A Nem-Túl-Kreatív One Shot Könyv

1981

Öt. Pontosan öt dolog kellet csak ahhoz, hogy kitörjön a pánik, én pedig itt végezzem.

Minden úgy kezdődött mint általában. Pontosan hét órakor beléptem a laborba, kezemben egy bögre gőzölgő kávéval. Mint mindig, most is először köszöntem Susan-nek, majd leültem az asztalomhoz. Miután nekiláttam a munkámnak, egészen az első tíz percig abba sem hagytam. Aztán megszólalt a riasztó.

Az első dolog ami pánikot keltett, az a vörös fény volt. Általában soha nem láttunk vöröset a laborban, hiszen az itt dolgozóknak nyugalom kellett, és ezt csak a hideg színek adták meg, mint a fehér vagy a kék. Szóval el lehet képzelni mekkora volt a fennforgás.

Ezután jött a sziréna. Igaz, nagyjából öt perc után már nem lehetett hallani, valószínűleg kikapcsolták. Csak az volt a kérdés, hogy kik. Erre csak később kaptunk választ.

A negyedik dolog az a mély, rendre utasító férfi hangja volt. Nem hallottam pontosan mit mondott, mert ekkor az emberek, köztük én is, a legközelebbi kijárat felé menekültek. Annyit tudtam csak kivenni, hogy mindenki maradjon nyugodt, a behatolókat hamarosan kiiktatják.

Ezt hallva tudtam, hogy fogalmuk sincs merre vannak és hogy kik a behatolók.

Az utosó dolog pedig csak megerősítette az utóbbi gondolatom. Hogy mi volt az? Nos, finoman fogalmazva egy ordenáré nagy robbanás ami akár levihette volna a fejünket a helyéről.

Persze csak túlreagálom.

Igazából nem is volt olyan nagy. Épp eléggé nagy volt ahhoz, hogy négy ember belépjen rajta, mégis túl kicsi ahhoz, hogy összedőljön miatta a fal.

Innen pedig már csak egy-két lövést hallottam, de az sem biztos hogy lövés volt. Mindenfelé szállt a por, én pedig szinte küzdöttem a tiszta oxigénért. Idővel aztán elájultam, és onnantól már csak egy halk beszélgetésre emlékszem.

A két férfi egymásra nézett, pont úgy, mintha nem hinnének nekem. Bár az is lehet, hogy csak az életvitelemen szörnyűlködtek. A halvány lila hajú a másik fülébe súgott, hol rá, hol rám nézve. A másik, a magas barna hajú, megrázta a fejét, majd rám pillantott.

- Szóval ez minden amire emlékszik... -az orvosi köpenyemre tűzött kártyára nézett, majd vissza rám-...Doktor Seaman?

Bólintottam, a szemem végig az övébe nézett. Mielőtt még meggondolhattam volna, kinyitottam a szám.

- Lehet egy kérdésem?

A barna hajú bólintott.

- Önök a lázadók a hírekből és az újságokból?

Csönd. Azonnal megbántam hogy ezt kérdeztem, ám meg is nyugodtam amikor a lila hajú halványan elmosolyodott.

- Hallottad ezt Dal? -szólalt meg a lila hajú- Híresek vagyunk.

'Dal' megrázta a fejét, és a kuncogását visszatartva nézett társára.

- Istenem Awsten, te soha nem változol... -sóhajtott, majd a fejével felém bökött- Mit tanácsolsz, mi legyen a mi kis tudósunkkal?

Erre egy kicsit megijedtem. Ahogy a barna hajú hívta, Awsten, nem tűnt túl megbízhatónak. Legalábbis az ahogy rám nézett, a tűz a szemében és az az őrült mosoly az arcán engem nem nyugtatott meg.

- Hmm... Szívesen megtartanám. -mondta, fejét egyik oldalról a másikra döntögette- De igazából nekem már van külön csapatom, szóval meghagynám neked, Dallon.

Dallon.

- Igazán nagylelkű vagy...

Dallon nem volt lenyűgözve. Nem csodálom.

- Mit fognak csinálni velem? -kérdeztem és próbáltam nem egyértelművé tenni, hogy mennyire félek.

Awsten és Dallon rám néztek majd egymásra. Awsten elvigyorodott és jesszus isten mi lesz velem...

Dallon sóhajtott majd egy bólintással beleegyezett, bármi is járt a lila hajú fejében, aki izgatottan nézett végig rajtam.

- Ne aggódj tudóskám! Mire végzek, mesésen fogsz kinézni!

Oof ez béna, de hát... 💁