szikrák ⇀ kpop oneshots

műkedvelő ⇀ changjin

STRAY KIDS │CHANGJIN │FESTÉS │MŰVÉSZET │SEMMI EXTRA, NEM CUKI │NE ÜSS MEG │❝CHASE ATLANTIC ― SWIM❞

Hónapok óta készülnek erre a kiállításra. Sok nehézség és megoldás után most mégis megtelik a terem híres személyekkel. A hivatalos megjelenésű, zakóba vagy kosztümbe öltözött férfiak és hölgyek komoly hangvétellel, halkan tanácskoznak a falra függesztett festmények előtt — az egész helyiség csordultig van a művészettel.

Changbin unatkozik.

Sosem osztozott teljesen a szülei rajongásában, amivel az olajképek iránt adóztak, máig nem érez késztetést, hogy ecsetet ragadjon. Fekete bárány a családban, de a legkevésbé sem tudja zavarni. Értékeli az anyja tehetségét, rácsodálkozik a színek egyensúlyban mozgó játékára, ám nem köti le egy ehhez hasonló összejövetel. Egyik lábáról a másikra helyezi a súlypontját, az is megeshet, hogy kicsit feszeng az ünnepélyes körben, melybe akaratán kívül belecseppent. Édesapja éppen kezet fog valakivel, aki sötét színű öltönyben és élére vasalt nadrágban feszít. Mellette beszélgetnek, fél füllel hallja is, amint az idegen egekig magasztalja Mrs. Seo Csillaghullás című alkotását. Szép kép, de Changbint nem ragadja meg az a különleges érzés, amiről a szülője néhány héttel ezelőtt olyan hevesen magyarázott neki az éjjeli égbolt alatt időzve, mesterséges világításban és temperaillatban ázva ― ezzel minden bizonnyal egyedül van, hiszen a kiállítás egyik fő alkotóeleme a mű.

Lustán vezeti arrébb a tekintetét, elmondhatatlanul egyhangúnak tartja az összemosódó csevegést, ami több irányból üti meg a fülét. A szemei végigsiklanak a csarnokba zsúfolódott tömegen ― nem lát mást, mint fekete alakokat, oldalukon a karjukba kapaszkodó vékony, előkelő nőkkel, a háttérben pedig megannyi alkotással. Undorodik a tömegtől. Hogy miért, az nyílt titok még önmaga előtt is: olyan sokszor kellett kényszerből megjelennie valahol, hogy lassan nincsen hozzá gusztusa sem. Kifújja a tüdejébe rekesztett levegőt. Séma az egész, minden keservesen elvesztegetett,  fanatikus emberrel töltött pillanat. Feláll a szőr a hátán, legszívesebben hanyatt-homlok menekülne ebből a közegből ― akkor is, ha tudja, mekkora tiszteletlenség lenne az őseivel szemben. 

Akármerre néz, apró csoportokba verődnek a látogatók. Mindegyikük konzultál valakivel, gesztikulálva bizonygatja a maga igazát; idegesítő. Azonban ott, leghátul. Igen, mintha a tömeg feloszlana, ezzel csalogatva Changbint a szülei mellől való távozásra. Lopva körbetekint. Senki sem figyel rá, így magyarázkodás nélkül lép el tőlük a reményben, hogy messzebb egyedül lehet a gondolataival, és nem kell fültanújává válnia a sok hízelgő szónak. 

Nem így alakul.

A terem végében lóg a Csillaghullás ― fekete festmény ezernyi fényponttal, mintha az eget tüzes nyilak szabdalnák fel végtelen csíkban a fenyőerdő felett. Látni véli benne a Göncölszekeret is, de amikor erre rákérdezett, az anyukája csak sejtelmesen mosolygott. Azt mondta, ő teljesen mást alkotott, de Changbin elméje varázslatos, amiért ilyesmit képzel bele. A fiú kinevette őt, aztán kisétált a műhelyből, békét hagyva a nőnek.

Most nem csak a csillagképeket látja, hanem talán magát a teljes égbolt csillagzatát, minden kicsiny bolygójával együtt.

A szeme megakad a váratlan vendégen. Úgy számolt, hogy magányosan maradhat egy rövid időre, de hirtelen meglepődik a magas alaktól, aki érdeklődve kémleli az ezüstösen csillogó keretbe foglalt vásznat. A festő-leszármazott lépteinek hangjára átnéz a válla felett ― a szemei mosolyogva ragyognak Changbinra. Ő megáll, mintha nem volna szabad tovább mennie, értetlenül pislog a látványra. A számára ismeretlen fiatal hasonló korban járhat, legfeljebb néhány évvel fiatalabb. Fekete hajszálai ― paradox módon ― kusza rendezettséggel omlanak a homlokába, fehér bőrét halvány árnyékokkal törik meg. Dúsak az ajkai és lágy rózsaszínek, akár a hajnal legszebb percei; a sarkukban rejtőző görbület szebbnek tűnik az összes műremeknél. Kacag a bal szeme alatt bujkáló pici anyajegy is ― Changbin szerint rokonságban állhat az Esthajnalcsillaggal.