Strange [Jimin ff.] - Befejezett

1.

- MERRE?!

- Lámpa után jobbra! - kiáltotta válaszul barátnőm, akinek a nagy zűrzavarban kiesett a seprű a kezéből. Még a bolt előtt kioldottam hátam mögött megkötött kötényemet és nagy léptekkel kezdtem szaladni a tolvajok után. Tudhattam volna, hogy az a szerencsétlen két kis kölyök, akik mostanában mindig bejárnak egy pohár vizet kérni sántikálnak valamiben, de nem gondoltam volna róluk, hogy a pénzlopásig elmennének.

A jelző lámpánál lefordulva megláttam őket, amint a táskával futnak fel a dombon, ami szerencsére lelassította őket. Egy másodperc töredéke alatt léptem ki a forgalmas útra és átugorva a veszettül dudáló riadt autóst lefordultam egy kis mellékutcába. Próbáltam helyesen venni a levegőt, nehogy beszoruljon az oldalamba és lassítson, de szerencsére rövidtávon jó vagyok. Ahogyan azt elterveztem a bekötő úton pont eléjük tudtam vágni, és mikor észrevették, hogy nem utánuk szaladok, hanem feléjük mivel előttük járok már nem volt annyi idő arra, hogy megfordulva menekülő útvonalat keressenek. Egyenesen nekimentem a nagyobbiknak, aki elesett velem együtt és a lejtő miatt gurultunk pár métert, de a lényeg a táska volt, ami az én kezemben landolt.

Láttam, amint szemei szikrákat szórnak felém, majd felkarolva öccsét elfutnak előlem. A járókelők mintha nem is lennék ott, átnéztek rajtam és kikerülve mentek tovább dolgukra. Már megszoktam, hogy az emberre nem lehet számítani így törökülésbe vágva magam megnéztem a táska tartalmát reménykedve, hogy minden won benne van. Miután megszámoltam és meggyőződtem róla, hogy semmi sem hiányzik ránéztem a szoknyám alól kilógó vérző térdemre. Eléggé csúnyának látszik, holott szerintem csak a felszíne sérült.

Felálltam, hátamra kaptam a táskát és bicegve apró léptekkel elindultam vissza. JiAh tepsi nagyságú szemekkel fogadott és ugrott a nyakamba miközben elmorzsolgatott pár könnycseppet.

- Omo.. te vérzel! - mutat lábamra, amire már rászáradt a vér.

- Nem nagy dolog. - jelentettem ki miközben felvettem a ledobott kötényemet és kiráztam belőle a port. - Megyek, megmosakszom. Te jól vagy? - néztem végig enyhén gyűrött ruháján és kócos haján. A kisebb mikor meglátta, hogy kint van a lány belerúgott a bokájába és ellökte, nehogy meg tudja őket állítani, csakhogy velem nem számoltak. Eléggé megtervezték ezt a lopást, de ezek után be nem tehetik a lábukat ide.

- Igen.. - mosolygott, de ezzel nem tud átverni. Átlátok minden emberi hazugságon, hiszen én vagyok a legjobb példa arra, milyen álszentek is vagyunk mi mind. Bólintottam és bementem a mosdóba ahol levettem a cipőmet és a harisnyámat is egyaránt, bezártam az ajtót majd beleemeltem a nagy mosdó kagylóba a lábamat, hogy megnyissam rá a csapot. Igen tudom, cseppet sem vagyok nőies, de ha nincs biztosítva zuhanyzó mégis mit csináljak? Vizezzek be egy zsebkendőt és dörzsölgessem? Nincs nekem arra időm, és különben is az jobban fáj, mintha leveretném vízzel.

Megtöröltem körülötte a bőrt visszavettem a ruháimat megpaskoltam arcomat és felvéve a mindennapi mű vigyort elindultam kifele a kassza mögé ahol a vendégek már türelmetlenül várták, hogy felvegyem a rendelést.

- Kellett ez nekünk így reggelre... - huppan le mellém barátnőm ebédszünetben. A tévé halk hangja töltötte be az üres kávézót, mivel ilyenkor senki se jön, pedig nem vagyunk bezárva.

- Legalább felébredtem. És mivel megvan minden, még a főnöknek sem kell szólni. - ittam bele magyarázásom közbe a kávémba. Édes íze miatt elfordultam és grimaszba vágtam a fejemet, köhintettem egyet és újra előre meredve gondolkodtam.

- Oh, már megint? Ez a héten a harmadik.. - emeli fel fejét a tévére, mire nekem is oda téved a tekintetem. Mostanában folyamatosak a fiatal lányok gyilkolásai, és a rendőrség semmi konkrétat nem tud mondani, csupán annyit, hogy sorozatgyilkossal állnak szemben, aki vélhetőleg férfi, mivel a halott lányok boncolásánál mindig kiderül, hogy megerőszakolták őket.

- A harmadik a héten, de a kilencedik lány. - javítom ki. Mindig is mondtam, mennyire felesleges a rendőrök munkája, hiszen mire megtalálták a gyilkost addigra sokan meghaltak, és akik túl is élték azoknak örökre egy mély nyomot hagy a lelkükben, tehát lehet isteníteni a zsarukat, akik lecsukják a rosszakat, de egy idő után elfogy az épp elméjű ember.. - Ugye tartasz magadnál valamit? - fordulok felé, hogy lássam az arcát. Meglepődve megrázza a fejét és leteszi az üres bögrét az asztalra.

- A barátom visz haza este, reggel pedig olyan forgalmasak az utak, hogy én lennék az utolsó, akit lenne esélye megölni. Meg amúgy is.. nem vagyok egy szép eset, miért is venne észre?

- Idióta... - motyogtam orrom alatt, amit meg is kért, hogy ismételjem el de én e helyett csak felálltam és a két üres poharat elvittem elmosni. Ha ő nem szép, akkor én tényleg nem tudom mit mondjak. Tavaly mikor még mind a ketten betanulók voltunk és mentünk együtt az öccséért oviba megállította őt egy modell cég és oda adta a névjegykártyáját, hogy vegye fel velük a kapcsolatot. De ez a hülye JiAh az első kukába landoltatta és többet nem is hozta fel a témát. Nem értem, miért ebben a kis kávézóban teng minden nap, mikor sokkal többre is vihetné.

- Amúgy meg neked kellene vigyáznod. - jött mögülem a hangja. - Te szoktál sokáig itt maradni és az a környék ahol te laksz nem éppen a biztonságról híres. - ha most arra gondol, hogy múlt hónapban kidőlt egy vastag fa az albérlet mellett és majdnem ránk esett vagy, hogy egy kisfiúnak felrobban a kezében egy petárda, ami miatt kigyulladt a mellettem levő lakás akkor azt mondom igaza van, de ezek engem nem fenyegettek. A körülöttem levő világot csak más látja veszélyesnek, nekem teljesen normális.

- Menjünk. - veregettem vállba, majd kikerültem.

Otthon ledobtam a táskámat, bekapcsoltam a tévét, levettem a pólómat és kinyitottam egy dobozos kólát miközben melegíteni kezdtem a virslinek való vizet a gáztűzhelyen. Albérletben lakok egy emeletes ház felső részében, a kilátás szép, szerencsére reggel nem ezen az oldalon kel föl a nap így a beszűrődő sugaraktól nem kell félnem, valamint a szomszédok mind öregek ezért ez egy csendes hely. Szinte olyan, mintha egyedül lennék. Szeretnék egyszer saját házat, mindig is börtönnek éreztem ezt a helyet, de jelenleg nem engedhetem meg magamnak a költözést. Még.

Kiszedtem a szétfőtt virsliket, kipakoltam a tányérra, és amíg hűlt elmentem lezuhanyozni. A térdemet bekentem valami krémmel, nem is néztem mi az, de nem ragasztottam le, mivel a dobozban levő sebtapaszok elfogytak és már nem ugranék le a boltba érte.

Leültem a székre és feldaraboltam a kihűlt ételt, mikor a tányér jobb szélére vetődött a tekintetem és valami furcsát láttam meg. Azonnal letettem a villámat és a borítékhoz nyúltam, amiről meggyőződésem, hogy mikor bejöttem nem volt az asztalon. Se címzett, se név, semmi se volt rajta, csupán egy piros, már-már vérvörös pötty. Szabálytalan éléből leszűrtem, hogy nem egy elcseszett pecsét maradványa lehet, hanem valami más. Megfogtam a kést és egy rántással szétvágtam a tetejénél. Egy összehajtott papír volt benne, amit mikor kivettem kiesett belőle egy lila sebtapasz. Nem foglalkoztam vele, hanem inkább az írást néztem a papíron.

,,Elég bátor vagy, de nagyon meggondolatlan is. Legközelebb győződj meg róla, hogy reggel bezártad-e az ajtódat. Az ajándékot használd bátran, jól fog állni rajtad a kiszolgálói szoknyád takarása alatt" 

Dőlt betűi még horrorisztikusabb képet adtak ennek az egész helyzetnek.

,,- A rendőrség továbbra is teljes erőbedobással nyomoz a fiatal lányok elrablásának ügyében, de fejleményeket sajnos még nem mondtak a riportereinknek. A gyilkosságok között kapcsolatot még nem találtak, úgy gondolják a tettes találomra választja ki a lányokat függetlenül attól kicsodák is, ezért a kormány mindenkit nyomatékosan megkér arra, hogy este ne tartózkodjanak kint egyedül, valamint tartsanak maguknál legális önvédelmi fegyvereket. További híreink... " - hallottam meg a tévében ismét a sorozatgyilkosról alkotott hírpontot. Most először éreztem azt, milyen nagy is ez a ház egy embernek...

Szóval... zárnom kellene az ajtót.