𝒘𝒂𝒏𝒕 𝒚𝒐𝒖 𝒃𝒂𝒄𝒌 | 𝑙𝑢𝑘𝑒 ℎ𝑒𝑚𝑚𝑖𝑛𝑔𝑠

12.

Az idő csak telt. Sheila állapota javult, de néha még mindig rájött a rosszullét. Ilyenkor segítségére voltam, készen állva, hogy néhány gyomorűrítés közben fogjam a haját, vagy csak simogassam a hátát, és nyugtató szavakat suttogjak fülébe.

Rengeteg időt töltöttünk együtt az elkövetkező két hónapban. Nagyban tapostuk az őszt és az október hónapot, mikor megelégeltem az állandó rosszullétét. Egészen addig engedtem kérésének, miszerint nem szükséges neki orvoshoz menni, de azon a reggelen a fürdőszobám ajtófélfájának dőlve vártam, hogy beszélhessek barátnőmmel.

Megmosta fogát, majd az arcába fröcskölt némi vizet, majd a tükörből alakomra pillantott. A mosdókagylónak dőlve, fáradt tekintetével találtam szembe magam.

Ellöktem magam az ajtótól, és mögé lépve átöleltem vékony derekát, államat pedig feje búbján támasztottam meg, miközben a szemünk egyesült a tükörnek köszönhetően.

– Tudod, hogy ez nem mehet így tovább...

– Igen, tisztában vagyok vele - vágott szavamba, kicsit kellemetlen hangnemben. Megsimítva oldalát próbáltam enyhíteni idegességét. Némi sikerrel jártam ugyan, de nem teljesen értem el a kívánt hatást. – Menjünk el ma délelőtt az orvosomhoz! Elegem van már! - ellökött magától, majd a hálóba vonult, ott pedig a szekrénybe belenyúlva elővett egy fekete szaggatott farmernadrágot, egy fehér 5SOS pólót, ami megmosolyogtatta lelkemet. Nem szégyenkezve felkapta előttem őket, aztán ismét a fürdőbe vonult, gondolom sminkelni.

Én is felkaptam egy ugyanolyan színekben pompázó öltözéket magamra, hajamba pedig csak beletúrtam, hagyva, hogy egyre hosszabb és göndörebb tincsek szabadjára hulljanak össze-vissza.

Amint kijött szerelmem a másik helyiségből, szinte azonnal meg is iramodtunk autómmal a háziorvos rendelője felé. Nem szóltunk egymáshoz az út alatt, csak a rádióból szóló dallamok adtak némi zajt a sydney-i forgalom mellé. Még akkor sem beszélt hozzám, mikor bal kezemet rákulcsoltam az övére, és egy csókot leheltem rá.

Leparkoltunk a rendelő előtt, aztán bementünk a váróba, ahol pár ember várakozott előttünk. Leültünk egymás mellé, majd körbepillantottam a különféle plakátokon, ahol mindenféle gyógyszert akartak megvetetni a betegekkel.

– Minden oké? - hajoltam Sheila füléhez, és suttogva érdeklődtem állapotáról. Csak bólintott, kezeinket összefonva, az ölembe rakva. Rádőlt vállamra, és mindketten bámultunk előre, a semmibe.

Alig negyed óra leforgása alatt sorra kerültünk. Én is bekísértem a kissé őszes doktorhoz, aki figyelmesen hallgatta a lány panaszait.

– És mikor kezdődött? - kérdezte a doki, aki mielőtt megkérdezte volna, megkérte Sheila-t, hogy feküdjön fel a vizsgáló asztalra.

– Majdnem három hónapja - válaszoltam helyette, ugyanis pontosan emlékeztem arra a napra, mikor abban a szörnyű állapotában találtam otthon.

– Hm... Érdekes - motyogta, inkább magának, mint nekünk. – Sheila, megkérhetlek, hogy húzd fel a pólódat? - azonnal cselekedett is, majd az orvos egy zselés trutyit kent kissé megnövekedett hasára.

Sokszor elgondolkodtam, miért is nőtt meg neki ennyire. Nem gondoltam semmi rosszra. Az is érdekes volt, hogy más testrészére semmilyen felesleg nem jött a hónapok alatt, csak a pocijára.

Akkor tudatosult bennem, hogy mi van, ha nem vettük észre az egyértelmű jeleket...

– Luke, jól vagy? Nagyon sápadt vagy! - fogta meg Sheila a kezemet, miközben a doki már ultrahangozta is a lányt.

Nem lehet az, amire én gondolok!

Mindig vigyáztam, nehogy ilyen helyzetbe kerüljünk. Soha sem volt olyan alkalom, hogy ne figyeltem volna vagy én, vagy ő.

– Doktor úr! - ijedten kaptam fejemet a férfire, figyelmen kívül hagyva szerelmem aggódását. – Ez...

– Gratulálok, Sheila, ön kisbabát vár! - a férfi boldogan közölte velünk azt, amiért imádkoztam, hogy ne valósuljon meg.

Lefagytam. Apuka leszek, néhány hónap múlva. Hihetetlen.

Kétségbe estem. Lesz egy kisbabám, akiért felelősséggel tartozom, hiszen én leszek az egyik szülője, aki létrehozta az élet legnagyobb csodáját. Egy kis angyalkát küldött nekem Sheila-ból az ég, így üzenve nekünk, hogy mi egymáshoz tartozunk.

Féltem, kezeim remegtek, de ugyanakkor tudtam, hogy mi jó szülei leszünk ennek a pöttömnek, aki a világ legjobb lányának pocakjában kezdi meg életét.

Sheila-ra pillantottam. Könnyei megállíthatatlanul folytak le arcán, szemeit le nem véve a kis kivetítőről, amin a mi kisbabánk jól kivehető alakja mozgolódott.

– Istenem! - én is elengedtem könnyeimet, hiszen még mindig felfoghatatlan melegség lepte el testemet e hír hallatán.

– A negyedik hónapban jársz - közölte velünk a doki, aki tovább húzta Sheila hasán az eszközt. – És ki is vehető már a neme. Szeretnétek tudni? - nézett ránk egy pillanatra.

– Persze! - vágtam rá azonnal, szerelmem pedig rám pillantott. Csak mosolyt küldve felé, megszorítva kezét bíztattam, hogy minden rendben lesz. Mintha csak erre a jelre várt volna, egy megkönnyebült sóhaj után ő is viszonozta a mosolyom.

– Egyértelmű, hogy kislány! - ahogy kiejtette szavait, megjobban sírni kezdtem. Lesz egy gyönyörű kislányom, akit a világon a legjobban szerethetek, óvhatok és nevelhetem egy tökéletes nővé. Számomra ez a megtestesült csoda.

Megcsókoltam Sheila arcát, és fülébe suttogtam, hogy köszönöm. Hálás voltam neki ezért a gyönyörű érzésért, hogy megtudtam, miszerint lesz egy babánk, aki lány.

Az orvos még megnézett néhány dolgot, de engem az érdekelt, hogy szépen és egészségesen fejlődik.

A vizsgálat után a férfi tájékoztatott néhány fontosabb tudnivalóról, ami leginkább Sheila-ra vonatkozott, de én is nagyon figyeltem.

– Március elejére fog megszületni, addig pedig készüljön fel lelkileg. Egészséges a pici, maradjon az is. Tehát nincs dohányzás, se alkohol. Néhány egészségtelen étel belefér, de ne legyen belőle kilószám. Ajánlok néhány vitamint, meg persze sok víz fogyasztását is! Megerőltetni magadat pedig szigorúan tilos!

– Rendben, nagyon szépen köszönjük!

– Várlak, Sheila a következő hónapban - azzal átnyújtott a lány kezébe néhány ultrahang felvételt, majd végleg távoztunk is a rendelőből.

A kocsiban ültünk. Még nem indultunk, csak néztünk magunk elé, még mindig sírva a boldogságtól.

– Sheila! - felém pillantott. – Annyira szeretlek! - arcát két tenyerem közé tettem, majd egy hosszú csókra ajkaimhoz húztam őt. – Mutasd azokat a fotókat! - mosolyogtam, majd közénk tartotta a kislányunk első képeit. – Már most látom, hogy az én bájaimat fogja örökölni! - önelégült arccal kacagtattam meg a kismamát, aki beleboxolt vállamban, én pedig kikanyarodtam az utcából, és máris a belváros felé hajtottam.

– Remélem nem lesz ekkora egója, mint neked! - nevetett, és nyoma sem volt a sírásunk jeleinek.

Szavak nélkül megbeszéltük, hogy támogatom és mellette leszek, bármikor. Ő is nagyon jól tudta, hogy elfogadom a lányunkat, mégha meg is lepett egy picit ez a dolog. De nem érdekel, mert számomra tökéletesebb nő nem is létezik. És minek várnánk évekig, ha már most tudjuk, hogy halálunkig együtt akarunk maradni?

Viszont a legnehezebb része még hátra volt. Mégpedig elmondani a szüleinknek, hogy nagyszülők lesznek...