Arctalanok

C O R A

A hang meglepően tisztán csengett az összemosódó foltok mögül ahhoz képest, hogy azt sem tudtam, hogy egyáltalán ébren vagyok-e vagy csak álmodom.
– Nem akarlak bántani.
Ismertem ezt a mondatot. Sokszor hallottam már, és minden egyes alkalommal hazugság volt. Nem akarlak bántani, mondta a vörös álarcos férfi nekem, miután anyám szívébe mártotta a kardját. Nem akarlak bántani, hallottam a fejemben apám komor hangját percekkel azután, hogy kicsavarta reszkető kezemből a vértől piszkos tőrömet. Leguggolt hozzám, megsimogatta a fejem, aztán mégis felpofozott és ellökött magától.
Ez a hang is hazudott. Biztos voltam benne.
Ki akartam nyitni a szemem, hogy körülnézzek és megkeressem az álszent duruzsoláshoz tartozó arcot is. Nagy nehezen sikerült kipislognom a szememből a sötétséget, viszont alig hittem a szememnek.
– Anya? – suttogtam magam elé.
Nem érkezett felelet.
A nő vállig érő haja leginkább az olvadt vajra emlékeztetett, a szeme pedig azokra a világoskék szívkristályokra, amelyek a szoba plafonjáról lógó csillárban fénylettek. Valami mégsem volt a régi. Félelem szorította össze a mellkasom, de azt már nem tudtam volna megmondani, mi nyomaszt ennyire.
Hunyorogtam egy keveset, aztán rádöbbentem, hogy mi is olyan furcsa az anyámon. Nem mosolygott. Sőt, nem is volt szája. Hiányzott az orra is, meg a kedves kis ráncok a szeme sarkából. Hófehér és üres volt az arca. Nem valódi. A megszokott meleg mosoly helyett csupán egy kifejezéstelen forma meredt rám.
Ahogy kezdtem magamhoz térni, egyre biztosabbá váltam abban, hogy ez a lény nem az anyám. A kezében egy kristályserleget tartott, amit a számhoz közelített.
– Igyál egy keveset!
– Nem – vágtam rá rekedten. Minden ösztönöm azt súgta, hogy ne engedelmeskedjek.
A lény közelebb hajolt, a homlokomra tette langyos kezét. Elhúzódtam, egyre jobban rettegtem ettől a teremtménytől. Az arctalan nő újra az ajkam felé mozdította a serleget.
– Nem kell – tiltakoztam hevesen, noha éreztem, hogy a testem elfogadna egy kis folyadékot. Egészen kicserepesedett az ajkam.
– Jót fog tenni, majd meglátod.
Mikor a serleg már majdnem a számhoz ért, elfordítottam a fejem és legyintettem egyet. A körmeim a kristályhoz koppantak, a benne lévő folyadék pedig a földre löttyent.
A nő rémülten hátralépett.
Még mindig sajgott a fejem, de a szoba részletei kezdtek egyre élesebben kirajzolódni előttem. A leheletvékony függönyökkel eltakart ablakon át hideg fény szűrődött be.
Álmomban biztosan forgolódtam az ágyban, mert a takarómat félig lerúgtam magamról, kilógott alóla a hálóingem csipkés szegélye és a természetellenesen sápadt lábam is.
A kőpadlón növekedett a tócsa az arctalan teremtmény előtt. Mikor felemeltem a fejem és ránéztem, meglepetés ért. Újra láttam a barátságosan, de már kissé ijedten fénylő szemeit és az álarcát keretező világos tincseket. A szívverésem kezdett lecsillapodni. Nem az anyám, de nem is egy szörnyeteg, csupán egy papnő, aki minden bizonnyal ápolni próbált volna. Az idegen lány néhány pillanatig némán nézett rám, de mivel látta, hogy hiába vár arra, hogy mondjak valamit, inkább lehajolt és egy kendővel elkezdte feltörölni a padlót.
– Nem szükséges – szólaltam meg higgadtan. Pislogtam néhányat, mert a szoba megint elhomályosodott előttem és a fájdalom újfent a homlokomba mart. – Majd egy rabszolga megcsinálja.
– Semmiség – legyintett a lány.
– Nem a te dolgod – figyelmeztettem élesen.
A papnő szó nélkül folytatta a törölgetést. A pillantásom közben az éjjeliszekrényemen fekvő fehér álarcra tévedt. Nyugodtabb lettem volna, ha elrejtőzhetek mögé. Gyanítottam, hogy ez a saját álarcom – a szertartás óta egyenrangúvá váltam a papnőkkel, már én is ide tartoztam közéjük.
Igyekeztem visszaemlékezni a rítusra, de csak néhány mozzanat villant fel. Éles penge. Hideg kéz. Kék selyem. Levendula. Vér a hátamon. Még a Közvetítőre is emlékeztem, tudtam, hogy elindultam felé, de mást már képtelen voltam felidézni. Úgy éreztem magam, mint egy kimosott, megfakult rongy.
– Mi történt velem? – kérdeztem halkan.
A lány megigazította az összegubancolódott takarómat és nem igazán zavartatva magát leült mellém az ágy szélére. Szomorú, kissé bűnbánó hangon kezdett el beszélni.
– Valószínűleg a fájdalomcsillapító főzet mellékhatása lehetett. Nagyon ritka, hogy valaki ilyen rosszul legyen tőle, de előfordul, hogy egy-egy fehérvérű szervezete érzékenyebben reagál rá, mint másoké.
A takaró gyűrődéseit nézegettem.
– A Közvetítő, a Gárda és a papnők nevében is elnézést kérek, amiért ilyen balszerencsésen végződött a ceremónia – hajtotta le a fejét. – Ígéretemhez híven mindent meg fogok tenni azért, hogy helyrehozzam a hibám.
Egy ideig csend telepedett közénk, a lány nem emelte fel a fejét. Én szólaltam meg először.
– Miért vagy itt?
– Tessék? – Felpillantott rám, a hangja bizonytalanná vált.
– Azt mondtad, helyre akarod hozni a hibád. Miért?
Nem eresztettem a tekintetét. Mély levegőt vett.
– A nevem Lyssa – fogott bele. – A főpapnő úgy határozott, hogy az én feladatom lesz ápolni téged, amíg jobban nem leszel. Ha felgyógyultál, megtanítom a feladataid, és természetesen segítek tájékozódni a kastélyban és minden másban, amiben csak szükséged lehet rám. Az elmúlt napokban Marisa eltekintett a kötelességeidtől, mivel gyengélkedtél, de amint jobban leszel, nem fogja hagyni, hogy lustálkodj. De nem kell izgulnod, hamar be fogsz illeszkedni és Marisa is elégedett lesz veled, ebben biztos vagyok.
Kitért a kérdés elől. Sejtettem, hogy valamit titkol előlem. Nem láttam ugyan az arcát, de a hangja épp elég árulkodó volt. Mikor észrevette, hogy további magyarázatra várok, újra elfordította a fejét.
– Azt hiszem, miattam lettél rosszul. Én kevertem a főzetet – vallotta be csendesen. – Esküszöm, hogy nem akartam ártani vele. Csak egy apró figyelmetlenség lehetett az egész, talán elnéztem az összetevőket. Előfordul, hogy ügyetlen vagyok. Őszintén sajnálom a történteket.
Aprót biccentettem.
– Semmi gond.
Lyssa közelebb hajolt és lehalkította a hangját, a haja a maszkja elé hullott.
– Hogy érzed magad?
Sóhajtottam egyet és megdörzsöltem az arcom.
– Voltam már ennél jobban is. – A homlokomra szorítottam a tenyerem. – Csak ne szédülnék ennyire...
Felemelte a kis serleget, ami még mindig a kezében volt és felém nyújtotta.
– Higgy nekem, ez segíteni fog.
Kétkedve átvettem és beleszagoltam. Édeskés illata volt.
– Mi ez?
– Semmi komoly, gyógynövényekből főztem neked. Tompítja a fájdalmaid és felfrissít egy kicsit.
Még nem mertem belekortyolni az italba. Lyssa közben tétován az ajtóra nézett.
– Reggel járt itt egy férfi – mondta halkan.
Érdeklődve felkaptam a fejem.
– Mit akart?
– Azt mondta, hogy beszélni szeretne veled, mielőtt elmegy, de te éppen aludtál én pedig nem akartalak felkelteni. Végül megelégedett azzal, hogy megmondtam neki, hogy jól vagy.
– Idéző volt?
– Igen.
Mégis ki lehetett ez? A vőlegényem jött volna el hozzám? Lehetséges. Talán csak aggódott, mert látta, ahogy elájultam a szertartáson.
– Hogy nézett ki? – faggatóztam tovább.
– Talpig páncélban volt. – Szünetet tartott, úgy mustrálta az ajtófélfát, mintha attól eszébe jutna a látogatóm kinézete. Hirtelen hadarni kezdett. – Egy kard is volt nála. Kétkezes kard, és ha jól emlékszem, sötétkék köpenyt viselt farkasprém gallérral.
– Killian – dünnyögtem csodálkozva. Hát, ezt nem hittem volna. Mi vette rá a bátyámat arra, hogy önszántából érdeklődjön irántam?
– Itt hagyott neked egy ajándékot – mutatott Lyssa a sarokban álló székre és az azon heverő ruhakupacra. Azt hittem, rosszul hallok. Már azt is nehéz volt elképzelni, hogy Killian egyáltalán megkeresett engem, nemhogy még ajándékot is hozott.
A serlegre tekintettem. Még mindig vonakodtam, hogy igyak-e belőle. Nem bíztam meg ebben a lányban, éreztem, hogy valamit rejteget előlem.
Mi van, ha hazudott? Mi van, ha ez az egész nem csak egy egyszerű baleset volt?
– Coranet – szólalt meg Lyssa habozva. – Coranet a neved, ugye? Killian Raveryn húga a doreshi várból.
Bólintottam. A lány minden rezdülését megfigyeltem. Nem éreztem veszélyben magam mellette és kételkedtem abban, hogy megmérgezett volna, de még senkit sem ismertem itt eléggé ahhoz, hogy ítélkezhessek.
– Azt mondják, te vagy Zachary Valorio menyasszonya – folytatta Lyssa.
Meglepett a váratlan témaváltás. Vállat rántottam. Felesleges lett volna bármit is tagadni.
– Nem én döntöttem erről – válaszoltam hűvösen.
– Egyikünk sem maga döntött a sorsáról. – Esküdni mertem volna rá, hogy a maszk alatt lemondóan elmosolyodott. Lyssa minden előzmény nélkül megfogta a kezem és gyengéden megszorította. – Nem vagy egyedül. Talán most még elég idegen számodra ez a hely és nehéz lesz megszokni az itteni életet, de nem kell félned.
El akartam húzni a kezem, de volt valami a szavaiban, ami visszatartott. Olyan volt, mintha Lyssa megérezte volna, mi jár a fejemben, mintha feltűnt volna neki, hogy nem bízom meg benne teljesen és éppen azon gondolkodom, hogy talán valaki a kastélyban nem akarja, hogy itt legyek. Legalábbis élve biztosan nem.
– És te? – bukott ki belőlem a kérdés. – Te is új vagy a papnők között?
A hangjából ítélve nem tűnt nálam idősebbnek.
– Dehogy! Én már itt élek egy ideje. Korábban kellett férjhez mennem, mint másoknak. – Egy pillanatra elhallgatott és nyelt egyet. – Nem volt könnyű.
Elengedte a kezem, felállt és kissé kényszeredetten nevetni kezdett, hogy elfedje a hangjában megbújó keserű élt.
– Tudod, nem vagyok kimondottan ügyes a mágia használatát illetően, pedig elvileg vérmágus volnék. A harc meg aztán végképp nem nekem való. Apám csak jót akart nekem, szerette volna, hogy biztonságban legyek itt egy erős idéző mellett, ha esetleg... újra kitörne a háború – fejezte be suttogva.
– Még nincs háború – jegyeztem meg.
– Már nincs – javított ki kissé vidámabban. – És ameddig Thasar Valorio vagy a fia kezében van a birodalom sorsa, nem is lesz.
Elhúztam a szám. Thasar néhány évvel ezelőtt felfüggesztette a támadásokat az emberek birodalma ellen, ez pedig egyenlő volt az ideiglenes békével. Senki sem tudta, hogy miért döntött így. Talán túl sok rabszolgát vagy idéző harcost veszítettünk? Alkut kötött az emberekkel? Esetleg kieszelt valami új haditervet és csak elhitette az ellenséggel a fegyverszünetet?
Bármi volt is a válasz, csak annyi volt biztos, hogy sok fehérvérű kezdett ezek után kételkedni benne. Még én magam is úgy véltem, hogy értelmetlen volt ez a lépés, tekintve, hogy nyerésre álltunk. Az emberek nem érdemeltek volna kegyelmet azok után, amit tettek.
Lyssa észrevehette rajtam, hogy megváltozott a hangulatom, de én megelőztem, mielőtt egy szót is szólhatott volna.
– Ismered a fiait?
Bólogatott, miközben lassan az ajtóhoz lépdelt.
– Ma este pedig te is megismerkedsz az egyikükkel. Zachary néhány órája érkezett haza és szinte azonnal tudomást is szerzett arról, hogy mi történt veled. Aggódik érted, ezét megkért, hogy vacsora után kísérjelek hozzá.
Már épp belekortyoltam volna a serlegbe, de ekkor megdermedtem.
– Ezek szerint nem volt itt a szertartáson?
– Nem. Néhány napja felderítőúton járt a Határ-hegységben.
Eszembe jutott a gárdista a templomban. Tehát nem a vőlegényem volt az.
– Várj! Azt mondod, hogy...néhány napja? – kaptam észbe döbbenten. – Napok teltek el a szertartás óta?
Már az ajtónál járt és a kilincsen volt a keze, de visszafordult hozzám.
– Sokáig nem voltál magadnál. Még rám sem emlékszel, pedig egy ideje ápollak már a rabszolgák helyett – magyarázta. – De legalább most már jobban érzed magad, ez a lényeg. Nekem sajnos ideje mennem, mert Marisa leharapja a fejem, ha nem leszek időben a templomban. Hamarosan visszajövök, addig pihenj még egy kicsit, rendben? Ó, és várj meg engem, majd én segítek elkészülni a találkára.
Halványan elmosolyodtam.
– Köszönöm.
Lyssa intett egyet és kiment a szobából.
Végül úgy döntöttem, hogy megiszom az édes főzetet. Miután végeztem és percek múlva megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy tényleg enyhült a fejfájásom, lesöpörtem magamról a takarót és az ágytámlába kapaszkodva felálltam. Elfogott a szédülés, alig éreztem a végtagjaimat, ezért vártam egy keveset, mielőtt továbbindultam.
Majd megölt a kíváncsiság. El sem tudtam képzelni, Killian vajon milyen ajándékot hozhatott nekem. A sarokba tolt székhez támolyogtam és a rajta fekvő ruhakupacra tettem a kezem.
Lehunytam a szemem és belemarkoltam az anyagba. Az anyám egyik kedvenc darabja volt: hosszú, halványlila szaténruha a nyakánál és a szoknya szegélyénél ezüstös hímzéssel. Óvatosan megfogtam és felemeltem, de ekkor valami kicsúszott a ruha redői közül és éles koppanással a földre esett.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor megpillantottam az aprólékosan faragott csontmarkolatú tőrt. Ismertem ezt a tárgyat. Túlságosan is jól.
A tőr mellett egy levél hevert a padlón. Felcsippentettem és zörögve kihajtogattam a papírt. Nem volt aláírás, de ismerősnek találtam a kézírást a megsárgult lapon. Igen, ezeket a betűket akárhol felismertem volna.

Remélem, nem lesz rá szükséged.