A Nem-Túl-Kreatív One Shot Könyv

EMERSON

Oké szóval ez most weird af lesz de azt álmodtam hogy Palaye Royale és Yungblud együtt koncerteztek és hogy Emerson és Dominic feltartották a pride zászlót amit én adtam nekik és idkhow (haha) de jött ez az ötlet szóval enjoy ig??

Minden veled kezdődött. Azzal, hogy aznap délután az orvosi szobában bekötözted a karomat és rám mosolyogtál. Azzal az idióta mosolyoddal ami ezer és ezer napomat képes lenne feldobni. Akkor még nem tudtam mi rejtőzik a mosolyod alatt, de te sem tudtad mit találsz majd az én álarcom mögött. Mindketten rejtegettünk valamit, valamit, amit igaz nem ismertünk, de próbáltunk segíteni vele, hiszen szavak nélkül is tudtuk, hogy egyedül nem fogjuk tudni kezelni.

Emlékszem mikor először mondtam el neked. Húsz kőkemény percig zokogtam a válladra borulva, te pedig öleltél és simogattad a hajam, miközben folyamatosan azt mondtad hogy minden rendben lesz és nem fog megtörténni újra. Én pedig hittem neked, mert tudtam, hogy melletted biztonságban vagyok és nincs mitől félnem.

Emlékszem mikor először éreztem azt az érzést. Az érzést. Az elcseszett pillangók a gyomromban. Utáltam őket. Igaz, minden utálatom ellenére is ott voltak, ráadásul kifejezetten vidámak voltak, ahányszor csak veled voltam.

Aztán egy nap megtörtént, ott, az épület tetején, kezemben a te utolsó szál cigiddel amit nekem adtál. Olyan volt, mintha a végtelen űrben lebegtem volna. A súlytalanság bódító érzése, ahogy forgott velem a világ és a csillagok fényes kis csíkokká váltak a fekete égen. A gyomrom liftezett és azt hittem, ha nem ölelsz magadhoz olyan erősen, akkor egészen a pokolig süllyedek. Végül persze maradtam a földön, veled.

Az utána következő másfél év, az utolsó másfél év a gimiből, életem legszebb ideje volt. Minden reggel mikor felkeltem, az egyetlen motivációm aznapra te voltál. Te és a tudat, hogy ma is úgy fogsz szeretni, mint tegnap tetted.

Majd ahogy elkezdődött, úgy véget is ért. Én mentem a művészeti egyetemre, te pedig fogtad a gitárod és végig stoppoltad az utad egészen Vegas-ig, hogy aztán a napjaidat olcsó motelokban, minden este másik lánnyal vagy sráccal és persze dal írással töltsd. Én meg csak reménykedtem benned és abban, hogy egyszer visszajössz, hozzám.

De te nem jöttél. Sőt, amikor megláttam a neved az újságban, mint az év új nagy durranása, tudtam, hogy nem is fogsz. Fogalmam sincs miért, de mérges voltam rád. Hiszen bejárhattuk volna ezt az utat közösen, mint ahogy azt gyerekkorunkban terveztük. De nem, neked szóló karrier kellett. Persze amikor befutottál mint YUNGBLUD, neked nem volt probléma társulni akárkivel akinek csak ismerték a nevét az emberek. Hiszen azon a ponton te már valódi sztár voltál, senki sem lepődött meg rajtad.

Egyébként megvettem az albumot. Amikor megláttam az album cover-t, nagyon jót mulattam azon a kis karakteren, a középen álló személy (az vagy te) jobbján, aki szinte kísértetiesen hasonlított rám. A nevemet viszont sehol nem találtam. Nem lepődtem meg.

- Szóval? -néztem a fiúra, akire már majdhogynem rá sem ismertem- Van bármi mondani valód, mert én végeztem.

Ő csak szomorúan nézett a szemembe, majd a pólómat megragadva rántott magához. Arcát a mellkasomba temette és éreztem, hogy a sírástól remeg az egész teste. Én csak álltam ott, lehunyt szemmel, a karjaim mozdulatlanul lógtak testem mellett. Erősen elgondolkodtam, hogy megérdemli-e. Végül úgy döntöttem igen.

Hosszú karjaimat átdobva a vállai fölött, szorosabban húztam törékeny testét az ölelésembe, mintha nem lenne holnap. Úgy hiányzott már!

- Empty pormises, filling up my mind,
Memories from far away, I left it all behind,
Every time I look back, I see nothing but you
Right there where you stand, it was hard for me too
Sometimes I think too much, my head starts to ache
One last time, I say, but it's always just the same
Now that you are here, I have nothing left to fear

A fiú halk hangja kitöltötte a körülöttünk tátongó ürességet, majd ahogy a dal véget ért, még mindig hallottam az utolsó szót a fülemben visszhangozni.

- Végig ott voltál. Senki nem vette észre, de ha összeolvasod a sorok első betűjét... -suttogta, immáron mosolyogva nézve rám.

- E.M.E.R.S.O.N. -fejeztem be a mondatot, mire a szám egy óriási vigyorrá változott, a látásomat pedig könnyek homályosították el- Nem felejtettél el?

Dom csak kuncogott, majd közelebb hajolt, lábujjhegyre állt és egy apró csókot adott.

- Minden egyes nap csak rád gondoltam. -suttogta, majd tovább csókolt. Így álltunk ott a hideg márciusi estében, nem gondolva semmire és senkire, csak egymásra és arra, hogy végre ismét együtt vagyunk.

Ezt még írni is fura volt, nem tudom ti hogy vagytok vele, de azért aranyos lett :'))