szikrák ⇀ kpop oneshots

néma jel ⇀ binsung

STRAY KIDS┃ BINSUNG ┃ ESKÜVŐ ┃ CIGARETTA ┃ ❝SIRAH — MEMORIE❞

Jisung egyszerűen tudja, hogy az egész egy díszes körítés; emberek, pompa, megjátszott nevetés és mosolygás, gratulációk, mindez egy borbirtok kúriájának báltermébe zárva. A jókedv hangjai kiszűrődnek a hatalmas terasz legfélreesőbb sarkába is, holott ő nagyon igyekezett elbújni mindez elől.

Esküvő.

Annyira felesleges - mitől lesz tartósabb egy kapcsolat, ha papíron szerepel a két fél viszonya? Mindössze egy köteg irat, amiket majd szép borításban a polcra helyeznek, esetleg egy fiók mélyére száműznek, hogy a válás pillanatában persze megsemmisüljenek.

Marhaság.

Az este megnyugtatóan honol a birtok felett, szárnyait kiterjesztve ereszkedik mind lejjebb, ameddig végül magába nem szippantja a festői környéket. Mit sem ér a látkép, legalábbis a korlátnak támaszkodó fiú számára. A gondolatai máshol járnak, s nem érdekli őket a dombok elragadó íve, amint lassan ereszkedve érnek össze, maguk között vadregényes völgyeket mélyesztve. Az ég alja koromszínű, nem különben a Göncöl szekér háttere, amit olyan kitartóan szuggerál a szemeivel - a csillagképek gyönyörű és merengő dolgok, amin érdemes az agyát járatni.

Oldalra tekint, hiszen a jobbja felől elhelyezkedő asztalok egyikén egy doboz cigaretta fekszik. A szervezete tépelődően könyörög nikotin után, azonban a másik, leginkább az elméje mégis visszatartja. A tüdeje így sem működik rendesen - belégzéskor sípoló hangot hallat, s ez a levegő kifújásával nem szűnik meg. A mellkasa is szorít, ám nem cselekszik. Pontosan tisztában van vele: a tömeg és annak mű, előadott mivolta keltette fel benne a régi fóbiákat. El sem meri képzelni, milyen lenne, ha most vissza kényszerülne menni közéjük. Minden bizonnyal sokkhatás érné.

Az épület verandáján oszlopok sorakoznak, amelyek a feje fölé kinyúló tetőzetet tartják. Felfüggesztett kosarakból vörös színű futómuskátlik lógnak, virágaik a föld irányába borulnak, színes vízeséshez hasonlatos jelenséget képezve. A holdfény átrohan a bársonyos szirmokon, amiképpen az ujján viselt gyűrű mintáján is hideg villanással csillan meg. Jisung mosolyog, habár az ajkai inkább keserű görbére húzódnak, mintsem édes vigyorra. Kifejezéstelenül bámul az ékszerre, szemlélve a finoman kidolgozott indamintát. Apró levelek és folyondár szalad össze egy rombusz formájába - gondos kezek alkották színtiszta ezüstből.

Valamikor az édesanyja hordta, de egy idő után már nem tartott rá igényt. Hogy mikor is jött el ez a pillanat? Amikor díszdobozba csomagolva hozta vissza Jisungnak az apja által neki ajándékozott ékszereket. Értetlenül állt a történtek előtt, de ezúttal szemét akart lenni, és megmutatni a világnak, hogy ő önálló. Hogy sebekkel a szívén is képes élni, hogy a tüdejét maró fájdalom ellenére lélegzetet vesz, aztán továbbhalad a saját útján. Úgy, ahogyan ő azt megtervezte. Ez a tett csak apró mozzanata a folyamatnak, amíg valójában is összeszedi magát annyira, hogy felkeljen a padlóról, amire az események gyors egymásutánja küldte.

Most mintha a csillagok állása is másmilyen volna - a Göncöl gyanúsan arrébb bukkan fel, viszont ez természetesen annak is betudható, hogy megváltozott irányból keresi azt. Másmerre tekint, mint egész eddigi életében. Ő Han Jisung. Ettől a naptól kezdve a világot is fejjel lefelé akarja látni.

Sóhajt, azonban mögüle ugyanez a hangszín csendül fel; valaki kitárja az erkélyajtót, aztán kisurran rajta. Meglehet észrevétlen szeretne maradni, mert a zaj csak egy másodperc erejéig erősödik fel, és utána az alap szintre csökken. Jisung hajába belekap a szél, és rendezetlenre borzolja a szőke tincseket. Általában bosszankodva igazítaná ki a szeme elé lógó hajszálakat, viszont ez alkalommal túlságosan leköti az idegen jelenléte.

Alacsony, ámde nála pár évvel idősebb férfiról van szó. Fekete nadrágot és egyetlen hófehér inget visel, a zakóját pedig a vállára vetve cipeli, mielőtt elegánsan az egyik asztal tetejére hajítja. A kisugárzása távolról is kifejezetten érdekes. Jisung némán követi a szemeivel, ahogy az előtte lévő papírdobozért nyúl, és semmi szégyenérzet vagy gátlásosság nélkül szolgálja ki magát belőle. A sötétségben feléled az öngyújtó általi kicsiny tűz, és egy röpke momentumra megvilágításba helyezi a másik fiatal arcát. A vonásai határozottak, azonban tartalmaznak valamiféle érdekes különlegességet. Jisung az ajkába harap, majd pedig visszanéz a csillagok felé.

Gyönyörűek, mint minden egyes éjszaka, de jelenleg elkeseredetten keres vigaszt és reményt a mennybolt nehezen olvasható pontjai között. Rejtjelek ezek, amiknek sosem szabad először hinni, hiszen csalfa jószágoknak minősülnek; mégis megoldást szeretne találni ezer és még egy problémára.

A környék csendes. A messzeségből néha felhangzik a vidéki élet egyes nesze. Tücsökciripelés kedves muzsikája sodródik szőlősorok sávjaiban a lágy szélben, utcákkal arrébb pedig vakkant egy kutya. Az egész világ másnak látszik idekint, mint a nagyváros rohanó életmódjában, itt végre esélyt érez a lazításra.

Kár, hogy a gyűrű nem hagyja nyugodni az emlékezetét.

Az odébb dohányzó fiú halkan mocorog. Nem fordul meg, mert nem akar kíváncsinak mutatkozni, de erre semmi szükség nincsen a továbbiakban. Halk léptek, az ismeretlen kimérten közeledik feléje. Jisung tudomást sem vesz felőle, pusztán hátrahajtott fejjel kémleli a tintafekete eget és annak összes csodáját. A lakkcipő kopogása megtorpan, azonban azonnal folytatódik is, és a szőke reagálni sem tud.

A korláton nyugvó papírdoboz jelnek ígérkezik, ahogyan a rajta veszteglő öngyújtó is. Jisung sóhajtást enged ki az ajkain, mígnem az ujjai közé csíp egyetlen szálat.

A tekintete makacsul kerüli a míves ékszert.