𝒘𝒂𝒏𝒕 𝒚𝒐𝒖 𝒃𝒂𝒄𝒌 | 𝑙𝑢𝑘𝑒 ℎ𝑒𝑚𝑚𝑖𝑛𝑔𝑠

02.

Aznap éjszaka a japán közönség előtt kellett bizonyítanunk. Az egyik kedvenc koncerteim közé tartozott mindig is, hogy a különleges ország rajongói előtt énekeljük albumunk dalait.

– Tokió, ismét imádtunk titeket! - üvöltötte Ashton a mikrofonba, miközben elhagytuk a színpadot. Csapzottan az izzadságtól, tele energiával tértünk vissza a backstage-be, ahol azonnal egy üveg vízhez nyúltam, szinte az egészet felkortyoltam, majd az öltözőnk kanapéján terültem végig Calum-al együtt.

– Hova menjünk ma bulizni, srácok? - kérdezte a barna hajú fiú mellettem.

– Én kihagyom - szólaltam fel.

Az összes szem kikeredve nézett rám. Hát igen. Luke Hemmings szájából nem sűrűn ehhez hasonló dolgokat hallani. Mindig imádtam szórakozni, minden partiba első számú jelentkező voltam. Azon az estén viszont semmi hangulatom sem volt hozzá.

– Te beteg vagy, Hemmo? - homlokomat fogdosva hitetlenkedett Mikey. Ellöktem kezét onnan, és megvontam a vállam.

– Lehet. De ma tényleg nincs kedvem hozzá.

– Akkor Luke baby nélkül kell belevetnünk magunkat az éjszakába...

A szállodai szobában, gitárral a kezemben figyeltem a hatalmas várost, miközben egy új szerzeményen dolgoztam. Mindent elkövettem, hogy eszembe jusson valami, még a lelkem legmélyére is leeveztem, de semmi érdemleges nem lapult ott.

Félretettem mindent, és elindultam felfedezni a hotelt. A folyosókon sétálgatva felfedeztem valami érdekes dolgot. Sheila a szobám alatt lévő folyosó végén ült a földön, hátát a falnak döntve, miközben egy gitárt fogott feketére lakkozott kezei között. Előtte a szőnyegen egy füzet hevert, abból nézve a lejátszott dallamokat, amiket a hangszerből kiadott.

Csodálattal néztem, ahogyan szenvedélyesen pengette a húrokat. Olyan gyengédséggel bánt vele, mintha csak egy tollpihe lenne.

Csendben megközelítettem alakját, majd pár méterre tőle vállamat a falnak támasztva figyeltem a számomra még ismeretlen dalt. Mosolygásra kényszerített a tudat, hogy azt hitte, senki nem hallja játékát, pedig láthatóan engem teljesen meggyőzött.

Nem láttam még ahhoz foghatót. Tetszett a dal, tetszett a lány, tetszett az egész összkép. Mint ha egy angyal a menyországban zenélne.

Ahogy abbahagyta a pengetést, megkönnyebülten elmosolyodott, majd felnézett, pont rám. Amint megpillantott, riadalom ült ki sima orcájára, aztán gyorsan összecsukta maga előtt a vonalas jegyzeteit.

– Mióta állsz ott? - kérdezte zavartan, szemeimbe nézve.

Mennyire ártatlan ennek az angyalnak a pillantása...

– Éppen elég ideje, hogy meglássam, mennyire tehetséges vagy - indultam meg felé, és leültem szorosan mellé a földre.– Mióta zenélsz?

– Kiskorom óta - gondolkodott el válaszán. – Mikor megláttam, milyen dallamokat lehet lejátszani ezen a gyönyörű hagszeren, azóta a gitározás az életem. Bár a szüleim soha sem rajongtak érte.

– Miért nem?

– Mert ők egy üzletasszonyt akarnak belőlem csinálni - forgatta meg a szemeit, majd elnevette magát. Én is elvigyorodtam, mennyire aranyos, ahogyan nevet. – De a te életed sokkal izgalmasabb...

– Tudod, ki vagyok, igaz? - sóhajtottam, ő pedig csak bólintott. – Nem egyszerű, bármilyen csodálatosnak tűnik. Mindenki akar tőlem valamit, elvárnak rengeteg dolgot, amit szívesen megteszek, de néha már sok - nem tudom, mi ütött belém, mikor mindezt megosztottam egy ismeretlen emberrel. Valahogy megbíztam személyében.

– Néha ki kellene kapcsolnod! - mondta pár perc néma csend után. – Olyan közegbe lenned, ahol az a srác lehetsz, mint a nagy Luke Hemmings előtt - ahogy kiejtette szavait, ránéztem. Ő is éppen ezt cselekedte. – De sajnos nem ismerlek, úgyhogy nem tudom, mi az igazán jó számodra.

– Ráérsz most? - húztam fel a fél szemöldököm, mosollyal arcomon. Csak bólintott. – Akkor gyere! - álltam fel, felé nyújtva kezem húztam fel a hideg padlóról, és elindultunk az ismeretlenbe.

Kezeink egymásba fonódva lógtak közöttünk, miközben mi nagyban beszélgetve, nevetgélve szeltük át Japán fővárosának utcáit. Alig ismertük egymást, mégis annyira közvetlenül viselkedtünk egymással, mintha ezer éve jó barátok lettünk volna. Senkiben sem bíztam meg ilyen gyorsan életem során, Sheila pedig alig pár párbeszéd után teljesen az ujjai köré csavart. Az életvidám 18 éves angyalka, aki minden szörnyűség ellenére szeretett maga körül mindent.

– Menjünk fagyizni! - mutatott egy üzlet felé, amiből én nem tudtam volna megállapítani, mit árusítanak is benne. A japán feliratok nem segítettek ebben.

Mire reagálni tudtam volna, már bent is voltunk, a választékok előtt. A számtalan kínálat között megpillantottam a kedvencemet, és miután Sheila kiválasztott egy ízt, én is rendeltem. Szerencsére a kiszolgáló beszélt angolul, így könnyebb dolgunk volt. Ahogy kézhez kaptuk, nyúltam volna a tárcámért, miközben láttam, hogy a lány is hasonlóan cselekszik, de gyorsabb voltam.

– Legközelebb én hívlak meg fagyizni - közölte velem, ismét a hatalmas város utcáin sétálva, a hatalmas gombóc fagyinkat nyalva.

– Tehát szeretnél még találkozni? - vigyorogtam, ezalatt pedig a testemben ismeretlen érzések kavarodtak fel.

– Ha ismét Sydney fele jársz, és vége a turnénak, szívesen elviszlek a kedvenc helyemre - kacsintott rám játékosan, majd ismét majszolni kezdte az epres finomságát.

– Megbeszéltük - egyeztem bele. – Megkóstolhatom a tiédet? - nyaltam meg a szám szélét, ő pedig egyből felém nyújtotta. Isteni volt annak is az íze, de a kekszesemnél nem finomabb. – Hm... Jó választás!

– Tudom, ezért is kértem ezt.

Az egész éjszakát együtt töltöttük. Szinte egész Tokiót bejártuk ketten, miközben megismertük egymást. Megtudtam, hogy rengeteget utaztak a szüleivel és a testvérével. Magántanuló volt, miközben költöztek egyik helyről a másikra. Londonban látta meg a napvilágot, azóta pedig számtalanszor járt már ott. Az maradt a kedvenc helye élete végéig. Édesanyja ausztrál, édesapja kanadai, így két nemzetiségű is egyben. De igazából ausztrálnak vallotta magát. Azért tartózkodtak akkor Japánban, mert a szülei tárgyalást bonyolítottak le egy helyi ügyféllel, de Sydney volt az akkori otthona.

Hajnali fél ötkör értünk vissza a hotelbe. Elkísértem a szállodai szobájukig, ami előtt szembe fordult velem, majd szorosan megölelt. Percekig tengődtünk egymás karjaiban, én derekát átkarolva, ő pedig a nyakamat. Fejét nyakamba bújtatta, így éreztem meleg lehelletét azon a területen.

Nem akartam elszakadni tőle. Kellemes érzés a karjaimban tartani törékeny testét.

A pillanatnak hamar végeszakadt, mikor elhúzódott, és előkapta táskájából a mobilját, majd felém nyújtotta.

– Megadod a számod? - félénken nézett szemeimbe, én pedig vigyorogva elvettem a készüléket tőle, és beleírtam a hosszú számjegyet. Azután ugyanígy meglett az ő száma is nekem. – Így meg tudjuk beszélni azt a fagyit - nevetett, én pedig mosolyogva figyeltem arcát. Barna szemei gyönyörűen csillogtak, elvesztem bennük.

Hihetetlen, milyen érzemeket váltott ki belőlem ez a lány alig pár óra alatt...

– Mennem kell, anyuék már biztos aggódnak - kezdett el búcsúzkodni. – Köszönöm ezt a csodálatos éjszakát, Luke! Fantasztikusan éreztem magam!

– Én is, Sheila. Örülök, hogy megismertelek! - adtam egy puszit arcára. Elpirult arccal lépte át szobájának küszöbét, én pedig boldogan hagytam ott azt a helyet, és elvonultam a saját szállodai szobám felé.

°°°

kellemes éjszakát mindenkinek!
ki van még ébren szombat hajnalában?
megérkezett az új rész, éppen akkor, mikor átléptem a magyar-szlovén határt. sajnálom a 'késést', de nem voltam előbb wifi közelében!
kellemes olvasást ehhez a részhez, és remélem megajándékoztok néhány kedves gondolattal a komment szekcióba!

hanna.