a szolgáló bólintott egyet majd a Madam kecsesen kilibbent az ajtón. Ezután Izu eloldozta kezeimet, majd lábaimat is, amiket ezután jól átmozgattam de még így is minden porcikám sajgott. A nálam alacsonyabb szolgáló kinyitotta előttem az ajtót majd újra mosolyogva mutatott felfelé a lépcsőn.
- Menj nyugodtan fel - hangja újra kedvesen és édesen csengett, akárcsak egy csengő, amit egy bárányka nyakába akasztanak.

Lassan lépkedtem a fokokon, mert hátam és lábaim ereje sem volt az igazi. Az éjszaka történt események megviselték a testem, olyan tettek amikre csak pirulva tudok visszagondolni. Ebben a pillanatban jutott eszembe Kyouya.
- Izu-chan! - fordultam hátra a mögöttem szorosan lépkedő szolgálóhoz, aki erre nagy óceánkék szemeit egyenesen rám szegezte. Komoly tekintetemből azonnal értette, mit szeretnék, majd biccentett nekem és a lépcső tetejétől balra kezdtünk el menni. Két-három ajtó után egy feketére mázolt nagy ajtónál benyitott. Bepillantottam a helyiségbe, aminek közepén egy gondosan és aprólékosan megfaragott karfás szék volt. Erre a bútorra volt rákötözve Kyouya. Feje le volt hajtva. Hirtelen megijedtem, hogy bármi baja esett ezert már rohantam volna be hozzá de ekkor Izu visszatartott.
- Madam nem engedi, hogy bemenjünk. Nem is kellett volna látnod hogy itt van. Archer tag. A Madam szeretné még egyszer kihallgatni és többet megtudni róla - mondta monoton folytonossággal a fiú.
- A..archer? - néztem értetlenül a mellettem állóra.
- A második legnagyobb maffia Japánban. Mi a Saber-t képviseljük. Úgy tudom a két szervezet békében van egymással de az utóbbi időkben bennük se bízhatunk meg - szűkíti össze szemeit erre a mondatra, majd megvetően pillant Kyouya felé. Erős gondolatok bombázták meg a fejem. Kyouya maffiatag. Tagja egy bűnszervezetnek. Nem lehet. Kyouya nem lehet.
- Nem lehet - motyogom magam elé teljesen elsápadt arccal. Sosem így ismertem Kyouyat. Fura volt de nem egy maffiatag. Nem hiszem el. Miért tenné? Miért lenne az? Köze van hozzám? Miattam lett ilyen? Vagy már akkor ilyen volt?
- ...Jun... Jun-chan... Kacchan!!! - rázott meg Izu, ezzel felrántva a mély gondolataimból.
- Nem figyeltél. Nem lesz baja ne aggódj. Nem tűnik ellenségesnek vagy kémnek. Egyelőre itt marad. De most mennünk kell. Gyere! - tol maga előtt a fiú tovább a folyosón. Néma csend van, nem szól senki és csak lépteink hallatszódnak ahogy a márványpadlón koppannak. Laknék egy ilyen házban. Igazából már kastélynak is nevezhetném. Díszes, tiszta de mégis otthonos. Minden reggel végigmennék a folyosókon, ott lennék mikor kinyitják a spalettákat napkeltekor és az első sugár megcirógatná arcom, sétálgatnék a kertben, mint egy herceg, komornyikjaimmal jó kapcsolatot ápolva sokat beszélnék és nagy eseményeket tartanék a nagyteremben vagy akár az udvaron. De sajnos nekem az élet csak egy lepukkant albérletet hagyott, ahonnan menekülök. De én mégis örülök ennek az életnek, hogy kaptam egy esélyt. Legalább arra, hogy éljek. Ezt az esélyt szeretném megadni a fiamnak is. Szeretném, ha teljes életet élhetne majd egyszer, ahol nem lesz szüksége egy ennyire szörnyű emberre, mint rám....

__________________________
Bocsánat az egész nyaras kihagyásomért de nagyon sűrű volt és nem volt energiám írni. Remélem nem ment még el a kedvetek a sztorimtól és szívesen olvassátok. Mellesleg mar 6000 ember ránezett erre a sztorira, ami nagyon jól esik. Köszönöm! 😊❤❤💕