One life, the other.(Egy élet, a másikért.)/Cameron Dallas/

🕉12.Majdnem🕉

–E.. Egy.. Egy hete.. –nézett maga elé. Ez a lány, teljesen sokkos állapotban volt. De még..... Mindig nem tört meg.

–Meg kérdezhetem, hogy mi történt abban az egy hétben? –kérdeztem bíztatóan.

Egy ideig hezitált, és még pislogni is lassan pislogott. Mire minden átjárt fejében, addig lassan kezdett rám nézni. De amikor belenéztem a szemébe, azokba amik olly fájdalmasan csillogta, mindent értettem. Rögvest térdre is ültem, és a cipőmből előhuztam a kést. Már kezdtem volna elvágni a kezemet szorító kötelet, amikor a szoba vas ajtaja kicsapódott.

–Szöszi! –mutatott rám egy idegen alak, aztán közelebb jött. A kezét az arcomra tette, és úgy kezdett el simogatni. Végig simogatta az arcomat mint egy pszichopata, és még közben röhögöt is. Ahogy a hüvelyk ujja a számat kezde el birizgálni, nem haboztam sokáig, mert rá is haraptam. Felszísszenve gyorsan kapta el a kezét, és egy hatalmas csapást mért rám. Az ütéstől a földre kerültem, és egy kis enyhe vér is köptem hozzá.

–Te ribanc! –ordított rám, majd a hajamnál fogva felkapott. Milyen szerencsém van, hogy ez a paróka oda van rögzítve a hajamra. Felhúzott a padlóról, én meg erre alkalmat szedve elvágtam a kötelet. Ahogy ezt megcsináltam, gyorsan gyomron rúgtam, aztán álon vágtam visszadva neki az előbbit. Amikor elengedett, még a késel belevágtam egyet, majd rátapostam.

–Ki a ribanc? –guggoltam lehozzá, de a férfi már nem válaszolt. –Elájult.–jelentettem ki, majd fel álltam.
–Lányok, kijutunk innen. –fordultam feléjük, és rájuk néztem. Senki szemében nem láttam boldogságot, se reményt. Csak fájdalmat, és gyötrelmet. Mindenkihez odamentem, és elvágtam a kötelet a kezükön. De senki se sem mozdult. –Mi a baj? –kérdeztem meg az egyiket, ahogy odaértem hozzá.

–Mi.... Sosem fogunk innen kiszabadulni.–válasszólt rekettes hangjával, és sötét szemével amiből a fény kihult, a földet nézte.

–De ki fogtok! –néztem rá, így elérve azt, hogy ő is a szembe nézzen.

–Miért vagy te ebben annyira biztos? –szólalt meg egy másik lány mögöttem. Hirtelen kaptam felé a fejem, és mentem oda hozzá.

–Mert mindig van remény! –guggoltam le, hogy az ő kötelét is elvágjam.

–Itt már nincs. Te nem tudod, hogy mit éltünk át. Hogy milyen fájdalmat. –kapta el a kezét, és a szemébe könnyek gyültek. Nem szóltam semmit, csak halgattam tovább a mondandóját. Lefelé néztem, és hallgattam.. Meg hallgattam, és hallgatom, amég elegem nem lett.

–Nem tudom, hogy pontosan mit csináltal veletek. De azt nem mond, hogy én még nem éltem át nagy fájdalmat. Ötéves voltam, amikor a szüleimet előttem gyilkolták meg! De én nem ragadtam le ott. Hanem még mindig itt vagyok, mert tudom, hogy várnak rám! Tudom, hogy a legrosszabb helyzetben is van remény! –hadartam neki és el vágtam a kötelet egy suhintással a kezéről.
–És ha itt akarsz magardni, csak maradj senki se tart vissza! De én kiviszem őket, mert ők ki akarnak jutni innen. –álltam fel. Láttam, ahogy a lány újra a földet kezdte el nézni, aztán halkan felnevetett egyet. Egy apró mosollyal az arcomon mentem oda a többiekhez, és vágtam el a köteleiket. Amikor ezzel kész voltam, bekapcsoltam a fülesem, és Cameronnal próbáltam felvenni a kapcsolatot. –Cam, hallasz? –szóltam bele a fülesbe, ahogy az ajtón kukucskáltam ki.

–Vagy már két órája próbáltam felvenni veled a kapcsolatot! Mit csináltál eddig? –értetlengedett, és hallottam a hangján, hogy kiakadt.

–Kiütöttek. –jelentettem ki. –De most nem ez a lényeg. Kiszabadítottam a lányokat. Te tudod, hogy hol vagyok? –kérdeztem meg.

–Ja tudom, de csak annyi lány van? –kérdezett ő is.