Strange [Jimin ff.] - Befejezett

15. (+18)

Nincs átolvasva!!!!! ( sorry, lusta vagyok XD) 

Meg sem lepődök, hogy átlátott rajtam. Próbáltam úgy hazudni, hogy még ő is bevegye, de egy profit nem lehet átverni.

- Elmondom.. ha te is. - megrázta a fejét és értetlenül nézett rám. - Mi közöd van a rendőrséghez, hogy elnéznek neked egy ekkora ügyet?

- Ja, hogy az. - sóhajtott fel, majd elmosolyodott. - Te most alkudozol velem?

- Igen. Valamit valamiért. - közelebb lépett majd megfogta a combomat és felrakott a pultra. Lábaimat terpeszbe húzta, hogy közéjük férkőzzön így nem tudtam mozdulni semerre. Kezeivel apró köröket írt le a derekamon miközben szüntelenül mosolygott.

- Mindenkinek meg volt a saját gyerekkora. - kezdett bel. - Nekem mindenem megvolt, amit pénzben fel lehet számolni. A legjobb tanárokhoz járattak a szüleim, a legszebb ruhákat vették meg, és mindig volt velem egy szobalány, aki leste az összes szavam. Csakhogy nekem mindez nem kellett. Mindig kiszöktem, hogy az utcán lógjak el a kötelességeim elől. - lázadó kisgyerek.. valamiért nem tudom őt elképzelni ilyen arisztokrata háttérrel. - Így találkoztam a.. hívjuk nyomornegyednek azt a helyet, Jungkookkal és Taehyunggal. Őket megvetette a sors, és olyan életet éltek, amire én vágytam.

- Éhezésre és verésekkel telire? - kérdeztem vissza, hiszen amit most látok kint, mindig ez történik. Valószínűleg ha elkaptam volna azt a kis tolvajt, aki után szaladnom kellett én is elpáholtam volna, persze normális keretek között.

- Nem. Hanem szabad és független. Ők viszont ki akartak onnan törni, így megállapodtam velük. Tanítom őket, és lesz hol lakniuk, cserébe majd valamikor viszonozzák ezt a szívességet. Innen már megy egyedül is? - kérdezte én pedig bólogattam. Mikor a két kisgyerek felnőtt rendőrnek álltak, valószínűleg, hogy segíthessenek az ilyen helyzetben élőkön, Jiminnek pedig mikor kialakult ez a kattanása úgy tudtak törleszteni, hogy eltusolnak minden ügyet. Bár azt nem tudom, hogy tényleg nincsenek nyomok, vagy ők állítják be úgy, hogy ne találjanak. És az még mindig téma, hogy mitől lett ilyen pszichopata. - Te jössz. - nézett mélyen a szemembe. Lehunytam pilláimat és visszagondoltam, hogy is volt. Még egyszer utoljára... belegondolok abba az éjszakába.

- A szüleim, minden nap ordibáltak velem. Eleve fiút akartak, erre jöttem én, egy erőtlen tudatlan lány, aki csak arra volt jó, hogy apám koptassa a hátamon a csatos övét. Majdnem minden nap elvert, és azt kellett hallgatnom, hogy egy szerencsétlen nyomorult vagyok, akinek nem kellett volna megszületnie. Ahelyett, hogy anyámat bántotta volna, az oldalára állította, így tőle is kaptam ezeket az impulzusokat. - nem szólalt meg, csak aprókat bólogatott, mikor véletlenül a szemébe néztem. - Egy nap, besokalltam. Összetörtem egy tányért és ezért véresre verte a hátamat, majd bezárt két napra a szekrénybe. Azt hittem ott halok meg, éhen szomjan, a hidegben. Mikor végre kiengedett megvártam az estét és kiválasztottam a legnagyobb kést a fiókból. Megfogtam egy poharat és erősen ledobtam a földre tudván, hogy először apám fog lejönni. Elbújtam az ajtó mögé, és mikor meghallottam, hogy dühösen a nevemet ordítja előjöttem és egyenesen a mellkasába szúrtam. Összeomlott nekem pedig csak annyi dolgom volt, hogy a halálra rémült anyámmal is ugyanezt tegyem. - így visszagondolva, tényleg nem vagyok normális. Az idegosztályon kellene kezelni az ilyet, ehelyett én az emberek között mászkálok, mint egy normális gondolkodású személy. Undorodok mindentől és mindenkitől, de legfőképp magamtól. - Ezért... - mielőtt befejezhettem volna legurult egy könnycsepp az arcomról, ami eléggé meglepett. Nem akarok sírni, hiszen jól vagyok, az mégis kibuggyant a szememből. - Nem félek. Egy gyilkost nem tud megijeszteni egy másik. - mosolyodtam el majd felnéztem rá. Rá, aki kifejezéstelenül pislogott le rám nagy barna szemeivel.