szikrák ⇀ kpop oneshots

mosolyod ⇀ hopemin

BTS┃HOPEMIN┃MOSOLY┃EGYETEM┃SOFT┃AMÚGY NEM LETT TÚL JÓ┃❝ATEEZ — DESIRE❞

h o s e o k

Azt hiszem, kevés szebb dolog van a világon, mint te magad. Az egész lényed gyönyörűséget sugall, kecses mozgásod pedig egészen olyan, mint egy balerináé. Légies és könnyed, akár ha a föld felett lebegve járnál. Erre csak az angyalok képesek, és így elhihettem volna rólad, hogy valóban az vagy. Az én szépséges, szőke hajú angyalom.

Annak idején, amikor az egyetemen figyeltelek az üveglap mögül, egyszerűen lenyűgöztél. Nem vetted észre, hogy a hatalmas ablak előtt állok és az összes lépésedet izgalommal követem. Amennyire belemélyedtél a  zenébe, el tudtam képzelni, jelenleg minden más érzékszerved kikapcsolt, ezzel az agyad is. Csupán a tánc ösztönei éledtek fel benned, azok irányították  vékony, ugyanakkor izmolt testedet. 

A hajad világos tincsei közül néhány a homlokodra ragadt, sima szabású fehér pólód izzadságtól csatakosan tapadt a mellkasodra. Gondolom fázhattál benne, ám az előbb említett érzékszervi zárlatnak köszönhetően nem tűnt fel a számodra. Nekem azonban szemet szúrt: a kimerültségtől párszor remegett a kezet, a lábaid meg-megbicsaklottak az egyébként pehelysúlyodtól. És bármennyire is voltak ezek üvöltő jelei az elcsigázottságodnak, mégis örömödet lelted a ritmusban, mely mintha a tiédnek lett volna teremtve. Eggyé váltál vele, beépültél a dallamba, lassanként pedig nem tudtam eldönteni, hogy vajon te igazodsz a zenéhez, vagy az hozzád?

Hibát kutató tekintettel pásztáztad magad az előtted lévő fal tükrében. Szerintem tökéletes voltál, az én csodálatomat másodpercek múltál kivívtad. A te véleményen eltérő volt: mindig találtál valami bökkenőt, egy kis kifogást, ahol magadba köthettél. Talán ez az egy tulajdonságod zavart; folytonosan ócsároltad a tetteidet. Nem voltál megelégedve a személyeddel, holott esküszöm neked, túlszárnyaltad az egeket is.

Aztán amikor a térded feladta a szolgálatot, és egy ugrás után összeestél, majd pihegve kiterültél a földön, nagyon megijedtem. Lefagyva mustráltam a hevesen lélegző lényedet. Kapkodtál az oxigénért, levegőt akartál nyelni, viszont akkor úgy érezted, az összes elfogyott körülötted. Pillanatokon belül feltámaszkodtál a könyöködre, és felnyomtad magadat ülőhelyzetbe. Éppen csak egy lendületvétel választott el attól, hogy ismételten felkelhess -- ekkor kapcsolt az agyam, és az ajtót kivágva berobbantam az üres terembe.

Nem gondolkoztam, mielőtt ezt megléptem volna. Szimplán csak beestem ide hozzád, fogalmam sem volt róla, mit akarok közölni. Pusztán éreztem, hogy meg kell állítanom a további terveidet, nem hagyhatom, hogy a lelkedet is kigyakorold idebent. 

Kérdőn pislogtál rám a padlón gubbasztva, ezért egy tétova lökéssel becsuktam az ajtót. Az alsó ajkamba haraptam, igyekezve nem feltűnően megnézni magamnak. Páratlanul szépnek láttalak, miképp zilált hajjal, mély levegőket szedve értetlenkedtél. Az álladról úgy pottyantak le az izzadságod cseppjei, mint ezernyi pici gyémánt, és valósággal féltékeny lettem, amiért ők a bőrödet érinthetik. 

-- Szia -- szólítottalak meg kissé szégyenlősen. -- Jung Hoseok vagyok, talán látásból ismerjük egymást. Remélem nem bánod, de végignéztem a próbádat kintről, és nagyon tetszett ez a koreográfia. Tök jól adtad elő. Azon gondolkoztam, vajon elfogadsz tőlem egy meghívást kávéra?

Pár momentum erejéig csendben néztél rám. A szemedből kiveszett a tudatlan csillogás, helyére valami izgalommal teli költözött. Úgy tűnt, megfogtalak a felajánlással, mivel dús ajkaid mögött kivillantottad gyönyörű fogaidat a mosolyoddal, és feltápászkodtál a linóleumról. 

-- Nos, kedves Hoseok, nagyon szívesen veled tartanék -- bólintottál. Elém sétáltál és felém nyújtottad a karod. A rövid kézfogás közben sietve bemutatkoztál. -- Park Jimin vagyok, és nagyon köszönöm a dicséretet. Eszméletlen jól esett! -- A sarokban álló magnóhoz ballagtál, kivetted belőle a CD-t és kihúztad a konnektorból, végül az ugyanott hányódó táskádba süllyesztetted a tokba csúsztatott lemezt. 

-- Örömmel hallom mindkettőt -- vigyorodtam el, magabiztosságot nyerve abból a tényből, hogy nem utasítottál vissza. -- Feltételezem, szívesen tusolnál és öltöznél át, szóval megvárlak az épület előtti parkban. 

-- Köszi. Ígérem, sietek! -- esküdöztél, futólépésben közeledve az ebből a szobából nyíló zuhanyzóhelyiség felé. 

-- Ennyire azért nem szükséges... -- jegyeztem meg inkább magamnak, mintsem neked, hisz te ilyenkor már valószínűleg a ruháidat dobáltad le a bezárt ajtó mögött. 

Komótosan kivonszoltam magam a parkosított terület padjaihoz, és ott leültem egy számomra szimpatikus helyre. A telefonomon szórakoztam időtöltés végett, közben olyan gondolatokkal a fejemben, hogy jó ötlet volt ez? Mit szeretnék elérni? Legfőképp, hogy nevezzem azt a furcsa kis emóciót, ami virágot bontott a szívemben? 

Nem rágódtam ezen túl sokáig. Megpillantottalak, amint felém iparkodtál a késő tavaszi napfényben. A sugarak rád vetültek, aranyhajad szálait különös ragyogásba vonva, míg arcod tündöklő fényjátékkal díszített műremeknek tűnt. A melegen ragyogó barna szempár remekül illett az összképbe: valósággal megkoronázta az őszinte tekintet. 

-- Ne haragudj, ugye nem vártál túl sokat? -- szabadkoztál hallótávolságon belülre kerülve. 

-- Nem, dehogy -- ingattam a fejem, összeszedve a cuccaim és eléd sétálva. 

Együtt folytattuk az utunkat. Átvágtunk a füves terülten, viccelődve beszélgettünk az előrehaladás közben, s belefeledkeztünk a másik társaságába. Úgy éreztem, tényleg érdekel téged, hogy mit osztok meg veled, és én ugyanilyen hamisítatlan koncentrálással hallgattalak. Lassan, de biztosan közeledtünk a célunkhoz, végül elértünk a kicsi kávéházig, ahová hoztalak. Az ajtóban udvariasan magam elé engedtelek, te meg elpirulva köszönted meg a gesztust, azonnal kiválasztva a későbbi székhelyünket. Ekkor még nem tudtuk, hányszor fogjuk itt tölteni a szabadidőnket.

Alig öt percet vártunk, mire kézhez kaptuk az italunkat. Igazából csak én kávéztam: te a forrócsoki mellett döntöttél, így én mosolyogva tanulmányoztam az aranyos vonásaidat, mikor belekortyoltál az édes finomságba, és egy szemvillanásig lehunytad a pilláidat. Elbűvöltél. Jobb szó nem akad erre az állapotra. Megbabonáztál, magaddal ragadtál, a személyiségedhez láncoltál.

Hibátlannak láttalak. Mesésen gyönyörűnek kívülről, belülről pedig még ragyogóbbnak. Az ezt követő évek során rájöttem, hogy a személyiségedet szerettem teljes szívemmel, de ha már ott tartottunk, szívdöglesztően helyes is voltál. 

Emlékszel? Zárásig maradtunk. A presszó felszolgálója csak azután fordította el a kulcsot a zárban, hogy mi negyed órával a megadott időpont után távoztunk. Hálás voltam neki, amiért bevállalta ezt a kis túlórát. Lehetséges, hogy nem tudja, ám éppen emiatt tartunk ott, ahol.

Az éjszakában hideg volt, és te nem viseltél mást, csupán egy rövidujjú felsőt. Ez fedett helyen nem okozott gondot, mivel végig melegben voltunk, de a hűvösre érve észrevettem, hogy néha összekoccannak a fogaid a hőmérséklettől. Kicipzároztam a dzsekimet és lekaptam alóla a pulcsim, majd óvatosan rád adtam. eleinte tiltakoztál, viszont nem csaptál be: észrevettem a hálásan csillanó fényt a szemeidben.

Miközben hazakísértelek és a lakásod irányába sétáltunk, szinte rajongva néztél rám. Úgy tettem, mint aki nem figyel fel a bámulásra, de nem így volt. Tudtam jól, hogy engem fürkészel azzal a szívmelengetően szép mosollyal az orcádon, időről-időre eljátszva, hogy megborzongsz; csak azért, hogy feljebb húzhasd magadon a ruhadarabot. 

Így szagolgattad titkon az illatomat, és így örült a szívem csendesen. Mindössze olvadoztam attól a gyönyörű ajakgörbülettől, és csodáltalak, mivel az utcai lámpák sápatag fényében úgy festettél, mint az igazi angyalok. Túlméretezett pulcsiban, forrócsoki illattal, és boldogan.