Strange [Jimin ff.] - Befejezett

19.

Két napja csak telefonon tarjuk a kapcsolatot, azt is csak este. Megkérdezi, hogy minden rendbe van e, gondolom a múltkor észrevette a fejemet, azért vigyázott rám. A kötést önhatalmúlag leszedtem, reggel pedig 10 percet azon baszakszok, hogy oda tudjam csatokkal fogatni a hajamat, hogy ne kelljen mindig takargatni.

- Új nyakláncot vettél? - kérdezte JiAh. Nagyon bejöhet neki, mivel a szemei úgy csillognak rá, mint kisgyereknek a nyalókára. AhBin szúrós szemekkel vizslatott, majd felállt a székről, és elém lépve tenyerébe vette a nyakláncomat, hogy megnézhesse.

- Nem vette. Kapta. Mégpedig egy férfitől. - jelentette ki teljes higgadtsággal, majd mint aki jól végezte a dolgát felbontott egy üveg vizet és kortyolgatni kezdte.

- Ne már! - hajolt az arcomba a lány most még jobban felkorbácsolva. - Ki az? Ismerem? Jártok?Mikor mutatod be?

- Nem vagy az anyám. - toltam kicsit arrébb, nehogy lefejeljem.

- Nem de a... - ajkai legörbültek, szemei pedig kitágultak. - A barátnőd vagyok... ugye? - teljesen kétségbeesett, mint akinek bogarat ültettek a fülébe, hogy ez nem így van és az utolsó reményfonálba kapaszkodva próbál meg kikászálódni a sötétből. Lehet vele sincs minden rendben agyilag.

- Ugyan JiAh. Már mióta ismersz. Így viselkednék, ha nem tartanálak a barátomnak? - kérdeztem a lány pedig annyira megörült, hogy nekem vágódva megölelt. Nem hazudtam. Most jöttem ugyan rá, de tényleg nagyon értékes barát számomra. Nem szeretném, hogy tudja milyen beteg a lelkem, nem szeretném, ha baja esne, és szeretek vele beszélgetni.

- Na, most, hogy így kibékültetek, vissza dolgozni! - jött ki az irodájából Yoongi mosolyogva (!) Azt hittem hallucinálok.

Egy újabb pörgős nap végén, már csak a zár kattanásnak hangja is lelket öntött belém, hogy vége van, és haza mehetek végre aludni. Elköszöntem mindenkitől, és sietősen indultam volna, ha nem állja el az utat egy nagy fekete furgon. Azt hittem házat lakoltatnak, vagy ehhez hasonló, hiszen a kocsi hátulja teljesen rá volt állva a kapura, így nem is néztem arra, csak csendesen elsuhantam mellettük. Az viszont fel sem tűnt, hogy valaki követne. Csak arra emlékszem, hogy két erős kéz ragadja meg az enyémet, és valami szúró fájdalom után a karomba elájulok.

Furcsa. Mintha abban a pillanatban féltem volna. A szívem nagyot dobbant, és reszkettem. Lehet, csak a hideg miatt. És miért nem vettem észre, hogy jönnek utánam? Eddig mindig, mindent kiszúrtam, még egy légy zümmögését is ha az utcán sétáltam, de most.. semmi. Mintha átlagos járókelő lettem volna.

Nem éreztem semmit. Nincs hideg, de valami kemény felületen ülök, a kezeim elzsibbadtak, de a combomon vannak. Nem tudom hol vagyok, és sajnos nem is vagyok abban az állapotban, hogy megmozduljak.

Pár perc múlva arra össze tudtam szedni magam, hogy kinyissam a szemem. Sötét volt, így sokat kellett pislognom, mire egyáltalán látok is valamit, de amint kitisztult a kép, minden világos lett. Egy pincében ülök, és nem egyedül. A kezeim meg vannak kötözve, a lánc épphogy csak engedi mozgatni őket, és a fal elég masszívnak tűnik ahhoz, hogy egyszerű rángatással ki tudjak szabadulni innen.

- Jól vagy? - kérdezte az egyik lány, aki ugyan abban a szituációban volt, mint én.

- Kik vagytok? Hol vagyok? - mozgattam meg a fejem és a lábam. Legszívesebben felállnék, de nem engedi a bilincs.

- Nem tudjuk. Minket is valószínűleg ugyan úgy kábítottak el, mint téged. - felelte egy másik és lehajtotta a fejét.

- Mit akarnak tőlünk?