𝒘𝒂𝒏𝒕 𝒚𝒐𝒖 𝒃𝒂𝒄𝒌 | 𝑙𝑢𝑘𝑒 ℎ𝑒𝑚𝑚𝑖𝑛𝑔𝑠

04.

– Annyira gyönyörű ez a város! - ámuldozott Sheila, miközben a Harbour Bridge magasodott előttünk. Azt bámulta csodálattal, teljesen beleszerelmesedve a város szépségébe. Ragyogott bája a délutáni napfényben, csak csodálni tudtam, ahogyan boldogan nézett körbe Sydney látványosságai között.

– Akárcsak te - pillantásom égette napbarnított bőrét, még a napszemüvegen keresztül is. Elpirult szavaimra, bármennyire is próbálta elrejteni előlem érzelmeit. Inkább csak feltüzelte bennem a vágyat iránta.

– Luke - nevetett fel. – Nem mondj ilyet, mert zavarba jövök!

– De ha ez az igazság? - tártam szét karomat, nem értve, miért nem mondhattam ki, amit a szívem diktált. – Hidd el nekem, Sheila! - karoltam át vállát, és adtam egy puszit feje búbjára.

Nem feszegettük tovább ezt a témát, hiszen tudtam, hogy érzékenyen érinti.

– Mi lenne, ha most a város legrégebbi helyére vinnélek el? - kérdeztem, mialatt az autómhoz sétáltunk vissza. Kinyitottam neki az anyósülés felöli oldalt, segítettem neki beszállni, majd megkerülve az autót, én is beültem a vezető ülésre.

– Te vagy otthon Sydney-ben, úgyhogy rádbízom - nézett rám, aztán bekötötte magát. Én is így tettem, majd elindultunk, fel a kikötő híd felé, amin később át is haladtunk. – Az Operaházon kívül nem is ismerek itt semmit.

– Milyen ausztrálnak vallod magad, ha az ország legszebb helyét nem ismered? - ráztam a fejem, hitetlenkedve.

– Szégyellem is magam - nevetett, miközben kifele nézegetett az ablakon, és a kék vizet bámulta, ami a hídnak köszönhetően alattunk terült el.

Leparkoltam a The Rocks előtt pár utcával, majd megvártam míg Sheila is kiszállt utánam. Kezemet nyújtottam felé, ő pedig néhány másodpercig elgondokodott, de végül rákulcsolta ujjait az enyémekre. Testemet jóleső bizsergés járta át, és egy pillanatra sem tűnt el borostás arcomról a vigyorom.

Önfeledten beszélgetve sétáltuk körbe a negyedben. Az idő csak szállt, semmivel sem törődtünk, csak is egymással. Fogalmam sem volt, mi zajlott körülöttem, csak is egy emberre koncentráltam. Néhány rajongó megállított minket, osztogattam aláírást, fotózkodtam, míg Sheila a közelünkben nézte végig ezeket az apró gesztusokat tőlem.

Egy újabb fagyit is ettünk, a szokásos ízekben, majd miután esteledett, egy közeli pizzázóba foglaltunk helyet egy asztalnál, egymással szemben.

Csendben figyeltük az étlapot, miközben böngésztük a választékot, a pincér megjelent mellettünk. Nem lehetett a srác több éves, mint én, de a szemeit nem tudta levenni a társaságomról.

– Mit hozhatok? - mosolygott elbűvölően, Sheila pedig ugyanolyan lelkesedéssel válaszolt.

– Nekem egy Coca Colát, és egy margherita pizzát - tette le elégedetten az étlapot maga elé, majd rám pillantott, igéző barna szemeivel. Csak egy féloldalas mosollyal díjaztam, és visszatértem a választék kémleléséhez. Gondoltam, kicsit megvárakoztatom a pincért, aki szemet vetett arra a lányra, akivel én képzeltem el hosszabb távra az életemet.

– Uram? - húzta fel a fél szemöldökét, rám pillantva, én pedig győztes vigyorral rendeltem egy kólát és egy hawaii pizzát.

Miután elment az asztalunktól, teljes figyelmemet az előttem helyet foglaló szépségre irányítottam. Megfogtam kezeit az asztal fölött, és hüvelykujjammal tenyerét simogattam.

– Te mindig kólát iszol? - kérdeztem, visszagondolva arra, mikor először láttam abban a bárban. Akkor magának és a húgának is az isteni italból rendelt, és én is azt vittem oda neki, mikor először beszélgettünk.

– Néha fagyit is eszek - nevetett fel, majd én is rákezdtem. – Imádom, mikor röfögsz nevetés közben - jegyezte meg, már sírva a röhögéstől. Én pedig csak megforgattam szemeimet, bevágva a megsértődött srácot.

– Ne gúnyolj ki - biggyesztettem le ajkaimat, kiskutya szemekkel nézve boldogságát.

Az egész étkezde tőlünk zengett, mert mi voltunk a környék legvidámabb emberei. Amióta megismertem ezt a csodát, azóta az életem megváltozott. Nem mosolyogtam, nevettem még ennyit, mint Sheila társaságában. A legjobbat hozzá ki belőlem ez a nőszemély. Nem is tudja elképzelni, mit jelentett az, hogy mi találkoztunk abban a hotelben, Japán legszebb városában. Szerencsésnek érzem magam, hogy pont ott és akkor tartózodtunk ugyanazon a helyen.

Mi lenne velem most, ha nem lettem volna elég bátor, hogy odamenjek hozzá? Valószínüleg buliznék, és segg részegen feküdnék valamelyik sydney-i klubban, nem pedig egy kellemes hangulatú étteremben vacsoráznék egy olyan hölggyel, aki már a jelenlétével elvarázsol.

A pincér srác megjelent mellettünk a pizzánkkal együtt. Sheila elé letette a margheritásat, elém pedig a hawaii-t.

– Hozhatok még maguknak valamit? - még mindig nem takarodott el innen?

– Nem, köszönjük! - rázta le gyorsan a lány, mielőtt én elküldtem volna melegebb éghajlatra. – Jó étvágyat! - szólt ezúttal hozzám, majd kezébe vett egy szeletet, és jóízűen beleharapott. Utánoztam tettét, mert már farkas éhes voltam. Bár én mikor nem vagyok éhes?

– Hawaii-t? - nyújtottam felé egy szeletet, mire bólintott, és ő is adott a sajátjából. Ebből a szempontból is szerencsésnek hívhattam magam. Mindketten imádtuk a hasunkat, és imádtunk enni. A kaja volt a nagy szerelmünk. – De finom volt! - dőltem hátra a székben, miután rövid idő alatt mindketten felfaltuk az egészet. Teli hasamat néhányszor megsimogattam, amit Sheila vigyorogva követett figyelemmel.

– A kis pocakodnak is ízlett? - nehezen állta meg, hogy ne tőrjön ki ismét nevetésbe.

– Tiszta izom ez itt - veregettem meg gyengéden az említett testrészemet, amit már nem tudott szó nélkül hagyni. Elröhögte magát, így én is röfögni kezdtem.

– Kegyetlen vagy - nem tompított édes nevetésén. Élveztem, hogy én hoztam ki belőle a felszabadult viselkedést.

– Ha nem hiszed, akkor meg is mutathatom - perverz vigyort varázsoltam arcomra.

– Majd talán egyszer.

Kifizettem a vacsorát, bár tiltakozott, végül beadta a derekát, hiszen a második fagyinkat megengedtem, hogy ő állja. Megköszönte, hogy ilyen nagylelkű vagyok vele, bár semmi oka a hálára. Én akartam azt, hogy találkozzunk, és nagyon szívesen tettem.

Visszasétáltunk az autóhoz, ismét kéz a kézben, majd fáradtan indultam el arra, amerre a lány navigált.

Negyed óra telhetett el, mire egy pici, mégis stílusos háznál parkoltam le, amiben feltehetően Sheila tölthette mindennapjait. Mindketten kiszálltunk, én az autónak dőlve néztem, ahogyan elém sétált az elbűvölő teremtés, majd lábujjhegyre állva karjait a nyakam köré fonta. Én a derekánál fogva húztam közelebb magamhoz. Belélegeztem bódító illatát, és kívántam, hogy ez a csodálatos pillanat soha se érjen véget.

– Köszönöm ezt a csodálatos napot, Luke! - távolodott el egy kicsit tőlem, pont annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Bátortalanul elmosolyodott, majd egy puszit nyomott borostás arcomra.

– Holnap mit csinálsz? - érdeklődem.

– Délelőtt zenetanárhoz megyek, de délután ráérek. Miért?

– Este hatra érted jövök, és elviszlek vacsorázni - kacsintottam rá. – Legyél még ennél is csinosabb!

Csak bólintott, majd már ment is volna be a házba, de én visszahúztam csuklójánál fogva, ajkaimat pedig az övére tapasztottam.

°°°
hi, everyone!
csak annyit mondok, hogy ismét itt a péntek!!!
remélem elnyerte a tetszéseket, és szívesen fogadom a kommenteket és a vote-okat!♥♥

hanna.