szikrák ⇀ kpop oneshots

szomorúkék óceán ⇀ chansung

STRAY KIDS ┃ CHANSUNG ┃ TENGERPART ┃ ENYHE MELANKÓLIA & FLUFF VAGY MI ┃ ELHISZITEK, HA A HAJNAL A KEDVENC NAPSZAKOM? ┃ ❝HAUX ― SEASIDE❞

Tudta, hogy itt találja.

A hajnal betekintése páratlanul gyönyörű, és Jisung sosem hagyná ki, hogy lássa. Ez a kedvenc napszaka ― minden tiszta, ártatlan, hiszen az aznap borzalmai még nem csúfították el a világot. És ő talán csak meg akarja lelni a helyét, ha mindössze egy pillanat erejéig is, amíg fel nem bukik a napkorong; ilyenkor tudja, hová tartozik. 

Mintha egy kicsit maga is a pirkadat része volna.

A környék csendes. Kihalt. Valójában minden bizonnyal csak ők ketten vannak talpon, s a többiek mélyen alusznak még, de most a legjobb. Egyedül ― egyedül ketten. Jisung a távolba mered, valahová oda, ahol a felhőtlen égbolt eléri az óceánt és hosszas perceken keresztül áll mozdulatlanul. 

Olyan szép ― jut Chan eszébe. A szőkített hajtincseket sokfelé fújja a szél, de még ez a kusza rendezetlenség is megszelídülni látszik, ahogy az első fénypászmák a szellővel összefogva a helyére simogatják az összes fürtöt. Jisung inge lengén esik a dereka vonalán, időnként meglibbenti a parton futkározó fuvallat, majd hagyja, hogy az általa keltett kicsiny hullámok egészen a fiú homokot taposó, meztelen lábáig szaladjanak.

A látkép idilli. Magával ragadó. Legalábbis az ösvényen közeledő fiút teljesen megbabonázza a vöröses mennybolt előtt látható jelenet. El is felejt az útra figyelni, annyira elmerül a szépségben, a karjában tartott pulóvert is majdnem a csapás szélén burjánzó cserjésbe ejti, mikor ügyetlen módon megbotlik valamiben. A messzebb szobrozó ebből mit sem vesz észre ― a szemei hajnalban elvesztik a közelre látás képességét.

Chan fél megzavarni őt. Olyan a tengerpart, s benne most Jisung, mintha valamiféle különleges szentély volna, és a fiú a habokra vetülő pirosas fénytörésnek adna szótlan imát ― istenként tisztelve a Napot, s az alatta hányódó óceánt.

Azonban tisztában van vele, hogy nem ácsoroghat ott az idők végezetéig, akkor sem, ha szemlátomást nem zavarná, hajlandó lenne eggyé válni a vidékkel, így újra gyaloglásra buzdítja magát. Nesztelenül halad a vastag homokon, egyelőre hűvös a talaj ― a napsugarak dolga, hogy felforrósítsák. Puszta két méter, ami közöttük marad, meg a pirkadat jelentésének meg nem értése, ugyanis Chan halk hangon megszólítja a fiatalabbat.

― Hoztam neked egy pulcsit, kicsi. ― A szavak kedveskedően búgnak fel. Chan orgánuma hasonlít a parti szél, a hullámok és a sirályok vijjogásának megnyugtató keverékéhez. ― Vedd fel, különben megbetegszel. 

Jisung nem ijed meg, noha eddig elkerülte a figyelmét, hogy más is tartózkodik itt rajta kívül. Azonban az idősebb fiú jelenléte sosem piszkálta; akkor sem, ha éppen megtörte a napfelkelte varázsát. Mosolyt fest eddig színtelen vonásai közé, és csak a fejét mozdítva felé fordul.

― Köszönöm, de nem fázom. 

Ez persze nem igaz. Chan innen is látja, a sötétbarna hajának néhai takarásából, hogy a kisebb fedetlen karján libabőr játszik a feltűrt ingujj miatt. Felsóhajt, mivel pontosan tudatában van, hogy ha Jisung nemet mond, akkor az nemet jelent, bárki bármit válaszoljon. Hajthatatlan. Mindig is az volt. Habozás nélkül lép a kisebb mögé, tenyerét először a keskeny derékra vezeti, majd a mellkasát a hátához simítva rendesen is magához öleli. 

Az apró test elveszettnek érződik a melegítő karok szorításában, amelyek biztonságot nyújtanak neki, de jólesően fut át a gerincén a borzongás. Szereti Chant. Tanácstalan azzal kapcsolatban, miképp írja le ezt az érzelmet, de valóban szereti őt. Nem úgy, ahogy az apályt és a homokon látszó lábnyomokat, vagy a narancsfényű kora reggeleket. Egészen máshogyan. Ez sokkal mélyebb. Annyira más... Óvatosan hátrahajtja a fejét, így a tarkója a másik vállán pihen. Ő is ugyanígy tesz, áthajol a fiatalabb nyakhajlatán, s annak kulcscsontja fölé támasztja az állát. Csendesen figyeli a napfelkeltét, pont úgy, mint Jisung, aki az ujjait végül az őt átfogó karokra vezeti, s a hajnali hullámzás gyöngédségével simítja végig a pulóver anyaga alá férkőzve.

Ez az óra, a tengerpart, az éledező természet és a nap kezdete az övék. Kettejük kis titka bontakozik ki, szárnyra kap, akárcsak a távolban épp felszálló hófehér sirály. Egyikük sem tudja helyesen meghatározni, hogy mit érez a társa iránt, ezért inkább nem is próbálkoznak. Elhallgatott kérdésekkel telve élveznek minden lopott érintést és közös percet, amikor úgy igazán egymáséi. Szemtanúk nélkül. Őszintén.

― Hyung?

Jisung suttogva hívja fel magára a figyelmet, ám egy momentumig sem tekint oldalra, hogy a nagyobb arcát is szemügyre vehesse. Kitartóan szuggerálja a messze elterülő víztömeget.

― Igen, kicsi? ― Chan visszakérdez. Egy parányit közelebb lép a másikhoz, minél több helyen szeretne hozzásimulni, hogy a saját testhőjével tartsa melegen a tagadás ellenére is kissé vacogó fiúcskát. Oldalt dönti a fejét, immár az arccsontja helyezkedik annak vállgödrében, és az ajkait csak centiméterek választják el a hófehér bőrtől a nyaka aljában.

― Szerintem az óceán szomorú.

― Miért szomorú, Jisung? ― érdeklődik. 

Tulajdonképpen aranyosnak tartja a kisebb gondolatait. Általában akkor fogalmazódnak meg benne ilyenek, ha elmereng valamin magányában ― ez nem meglepő, mert korán kelő típus, de  rendszerint ilyenkor bántja is valami. Semmi gond, majd elmondja. Mindig megteszi. Jisung tétovázik, mintha nem merné biztosan kibökni, ami a nyelve hegyén ücsörög, s addig inkább a tájat kémleli. A lábuk alá fodrozó hullámokat, meg a behatárolhatatlan horizontot, ami már a piros és rózsaszín összes létező árnyalatát felölti.

Chan kíváncsian emeli meg a fejét, a szőke pedig a szája szélébe harap, aztán oldalra néz. Közvetlen közelségben vannak, hevesen dobogó szívvel fúrják egymás tekintetébe a sajátjukat. Nem tudják mit csinálnak, mi folyik kettejükkel, de akkor semmi sem számít, csakis a megnyugtató ölelés, melybe burkolózva a fiatalabb összeszedi magát, és szinte Chan bársonyos ajkaira súgja a magyarázatot.

― Mert kék.