𝒘𝒂𝒏𝒕 𝒚𝒐𝒖 𝒃𝒂𝒄𝒌 | 𝑙𝑢𝑘𝑒 ℎ𝑒𝑚𝑚𝑖𝑛𝑔𝑠

14.

– Sheila, kérlek, vigyázz magadra! - hajnalok hajnalán nem bírt aludni a baba miatt, aki aktív életet élt hatalmas pocakjában, ezért fel s alá járkált az emeleten, míg én felkeltem a lábai dörömböléseire. Kérleltem, hogy pár percre még bújjunk vissza az ágyba, de hajthatatlan volt. Reggelit akart készíteni, de nem engedtem le egyedül a lépcsőn, hiszen az üveggel beborított lépcsőn bármikor megcsúszhat a plusz teher miatt.

– De Lukeee! - átkulcsolta a nyakamat, pociját pedig meztelen hasamnak nyomta. – Éhes vagyok, és kettő helyett kell ennem - döntötte homlokát az enyém ellen, és kérlelő tekintetét látva megenyhült a szívem. Minden lépését vigyázni akartam, de megmakacsolta aggódásomat.

– Rántottát kérek! - paskoltam meg kerek fenekét, majd egy hosszú csók után útjára engedtem.

Kiment a szobából, én pedig a fürdőbe vonultam. A tükörbe pillantva beletúrtam hosszú, göndör hajamba, majd elégedetten figyeltem férfias arcomat. Felnőttem. Külsőleg meg belsőleg is. Piercingem már a múlté, kamaszkorom fellángolása volt, de mára már megszabadultam tőle. A hege is szépen beforrt már.

Megmostam a fogamat, arcomat, majd felkaptam egy farmert, egy fekete inget, és már mentem is a szerelmem után a konyhába.

Lent isteni illatok szántották végig szaglójárataimat, és összefutott a nyál a számba. Leültem a bárpulthoz, és megköszöntem az elém rakott kávét és rántottát, majd Sheila is rakott magának, leült mellém a bögre teájával.

Halkan fogyasztottuk el a finom reggelit - amit meg is jegyeztem neki - , aztán elvállaltam, hogy elmosogatok, addig felbaktatott átöltözni. Előbb végeztem, ezért telefonomat nyomkodva dőltem neki a pultnak. Számtalan bulvár oldalnak szalagcímeként szerepeltünk, miszerint a nagy Luke Hemmings apai örömök elé néz hamarosan. Titokban szerettük volna tartani a média előtt, de sajnos lefotóztak minket párszor, így semmi esélye nem volt a tagadásnak. Sheila-n meglátszott az állapota, így nem is reagáltunk semmilyen kérdésre ezekkel kapcsolatban.

Ashton küldött üzenetet, miszerint hamarosan átugranak hozzánk, megnézni mi van a barátnőmmel. Válaszom egy egyszerű rendben volt.

Abban a pillanatban hatalmas zaj érkezett a lépcső irányából. Megijedtem, majd hirtelen a legszörnyűbb gondolatok lepték el az agyamat.

– Luke! - hangzott segítségkérő, kétségbeesett hang Sheila-ból. Lábaim életre keltek, azonnal ott termettem.

A vér megfagyott bennem. Sheila a lépcső alján feküdt hatalmas vértócsa körül, fejéből pedig ömlött a vörös folyadék.

– Nem... látok... nem látok, Luke - barna szemeiben sajnálat tükröződött, beszéde lomha maradt.

Azonnal mellé térdeltem, arcát tenyerembe fogtam, miközben megvizsgáltam sebét, ami borzalmas nagy volt tarkóján.

Remegő kezekkel tárcsásztam a mentők számát, akiknek elcsukló hanggal magyaráztam, mi van. Biztosítottak, hogy perceken belül megérkeznek. Nem mozdultam addig szerelmem mellől.

– Maradj magadnál, kérlek! - szorítottam őt magamhoz, ütögetve arcát, hogy ne hunyja le csodálatos íriszeit. Könnyeim záporként hulltak a véres padlóra, ahogy arra gondoltam, hogy elveszthetem őt. Nem akartam. Nem ezt érdemelte az élettől.

Sziréna hangja hangzott fel egyre közelebbről, mígnem megjelentek a mentősök, hordággyal karöltve. Kikapták kezeim közül Sheila mozdulatlan testét, és átrakták az ágyra.

Túl gyorsan történt minden, fel sem tudtam fogni, mi is történt valójában. Csak azt, hogy szörnyű előérzetem támadt.

Remegő végtagokkal szálltam be a mentőbe, ahol azonnal ellátták barátnőm állapotát. Semmit sem érzékeltem. Olyan kegyetlen könnyfátyol borított, mint egy függöny, ami átláthatatlan.

Becsukta szemeit, ezért emlékezete teljesen elveszett, én pedig hangosan sírtam mellette, akár egy kétségbeesett férfi, aki elvesztette legnagyobb támaszát, szerelmét, életét.

A kórházban szinte azonnal a műtőbe tolták szinte már élettelen testét. A kétszárnyú ajtó elé, sírva rogytam le a padlóra, és keserves sírásom egyre jobban eluralkodott rajtam.

Haldokolt. Láttam szemeiben az élet utolsó szikráit, amik nem hagytak engem nyugodni. Tudtam, hogy leesett a lépcsőről, és szörnyen beütötte magát.

Utáltam magam. Egy szörnyű ember vagyok, amiért nem tudok neki segíteni, és nem vagyok ott, mikor szükség lenne rám. Soha sem bocsájtom meg magamnak, ha valami történik a szerelmemmel, és szerelmünk gyümölcsével.

Tenyerembe temettem arcom, majd könyörögtem Istenhez, hogy mentse meg a legfontosabb embereket az életemben. Mert nélkülük senki vagyok. Megszűnök létezni, mert a gondolat, hogy többé ne szoríthassam magamhoz, megöl. A gondolat kínoz, majd szélen lassan áldozatául esek.

Nem tudok mióta ülhettem ott, de egy orvos hangja ráz vissza a valóságba. Azonnal megtöröltem kezeimmel szememet, majd felállva kezet ráztam vele. Kiderült, hogy ő műtötte Sheila-t. Arcán semmi jó nem mutatkozott meg, így joggal rettegtem a hírektől.

– Sheila agya nagy mértékben sérült. Ráesett azon részre az agynak, hogy szinte azonnal megvakult. Pár bordája eltört, ami műtét közben kilyukasztotta a tüdejét - már akkor tudtam, hogy életem legrosszabb hírét hallhatom az orvostól. Ismét sírni kezdtem. – Sajnálom, én mindent megtettem! - veregette meg a vállamat, én pedig csak a földet bámultam szótlanul.

Fájdalmam ezerszeresére duzzadt, szívemet szörnyű impulzusok érték. Lelkem darabjai szerteszét hullottak a kórház padlóján. Szinte hallottam, ahogyan Sheila lelke távozott, az enyém is ment vele.

Aztán eszembe jutott egy aprócska test, ami a halott szerelmem pocakjában növekedett, és várta, hogy minél előbb világra jöhessen.

Hirtelen felkaptam a fejemet, majd az orvosra néztem.

– A lányom... - ennyit bírtam kinyögni. Hangom szinte alig a nullával volt egyenlő, hiszen akkor történt, hogy meghalt életem szerelme.

– Jöjjön velem! - mosolyogva intett maga után a férfi, én pedig lomha léptekkel követtem őt egyenesen egy külön kis szobába.

Azon belépve egy nagy inkubátort pillantottam meg, mindenféle műszerrel felszerelve.

– Minden rendben van, viszont mivel nagyon korán született, nem tud magától lélegezni - odasétáltunk az inkubátorhoz, és megpillantottam az aprócska testet, ami gép segítségével mozgott fel s le. Ha lehet, mégjobban könnyeztem. – Tápláljuk infúzióval, és pár héten belül nem is fogja abbahagyni a sírást - nevetett fel, ezzel oldva a felgyülemlett feszültséget bennem. Halványan elmosolyodtam, és ismét a gyönyörű babára vezettem tekintetem.

Az én pici kislányom.

Egy percre sem fogom magára hagyni, mert ő az én kis csodám, aki megmenthet engem a teljes depressziótól, amit az anyukája hiánya fog okozni nekem.

Muszáj volt tisztáznom magamban a dolgokat, amik abban a néhány órában lezajlottak bennem. Leírhatatlan lelki fájdalom, hogy szerelmem a kezeim között haldokolt, én pedig tehetetlen voltam. Megmenthettem volna, de elszúrtam, és ezt már nem tudom jóvá tenni. Együtt kell élnem azzal a tudattal, hogy nincs többé, mégha az elején nem is akarom.

De Isten adott nekem egy második esélyt.

Mégpedig a lányomat, akire mindennél jobban vigyázni fogok...

°°°

hölgyeim, sziasztok!
szomorú hírt kell veletek közölnöm. elérkeztünk az utolsó részhez, ami valjuk be őszintén elég fordulatos lett, nem igaz?
még érkezik egy epilógus, aztán végleg befejeződik ez a rövid történet!
köszönöm, ha ma is velem tartottatok!
puszi,

hanna.