A Nem-Túl-Kreatív One Shot Könyv

Ne ugorj... Karácsony van

Hideg volt. Olyan, nagyon hideg! De nem érdekelt. Nem érdekelt semmi más, mint hogy végre erőt vegyek magamon és elengedjem a korlátot.

Lenéztem a mélységbe. Néztem az autókat, az embereket, a boldog családokat akik ajándékokkal a kezükben siettek haza. Elmosolyodtam.

Vajon mit csinálnak otthon? Feltűnt már nekik, hogy nem vagyok a szobámban? Keresnek? Hiába... Mire megtalálnak, én már rég--

Lépések. A szívem hevesen kezdett verni, a kezem jobban az fém csövet szorította. Kitágult szemekkel figyeltem a fekete hajú férfit, aki engem észre sem véve próbálta meggyújtani a cigarettáját.

- Az isten verjen beléd... -motyogta és a földhöz vágta üres öngyújtóját.

Mit keres ez itt? gondoltam magamban.

Öt percig csak néztem rá, fel sem tűnt hogy észrevett, és egymást bámuljuk.

A cigi kiesett a kezéből, az arca bosszúsról döbbentre majd ijedtre váltott.

- K-ki vagy t-te? -dadogtam részben a hideg, részben a félelem miatt.

A férfi nem válszolt. Szuper.

Sóhajtottam és ismét a mélységet figyeltem. Pillanatok múlva ismét lépteket hallottam, ezúttal lassab, óvatosabb lépteket. Nem néztem rá.

- Mire készülsz?

Elnevettem magam.

- Nem egyértelmű? -pillantottam rá mosolyogva. A tekintete szívszaggató volt és tudtam hogy ezzel egy törött szívet török még apróbb darabokra.

- Ne tedd!

- Mégis miért ne? Azért, hogy aztán otthon újra és újra azt halljam, hogy egy senki vagyok? Hogy az iskolában mindenki csak kinevessen és beszéljen rólam a hátam mögött? Hogy minden este úgy menjek aludni, hogy álomba sírom magam, reggel pedig úgy keljek fel, hogy hányni tudnék az idegtől? -sóhajtottam- Kösz, de inkább nem.

Ismét ránéztem a férfira, de a döbbenettől még levegőt venni is elfelejtettem. Az arcán milliónyi könny fojt végig, a vállai remegtek a visszatartott sírástól. Jézusom.

- Sajnálom... Sajnálom... -suttogta, majd a suttogás lassan kiabálásra váltott- Annyira, de annyira sajnálom!!

Az utolsó szó még visszhangzott az üres éjszakában, ám lassan végleg eltűnt. Már csak mi ketten maradtunk, a férfi aki a földön térdelve zokogott és a lány aki éppen öngyilkos akart lenni.

- Kérlek ne ugorj... -suttogta a férfi mikor a sírás egy kissé alább hagyott- Hiszen karácsony van.

Ennyi. Ez volt az utolsó dolog amit sírás nélkül bírtam. Egy másodperc alatt átmásztam a korlát fölött és a férfi felé rohantam. Ő ezt látta, ezért kitárta nekem a karjait. Zokogva zuhantam a karjaiba, amiket ő védelmezően font körém, mint egy féltő és szerető apa akit soha nem kaptam meg.

- Karácsony van... -ismételtem el halkan és éreztem hogy egy apró mosoly a számra kúszik.