A Nem-Túl-Kreatív One Shot Könyv

Csak hagyd, hogy segítsek

Mikor megtaláltam, a régi benzinkút melletti járdán ücsörgött egyedül, a pisztolya a földön hevert mellette. Arcán apró vágások voltak, amik nem súlyosan, de véreztek. Ahogy a mellkasa egyenetlenül emelkedett majd süllyedt, tudtam hogy még csak nemrég ért véget a pánik rohama. Először nem vett észre, vagy csak úgy tett mint aki nem látott meg, ám amikor leültem mellé a koszos földre, egy megtört mosollyal nézett fel rám.

- Gyors voltál... -motyogta, arra utalva hogy most mindössze húsz percig kerestem amíg rájöttem ezúttal hova rohanhatott.

- Ezt mondhatnám én is, tekintettel arra, hogy majdnem harminc kilométerre vagyunk hazátol és te gyalog jöttél. -válaszoltam, mire ő csak szégyellősen lehajtotta a fejét. Tudom mire gondolt, ő pedig tudja, hogy én tudom. Ez amolyan testvéri telepátia, már vagy gyermekkorunk óta működik.

- Sajnálom. -szólalt még végül, majd szipogva folytatta- Nem csak ezt a kirohanásomat. Mindent. Ez az egész az én hibám. Miattam vették el tőlünk anyát és apát, miattam jöttek értünk a S.C.A.R.E.C.R.O.W. csapatok azon az estén és miattam kellett a határig futnunk a vak sötétben az esőben, hogy aztán a dróthálón átmászva és az őrökön átverekedve magunkat kiérjünk a semmibe ahol akár meg is halhattunk volna és...

A hangja elcsuklott, a feje előre billent és a mogyoró színű szemeiből patakzó könnyek szinte egy másodperc alatt a földre hullottak. Átöleltem, mint ahogy mindig is szoktam és hagytam hogy a vállamon sírja ki magát. Soha nem szoktam csitítani vagy próbálni megnyugtatni. Úgysem ér semmit, ráadásul jobb ha időnként kiadja a felgyülemlett érzéseket, mint hogy magában tartsa, hiszen ő olyan, akár csak egy időzített bomba. Az ember csak vár és vár, egészen addig, amíg el nem jön az idő, hogy aztán robbanjon és mindent maga alá temessen.

Mikor a sírás elhalkult és már a lélegzete sem remegett, úgy gondoltam ideje volt már elindulni haza. A nap is ment le és amilyen közel voltunk a Hármas és a Kettes határához, azon sem lepődtem volna meg, ha találkozunk néhány öltönyössel.

A kezem a vállára téve jeleztem hogy itt az ideje indulnunk. Ő csak sóhajtott, majd felállt, a kezemet azonban megfogta és nem engedte el. Nem mintha bántam volna. Ez is csak egy átlagos testvéri szokás volt számunkra. Ha úgy vesszük, egy metafora. Mindig is együtt voltunk, egészen születésem óta ott volt mellettem. Mikor este nem tudtam aludni, ő megengedte hogy mellette aludjak. Mikor a többi gyerek piszkált, ő megvédett tőlük. Mikor nem tudtam átmászni a várost és az Egyes Zónát elválasztó kerítést, ő volt az aki felemelt és segített, mert nem volt senki más. Együtt maradtunk az azután következő tíz évben, vállvetve álltuk meg a helyünket a legrosszabb helyzetekben is, együtt. És, igaz nem szeretek erre gondolni, de együtt is fogunk meghalni. Bármi történjen, köztünk mindig is lesz egy különleges kötelék, ami örökké ott lesz velünk egészen halálunk napjáig.

Ahogy a lenyugvó napot néztem és ezen gondolkodtam Gerard, még mindig kissé bizonytalanul, felült mögém a motorom ülésére, átölelte a derekam és a homlokát a hátamnak döntötte. Nem féltem gyorsan vezetni, hiszen ha az ember tizenkét éves kora óta motoron ül, a kilométeróra csak egy aranyos viccnek tűnik. Az egyetlen ok, hogy nem hajtottam olyan gyorsan mint általában szoktam, az a mögöttem ülő, remegő vörös hajú volt.

Még a fülembe sivító szél ellenére is hallottam, ahogy halkan csak annyit mond: köszönöm.