szikrák ⇀ kpop oneshots

utolsó ⇀ minjin

STRAY KIDS ┃ MINJIN ┃ DEPRESSZÍV ┃ ÉN SÍRTAM, REMÉLEM TI IS ┃ KÓRHÁZ ┃ SZÍVBETEGSÉG ┃ 2001 SZÓ ┃ ❝BTS ― LET GO PIANO COVER❞

Minho tudja, hogy meg fog halni.

Valahol legbelül már beletörődött mindenbe, amit olyan nagy hévvel próbál tagadni ― azonban a beletörődés nem jelent elfogadást. Erre soha nem lenne képes, ameddig világ a világ. Kár, hogy az övé bármikor megszűnhet.

A feje tompa, de gondolatok ezrei rohangálnak benne fel és alá. Meglehet, hogy éppen ezért érzi magát úgy, mint akin áthajtott egy lánctalpas. Tehetetlen, pontosan a tudatában van, de mennyivel jobban örülne, ha legalább mozdulhatna innen. A környezet az idegeire megy: minden fehér, akár a hó. A falak, a függöny ― mely makacsul igyekszik felfogni a beragyogó Hold fényét ―, az összes köpeny, a világos dobozban tartott pirulák, és persze: ő maga is. Sápadtfehér a bőre, alóla átütnek az erei. Kékes vonalakat húznak, taszító módon ékesítik fel a vékony testet, a fiú már nem akar a tükörképére nézni. Nem is tudna. Árnyéka sem maradt a korábbi önmagának.

És minderről mi tehet? Igen; a hülye szív. Az, amiben annyi csodálatos emlék, pillanat és egy fantasztikus személy lapul. Ezeknek él, hiszen semmi mást nem tartalmaztak a napjai, viszont a percnyi örömöknek is vége kell, hogy szakadjon egy bizonyos időben ― általában akkor, amikor az ember csúcsponton lebeg.

Hwang Hyunjin.

A tizenegyedikes, fekete hajú srác jelenti számára az abszolút, megkérdőjelezhetetlen magaslatot, amit bármikor érinthetne az életében. Hyunjin, aki jelenleg is mellette van, pedig lassanként fel tizenkettő lesz. A kórház dolgozói többször is figyelmeztették, hogy nem tesz neki jót, ha ennyi ideig marad fent. Nem érdekli, hiszen miért is?

Ébren akar lenni. Ameddig csak lehet. Ameddig bírja, amíg nem esik össze ájultan a kimerültségtől. Nem zavarná az sem.

Minho a hosszú távon kényelmetlen kórházi ágyon fekszik. Sötét van, igazából csak a fejük felett lógó lámpa miatt üldögélnek némi világosságban, s merednek olyan kitartóan egymás szemébe. Hyunjin a fejével egy vonalban szobrozik egy hetekkel ezelőtt odahúzott széken. Idejét sem tudja, mikor került oda ― elvesztette az időérzékét úgy a hatodik nap magasságában.

Ahogy mozdulatlanul bámulnak a másikra, Hyunjin legszívesebben újra elsírná magát. Szokása. Az utóbbi időszakban félretette azt a rögeszmét, miszerint a férfiak nem csinálnak ilyesmit. Már annyira érdektelennek hatnak a társadalom által diktált elvárások, és ő annyira belefáradt abba, hogy mindenkinek megfeleljen. Létezett az a helyzet, ami megkövetelte, hogy az érzelmeit kinyilvánítsa ― könnyekben, sebekben, szavakban. Az összes lehetséges módon.

Egy kicsit talán látszanak rajta a belső vívódás nyomai. Valóban így van, de Minho nem csupán emiatt ér hozzá, hanem azért, mert nagyon szeretne. Rettenetes látnia az általa legszeretettebb embert ilyen gyötrelmekkel küzdeni, de a tény, hogy ő áll mögöttük, valószínűleg még elviselhetetlenebb. Hyunjin arca hasonlóan színtelen, mint a barna hajúé, de az igézően sötét szemek alatt hatalmas, fekete félkörök terjengenek. Alvás hiánya, egyértelműen ez okozza, s Minho megint magát hibáztatja a történtek miatt ― holott igazán ártatlan.

Végtére is nem maga szeretett volna ide kerülni, s a családja köréből is ő egyedül hisz teljes mértékben abban, hogy van remény. Nincsen ― ez köztudott, de Minho kész homokba dugni a fejét, hogy ezzel süketté váljék, legalább egy kis időre.