One life, the other.(Egy élet, a másikért.)/Cameron Dallas/

😞29.Én tényleg beléd estem💕

Nekem ez most nem ment. Nem tudtam miért, csak egyszerűen nem. Mert én tényleg beleszerettem valaki, valakibe akit teljes szívemből utáltam. Beléd szerettem, Cameron. Én tényleg, szerelmes lettem beléd.

Mikor beléptem az iskola ajtóján, akkor csak a nagy ricsaj, és a fárasztó élettelen kedv ütött bele az aurámba. Idegesítő volt. Fáradt voltam, kimerült, ezért ez az egész csak púp volt a hátamon. A barátnőm ahogy meglátott rögtön rám ugrott, és szorosan magához ölelt.

-Hiányoztál te idióta. -mosolyogva mondta.

Én nem reagáltam rá. Meg sem mozdultam, csak vártam valamire. Valamire, vagy inkább valakire, aki életkedvet ad belém. De nem történt semmi.. Hiába vártam... Hiába vezettem a tekintetem ide oda.. És hiába nem akartam látni őt.. Akkor is rávártam. De, hogy minek? Ez egy nagyon fogós kérdés, amit saját magamnak sem tudtam megválaszolni.

-Baj van? -húzódott el a barátnőm, majd aggódva rám nézett.

-Nem, nincs. -fáztam a fejem.

-Biztos Mendy... Olyan fura vagy. -méregetett engem.

-Nincs semmi Rachel, ne találj ki butaságokat. -mondtam halványan mosolyogva, majd kikerüve őt tovább mentem.

Egyenesen a terem felé vettem az irányt. Miközben mentem, csak egy személyen járt az eszem. Azon a személyen, aki nem sokkal később a szemem elé tárult. Mikor megláttam őt, akkor a tüdömbe szomorú fájdalom nyílalt, ami mellett nyeltem is egy nagyot. Ő is rám nézett. És ahogy meglátott, szomorúan, és félve vizslatotz engem.

Idegesen megráztam a fejem, majd mintha nem is láttam volna egyszerűen elhaladtam mellette. De mikor már csak egy lépés kellett volna ahoz, hogy ellépjek mellölle, akkor valaki megragadta a kezem, így a meneküléstől vissza tartva engem. Hátra néztem a zaklatómra, akit ahogy megláttam, rögtön felforrt bennem a pumpa.

-Beszélhetünk? -mondta halkan.

-Nem, hagyj békén. -kirángattam a kezem, majd mentem volna tovább, hogy ha nem húz vissza megint.

-Kérle-már mondta volna, amikor én erősen pofon vágtam.

Ránk szegeződött pár szempár is, és a folyósón is egy perc alatt lett hatalmas nagy csend.

-Azt mondtam nem! -ismét kihúztam a kezem a mancsai közül, aztán tovább mentem.

Már mindenki minket nézett, ami már egy kicsit irirált is, ezért már muszáj volt megszólalnom.

-Mi olyan érdekes ebben, mindenki törödjön a saját dolgával! -ordítottam el magam idegesen, ami pár morcos tekintet után megint mindenki magával foglalkozott.

Duzzogva mentem végig az osztályom felé, és a barátnőm is csöndben halatt mellettem. Nem szólt semmit, nem tett semmit, és nem kérdezett semmit. A szemem sarkából rápillanatottam, és láttam, hogy a föld felé fordította a fejét, de akkor is engem nézett.

-Nem kérdezel semmit? -szólaltam meg halkan.

-Úgysem mondanál semmit.. -lehajtotta a fejét.

Ahogy ezt meghallottam szomorú lettem. Hisz tudtam, hogy mindenben számíthatunk egymásra, én mégis sosem mondok el neki semmit. Ezért úgy éreztem, hogy tartozok neki egy magyarázattal. Megálltam, és szembe fordultam vele.

-Tegnap voltam egy buliba, mert Cameron megkért, hogy menjek el vele. Köztudod, hogy én utálom az ilyeneket, de nagy nehezen elmentem vele. Minden szarság történt, aztán egyszer csak felkért táncolni az az idióta. Nagy nehezen bele mentem... De aztán.. -itt elhallkultam, mert nehezemre esett hangosan kiejteni. -...Megcsókolt engem. -mondtam ki halkan, amire a barátnőm is nagy szemeket eresztett. -És nem csak az a baj, hanem az is, hogy ezt csak azért tette, mert valakit féltékennyé akart tenni.