If you fine with me

-5. Rész-

Önbizalmat mutatva szólítottam beszédre de közben remegtem és féltem. Mióta az a nap történt valahányszor rágondoltam, pánikszerűen nem kaptam levegőt és rettegni kezdtem. Féltem tőle, jobban, mint bárki mástól.

Közelebb nem is igen mertem menni hozzá, inkább ő próbálta csökkenteni a távolságot köztünk. Bár ez a távolság felért egy útig a Marsra és vissza.

-Junichi- suttogta maga elé. Csak akkor hívott a teljes nevemen, mikor valamiért bocsánatot kért.
-Sajnálom!- hajolt meg előttem, testével kilencven fokos szöget bezárva. Sokként érintett a cselekedete. Nem tudtam mit mondani. Vlédekezőleg nyújtottam ki a karom felé és levegőért kapkodtam.

-So-soha- ennyit tudtam kinyögni. Izzadságcseppek gördültek le a homlogomon és torkomban gombóc akadt. Tüdőm mintha megtöltötték volna cementtel és a lábaim is remegtek.
-Soha se- folytattam a földet bámulva.
-...se fogok megbocsátani- néztem a földet mígnem elhomályosult előttem minden. Forró könnycseppeim landoltak a földön.

-Jun!- nézett rám Kyouya meglepetten.
-Ne hívj így!- ordítottam rá hisztérikusan és egyet hátra léptem. Ő izmos kezével utánam nyúlva lépett ismét közelebb. Miközben hátráltam a vizes füvön elcsúsztam és hátraestem. Ijedten néztem a felém magasodó férfira, aki egyből leguggolt elém és magához rántott.

Szorosan átkarolt és egy meleg ölelésben részesített. A nehéz levegővételem elmúlt és a könnyeim sem folytak már. Nyugodtságot éreztem ölelő karjai közt. Fejem vállába fúrtam és szorosan magamhoz kulcsoltam.

-Sajnálom, hogy ezt tettem veled és utána egyedül hagytalak. Szörnyű ember vagyok!- suttogta Kyouya, miközben a fejemet simogatta nyugtatóan.

Talán a fáradságtól és a túl nagy sokktól nem remegtem és pánikoltam tovább. Mindennek olyan érzése volt, mintha öt évvel ezelőtt lenne és semmi se történt volna. De sajnos megtörtént.

-Miért?- dünnyögtem alig hallhatóan. Választ akartam kapni arra, hogy miért kényszerített akkor, arra a szörnyűségre. Választ a mostani életem kiindulópontjára. Választ, hogy miért kell mai napig szenvednem minden nap.

-Nemtudom- válaszolt a karjaiba záró férfi nemes egyszerűséggel. Gondterhelt sóhaja után vette észre, hogy én ismét sírni kezdtem. Erre a válaszra vártam egészen eddig, hogy megtudjam mégis miért kárhoztam én szenvedésre, erre nemtudja.

Eltoltam magamtól és felálltam. Már tisztábban láttam a helyzetet. Megtöröltem az arcom és a füvön ülő férfira néztem le.
-A drogok hatása alatt álltam. A haverjaim téged erőszakoltak volna meg, ha nem kényszerítelek téged erre- sóhajtott egyet a végén és továbbra is a földet bámulta.

-Te pedig hátradőlve élvezted a műsort nemigaz? Ha akartál volna tehettél volna ellene, de téged mégcsak ennyire se érdekeltelek- mondtam már lenézően és higgadtan.

Így sem tudok neki megbocsátani, de ez már egy bővebb válasz arra a kérdésre, amit feltettem. Kezem ökölbe szorítva volt a dühtől és kêrdések százai kavarogtak a fejemben. Annyi mindent kérdeztem volna még tőle, de nem volt erőm. Csak néztem őt.

-Bármit megteszek, hogy megbocsáts ezért!- jelentette ki határozottan, majd felegyenesedett és mélyen a szemembe nézett.
-Vigyél Kyotoba!- vágtam rá határozottan és fordítottam neki hátat, hogy az autóhoz menjek.

Lassan nyitottam ki az ajtót, de hiába, mert hátul az üléseket elfoglalva aludt Akihiko. Felsóhajtottam és az első ajtóhoz sétáltam. Beszálltam és néma csendben meredtem magam elé miközben Kyouya is beszállt az autóba.

         ____________________________

Bocsánat ezért a hosszabb kihagyásért. Rövidebb is lett ez a rész, de remélem tetszett.