Strange [Jimin ff.] - Befejezett

18.

Reggel egyedül keltem. Furcsa volt, hogy nem fájt semmim, és nem volt bűntudatom se. Mintha meg se történt volna.

Felöltöztem és elindultam a munkába, hiszen az ébresztőm előtt keltem. Tudom, hogy valószínűleg megint várnom kell majd a bolt előtt, de letöltöttem pár új számot, amiket amúgy is meg akartam hallgatni, így lesz mit csinálnom.

Átgondolva az egészet inkább lefordultam a hosszabb útra, és úgy hallgattam a zenéket, hogy közben sétáltam. Sokkal jobb érzés, főleg akkor, mikor a ritmus a lábad járására jön ki, és az agyad ezt úgy fogja fel mintha táncolnál. Lehet ezt a külvilág úgy látja, hogy egy most szabadult gyogyós vagyok, de annyi baj legyen.

Épp a zebrán mentem át és fordultam jobbra, mikor az egyik kisebb mellékutca mellett elsuhanva láttam valamit mozogni a földön. Alapjáraton ez nem zavart volna, de ez a valami túl ismerős volt, így visszalépkedtem és bekukkantottam. Ahogy gondoltam, egy nő vonszolta magát ki az árnyékból a fény felé. Bal kezével húzta magát, jobb lábával pedig tolta, mert a másik keze a hasát szorongatta, és valahol még vérzett is, mivel mögötte tócsákba gyűlt a vér, amit a teste elken, mint valami színes festéket.

Odamentem és lenéztem rá. Szemeiből folyt a könny, meg volt rémülve és beszélni is alig tudott. Arca kék és zöld foltos volt, ami már feldagadt, haja kócos, ruhája pedig szaggatott.

- Kérlek... segíts.. - suttogta elhaló könyörgő hangon, és kinyújtotta felém a kezét, hogy elérje a lábamat, de én hátra léptem egyet. Leguggoltam, miközben végig tartottam vele a szemkontaktust. Remegő ujjaiért nyúltam, de ahelyett, hogy segítettem volna hátra feszítettem azokat, és élvezettel hallottam, ahogy ropognak a csontjai, utána pedig felsikít fájdalmában.

- Nem tehetem. - mondtam neki és elütöttem a kezét, ami a fájdalom miatt még mindig a levegőben remegett segítséget várva. - Tudod... ha segítenék.. akkor ő ölne meg. - mosolyodtam el, majd megfordítottam a nőt, aki csak nyöszörögni tudott fájdalmában és a falhoz löktem. Feje élesen koppant a kemény betonhoz, de nem tudott oda nyúlni, mert az egyik kezén hátra voltak hajolva az ujjai, a másikat pedig valamiért meg se mozdította.

- Kérlek.. - könyörgött továbbra is lecsukott szemekkel zihálva. Mintha meg se hallotta volna, amit mondok neki. Elővettem egy kést, ami a táskám mélyében volt eldugva és végig húztam a combján. Élesen sikított fel a fájdalom miatt, és fel akarta magához húzni, mire én rávágtam a térdére, és az is lebicsaklott.

- Ha most elvinnélek egy kórházba... - kezdtem bele és a kést feljebb emeltem, a hasához. - Érted menne, és elvinne onnan. - majd egy határozott mozdulattal beledöftem. Hang nem tudott kijönni a torkán, csak némán sikított, ahogy a könnyei már patakokban folytak az arcáról. - Megerőszakolna, és megkínozna, amíg azt se tudnád, hogy hogy hívnak. - kihúztam a kést, és azonnal bevillant egy ízletes csirkemell, amit bökdösve kell ellenőrizni még a sütőben, hogy jó e. Olyan szépen síkosan csusszant ki hasából a kés, mintha ő is elkészült volna arra, hogy meghaljon. Vére azonnal megcsillant, és ölébe folyt, ahogy a penge elhagyta a bőrének vonalát. - Tényleg erre vágysz? - kérdeztem oldalra biccentve a fejemet majd álla alá tettem a kést, ezzel kényszerítve, hogy felemelje fejét. - Nem hiszem, hogy ezt akarod. - válaszoltam magamnak, majd egy hirtelen mozdulattal elvágtam a nyakát. A vér cseppekké alakulva hagyta el nyakát, ahogy oldalra húztam az éles tárgyat. Mintha csak vágyakoznának a késre, úgy követték a vonalát a levegőben, majd befestették piros színnel a padlót. A lány erőtlenül, üveges tekintettel borult oldalra és hagyta maga alatt a tócsát. Lendítettem a kezem, ezzel együtt a kést is, hogy a rátapadt vért eltávolítsam, majd elégedetten fordítottam neki hátat és indultam munkába.

Zihálva a saját ordibálásomra keltem fel. Az ágyamban voltam, otthon. Egy pillanatig nem is láttam semmit, csak fekete pontokat magam körül, amik pacákká alakultak, és ahogy halványodtak el, úgy tisztult ki minden körülöttem. Csak egy álom volt... de miért ilyen morbid? Képes lennék megölni valakit?

Oldalra pillantottam, és észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Jimin sötét tekintettel nézett fel rám. Még feküdt, jobb keze a feje alá volt húzva, így támaszkodott és fürkészte szemeimet.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek. - mondtam majd sietősen ki akartam menni a konyhába lenyugodni és inni egy pohár vizet, de ő megragadta a csuklómat, viszont nem csinált egyebet.

- Mit álmodtál? - kérdezte mély hangon. Letettem a másik lábamat is a földre, mivel az egyik már lógott és kissé kifacsart helyzetben ülve sóhajtottam egyet.

- Én.. megöltem valakit.. - szegtem le a fejemet és mivel az egyik kezemet ő fogta, a másikkal kezdtem el kapargatni a körmeimet idegességemben. Éreztem, hogy mocorog, valószínűleg felült mögém, mivel a kezemet elengedte. Vállaimra fogott és éreztem a leheletét, tehát a feje most mellettem van.

- És milyen volt?

- Hogy kérdezhetsz ilyet?! - fordultam enyhén felé, de nem azon az oldalon, amerre nézett.

- Álmodban nevettél, de ordítva keltél fel. Milyen volt megölni valakit? - tette fel megint a kérdését. Éreztem, hogy nem fogok tudni menekülni tőle, és mivel csak ő van itt, kicsit bátrabban gondoltam vissza.

- Mintha nem is én lennék. Egyszerűen csak jó volt látni, ahogy szenved, és érezni, hogy én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki, de nem teszem. - mintha csak erre várt volna, elmosolyodott, amit egy apró sóhajjal szemléltetett.

- Hogy csináltad? - látom már a hátrányát, hogy két rendőr a barátja. Úgy érzem magam, mint egy vallatáson.

- Eltörtem a kezét, és megkéseltem. - jelentettem ki, mire csak egy jókedvű ,,hmm" hang hagyta el a száját.

- Nem rossz. - nevetett fel, majd mintha itt se lett volna kiment az ajtón. Vajon mikor lesz ennek vége? Ha normális lennék, tuti elkezdenék gondolkodni, hogy mi lenne, ha bepasiznék és pont akkor jönne be, hogy ő kanos, mikor mondjuk vacsorázunk. De mivel egyik férfi se vonzotta eddig a tekintetemet, nem kell félnem ettől.

Munkába menet észrevettem, hogy egy fekete kocsi épp mellém parkol nagy iramban, majd kivágódik az ajtaja. Keresztbe fontam a karomat, és megvártam a felém rohanó Jungkook tisztet, majd egy intéssel köszöntem neki. Ő csak kihúzta magát, kezét a szája elé húzta, köhintett egyet, majd átadott egy kisebb csomagot.

- Mi ez? Bomba?

- Az, úgyhogy nyisd ki gyorsan. - mondta fanyar arckifejezéssel és visszaszállt a kocsiba Taehyung mellé, aki viszont nagyban integetett nekem, mint aki meg van veszve. Neki is csak két ujjal intettem, nehogy ártsak a lelkének, és megvártam, míg lefordulnak az utcán. Ismét elindultam a munkába, de közben kicsomagoltam a kis dolgot, ami nem volt más, mint egy nyaklánc.

,,Legyen rajtad minden nap, Jimin. "

Valami kurva nagy gond lehet, mivel eddig névtelenül üzengetett, most meg hirtelen ráírja a nevét. Bár mivel a talpnyalói hozták, így lehet érthető, miért ennyire bátor. Ha meg valami nem tetszene neki azt úgyis kinyírná, vagy elásná, szóval mindegy.

A munkahelyen ugyanúgy folyt az élet, mint eddig. A sütik egyre finomabbak lettek, hiszen mindenki olyat kért a kávé mellé, sőt volt olyan is, aki csak azért jött be. Lett pár törzsvendégünk is, valamint van egy általános iskolás csapat, nagyjából egy tucat pompon lány, akik délután ide jönnek trécselni. Nekem nagyon basszák az idegeimet a műviháncolásuk, de elnyomom magamban, mert nem akarok rossz példát mutatni.