Joker vére

Látomás

3 évvel később

Ez idő alatt mindenki megszokott már engem mellette pedig folyamatosan koncentráltam a házunkat újra felépítésére. Be rendeztem egyedül, jó, azért a kis őzikém is segített. Visszatérve tényleg egészen megszoktam mindent. Azért 3 év alatt ez számomra természetes. Hajnal tájban felébredtem és edzettem egy keveset aztán megjött az idegesítő szomszéd szerűség.
- Sharon, gyere már! - igen ezt a nevet választottam ami hajdan a nagynénémé volt. Michelle aki minden reggel ide jött engem felkelteni mert azt hitte alszom. Akkor viszont sokkal hamarabb érkezett és sokkal másabb hangnemben.
- Sharon! Ég az istálló! Kérlek segíts! - szinte ordította nevemet és a többi szavakat. Rögtön kapcsoltam és a lendületemmel azonnal le siettem. Vízzel, homokkal futottam a területükre. A lovakat a lehető leggyorsabban kihoztam, kezébe adtam a gyeplőt aztán a menthető dologhoz rohantam vissza. Körülnéztem volna de az az istalló már csak a múlté lett. Felrobbant ahogy az én házam is. Michelle-t és a férjét farmer szerűségeknek mondanám akik a mellett hogy kedvesen adtak enni mégis roppantul idegesítőek. Tudni akarták miért vagyok itt én pedig bekamuztam hogy a ház( ahol lakom) azt kaptam a testvéremtől akinek a végrendeletében az állt én öröklöm. Sajnos nagyon rossz állapotban találtam rá így ők ki segítettek. Az eseményt követően csak ennyit mondott Michelle.
- Köszönöm! - ő mellesleg egy kitűnő háziasszony. Finomakat főzött legtöbbször. Hálálkodását követően letelepedtem egy magam a frissen nyírt fűbe ő pedig párja karjaiba végezte. Azt hiszem Philipnek hívták. Harmónikus kapcsolatuk minden pillanatát láttam mikor hozzám értek. Ők ide menekültek a nagyváros és a szülők elől. Jó magam törökülésben gondolkodott vagy ha úgy tetszik meditáltam. Hirtelen belém süvített egy érzés. Egy pusztító kép. Láttam ahogy Gotham polgárai ismét küzdenek azért hogy életben maradjanak. A másik látomás az Arkhami rabok, ha visszamegyek be visznek hozzájuk. Aztán ki fog törni a lázadás. Már régen felnőttnek számítottam azzal a 19 éves korommal viszont dönteni mindig is nehéz. Akár mennyi idős vagy. Az egész ott folytatódott hogy Joker ismét fel akar jutni. Lehetséges hogy Gotham királya lesz. Harley remélem Bruce-ékkal maradt mert amilyen kis naiv és szédíthető Joker azonnal visszahívta volna magához. Az egyenes háttal való meditálás vége az lett hogy hátra estem és az orromból ismét a vörös folyadék ömlött. Nem éreztem fájdalmat helyette inkább ráébredtem arra hogy hiba volt eljönni Gothamből. Másrészt viszont ezzel óvtam meg Timet, Harleyt, Brucet és a többieket. Felkeltem orromról le töröltem a vért és mindkét lábamra rá helyezve súlypontomat felálltam. Odasiettem Michelle-hez és ennyit mondtam elszégyelve magamat.
- Köszönök mindent amit tettetek értem de sajnos el kell mennem. Miattam történt ez, mert megakartam védeni olyan embereket akik fontosak számomra viszont most ti kerülhetek veszélybe. Sajnálom hogy nem tudjátok ki is vagyok valójában de a tudatlanság ilyenkor egy áldás. - szavaim után visszaindultam a házamba ott hagyva őket együtt az leégetett istálló előtt. Gyorsan össze pakoltam hisz tudtam hogy nagy út vár rám. Az előbb teletömött táskát vállamra dobva indultam el egyenesen Gotham felé.
2 óra menés után fáradtan ültem le az egyik pad szerűségre. A nap már felkelt és eléggé tűzött. A nagy melegségben imádkoztam az esős Gothamért. Perceken belül viszont tovább kellett indulnom, ha oda akarok érni még napnyugta előtt. Séta közben hallgattam a madarak gyönyörű éneket, a fa levelek hullását amiket kissé furcsáltam novemberben. A levegő talán egy kicsit tűnt hidegnek de ezt én kevésbé éreztem. Az emberek számára egy egyszerű vándor lehettem de sajnos nem az voltam. Mikor a nap fénye keresett én visszautasítottam és a fák árnyékában bújtam el. Néha eléggé játékosan közelítettem meg helyzetemet. Tisztában voltam azzal hogy nem ugyanaz fog engem várni ami 3 éve. Talán már meg sem ismernek. Ezzel nem törődve a mellék küldetésemre összpontosítva már szinte rohantam fel a nagy dombra ahonnan láthattam az én Gothamemet. Persze nem az fogadott amire számítottam. Ez nem az a Gotham amelyiket én ismertem. Amelyet szerettem. Sokkal siralmasabb és ezzel együtt teljesen elborult. Ahogy átléptem a város határát megcsapott a régi szél. Amelyik akkor is fújt amikor Timmel motoroztam. Arra gondoltam hogy Barbarához nézek be először. Úgy is régebben láttam már mint Brucékat. Házát amint megpillantottam a sötétben és az elhagyatott utca közép megkönnyebbülésnek bizonyult. Lassan tettem lábamat egyik lépcsőfokról a másikra. Mikorra már sikerült erőt vennem magamon bekopogtam az ajtón. Váratlan meglepetés volt számomra hogy Barbara kissé másabb. Hasasabb lett. Talán terhes?
Arcából örömöt és egy kevés gondterheltséget lehetett kiolvasni.
- Amelia! - ölelt magához régi barátnőm. - Hogy... lehetsz.... - szavába azon nyomban belevágtam.
- Hosszú történt Barbara. Te... kicsit...- mutattam hasára aztán intett nekem. A bemenet miatt. Csak nem álldogálhattunk ott. Őszintén már elkezdtem fagyoskodni. A ház belső berendezésben semmi kivetni valót nem találtam. Otthonos és eléggé szerethető. Folyamatosan Barbarát kémleltem ahogy a tolokocsijával leparkol a kanapé mellett.
- Képzeld megszabadulhatok ettől! - mutatott az előbb említett eszközre.
- Hogyan? - mosolyogva simogatta gömbölyded hasát. - Kitől? - azonnal rám emelte tekintetét azzal a hogy-hogy nem tudod arccal.
- Grayson és amint meg szülőm a gyermekemet megszabadulok végre ettől. - ezt lehetetlennek bíráltam de ha ő hisz ebbe nem gátolom. Dicknek pedig gratulálnom kell.
- Remélem egészséges lesz! - félmosolyra húztam számat.
- Köszönöm, de beszéljünk inkább rólad. 3 vagy 4 évre eltűntél és mindannyian azt hittük hogy meghaltál. Miért nem szóltál hogy élsz? Miért hagytad itt Bruce-t és Tim-et a gyászban? Elnézést kérek, nem akartam ezeket a szemedre hányni. - tulajdonképpen ezt érdemeltem.
- Nem baj, hisz igazad van. Sajnos nekem sem volt annyira könnyű viszont ha Diana nem talál rám akkor most biztosan máshol lennék.... - fél mosolyra húztam számat aztán elnéztem pontosan az ablak felé és folytattam. - néhány napra magamhoz vettem egy árva kislányt akit Annának hívtak. Superboy-ra és Clark-ra bíztam mert.... - dadogni kezdtem. - én.... féltem.... a f-felelősségtől.- lehajtottam fejemet és kezemet akaratom ellenére is ökölbe szorítottam. - Tudod, Barbara, új életet kezdtem. Sharon Stella Smith- ként. A nagynénémet hívták így. - Barbara arcát fürkésztem ahogy sajnálkozóan elnéz majd a semmiből elővesz egy kisebb dobozokát.
- Sajnálom! Pontosan mikor is mész el Brucékhoz? Lehet elkellene már indulnod hogy reggelre visszaérj ide. Szükségem lesz a segítségedre. - furcsáltam viselkedését de mégis inkább el tekintettem e felől. Már majdnem át léptem a küszöböt amikor megállított: - Ezt itt ne hagyd!
- a ruhámat pillantottam meg.