Arctalanok

C O R A

Két gárdista kíséretében kivezettek a teremből. Menet közben kerestem Aeron arcát a fehér maszkosok forgatagában, de sehol sem láttam.
Az idézők végigkísértek a folyosón, ám meglepetésemre nem felfelé, a szobám felé vettük az irányt, hanem le, egyenesen a föld alá. Átjárt a borzongás, amikor rájöttem, hogy a cellák felé megyünk. Tudhattam volna. Egy árulónak az jár, hogy élete utolsó napját börtönben töltse. Túl naiv gondolat volt abban hinni, hogy csak a szobámban fognak őrizni a kivégzésig.
Hirtelen elhatározásból lelassítottam a lépteim és gyorsan körbepillantottam, hátha találok valami menekülőutat, mielőtt elindulunk lefelé a lépcsőn, de ekkor megéreztem, hogy egy kés nyomódik a hátamnak.
– Tovább – hallottam meg az egyik kísérőm csendes, fenyegető hangját. Nyeltem egyet és engedelmeskedtem.
Felrémlettek azok a pillanatok, amiket Zachary-vel idelent, a börtönben töltöttem. A főfolyosó most teljesen kihaltnak tűnt, a néma csend nyugtalanított. Máris végeztek volna a szigeten elfogott emberi katonákkal? Nagyon úgy tűnt, mert még csak egy árva pisszenés sem törte meg a csendet.
Egészen addig sikerült uralkodnom magamon és a rettegésemen, amíg az egyik gárdista be nem lökött a számomra kiválasztott kopár cellába és rám nem csapta a rácsokat. Szótlanul végigmértek, aztán megfordultak és magamra hagytak.
Hevesen dobogó szívvel ácsorogtam a cella sarkában, ide-oda forgattam a fejem. A rácsokhoz léptem és végighúztam az ujjam a hűvös fémen. Ezen képtelenség átjutni.
Végigkutattam a rövidke falszakaszt, ami a zárkámhoz tartozott, de néhány penészfolton és vérnyomon kívül semmire sem bukkantam. A cella üres volt, még éjjeliedényt sem láttam, szellőzőnyílást pedig már nem is volt értelme keresni.
Ahogy szép lassan telt az idő, kifogytam az ötletekből és fokozatosan úrrá lett rajtam a reménytelenség.
Vajon Aeront hová vitték? A rangja miatt ő megérdemli, hogy a szobája kényelmében várja a halálát? Vagy talán egy másik cellában van idelent?
Akármennyire értelmetlen volt is, örültem volna, ha legalább itt lett volna mellettem és valóban együtt fejezzük be ezt az egészet, ahogy ígértem neki.
Magányosan meghalni az arareni kastély alatt, anélkül, hogy bárki is keresne, elég nyomasztó gondolat volt.
A zárkám sarkába kuporodtam. Mit fog tenni Killian, ha megtudja, hogy az árulásomért halálra ítéltek? Fel mer majd szólalni a Gárda előtt, vagy beletörődik az ostobaságom következményeibe és egy legyintéssel elintézi? Valahogyan minél többet ízlelgettem ezt a kérdést, annál kevésbé akartam tudni rá a választ.
Irtóztam a fegyverektől, most mégis bármit megadtam volna azért, hogy nálam legyen az a csontmarkolatú tőr, amivel annyi ember vérét kiontottam azon a sötét doreshi éjszakán.
Most ugyanannak a zavarodott, halálra rémült kislánynak éreztem magam, mint aki akkor voltam. Egy szempillantás alatt zúztak össze mindent, ami az addigi életemet alkotta: a barátaimnak hitt emberek a várban ellenem fordultak, a családom tagjai vérben áztak az otthonom falai közt, a rémálom pedig nem ért véget, bármennyire is fel akartam ébredni.
Talán még most is tartott. Ha az Úrnőnek az volt a terve velem, hogy megkeserítse az életem, nagyon jól csinálta.
Felkaptam a fejem, amikor éles nyikordulás hasított a csendbe. Néhány gárdista állt a mellettem lévő cellánál, hangosan viccelődtek egymással és nevettek azon, amikor az új foglyuk a lökésük erejétől térdre esett a padlón.
– Imádkozz a Fehér Istennőhöz, hogy gyors halált halj, Valorio – vakkantotta az egyik. – Ha szerencséd van, már nem fogod látni, ahogy felvágják a kis szajhád torkát is.
Rázárták a rácsokat, épp időben, mert Aeron egy pillantás múlva már talpon volt és dühösen a fémrudaknak vetette magát. Kinyúlt köztük, de az idézőknek még sikerült félrehúzódniuk előle.
– Nem veszitek észre, hogy csak játszik veletek? – vicsorogta. Még soha nem láttam ilyennek. – Mindenkivel ezt csinálja.
A gárdisták azonban most már egy pillantásra sem méltatták. Kivonultak a börtönfolyosóról, fehér köpenyük vakítóan világosnak hatott a koszos téglafalhoz képest.
Hallottam, hogy Aeron felsóhajt. Átsandítottam a cellájába, de ő felém sem nézett. Még nem vett észre.
Óvatosan feltápászkodtam, odasétáltam hozzá és leguggoltam az oldalrácsok előtt.
– Aeron? – suttogtam bele a csendbe.
Amint kimondtam a nevét, megfeszült a válla és felém fordította a fejét. Az arcán egy hosszú seb húzódott végig, a bőre sápadtabb volt, mint általában, de kék szemében vihar tombolt. Még mindig égett benne a remény, hogy van innen kiút. Csodáltam érte.
– Bántottak? – kérdezte rekedten. Közelebb húzódott és átnyúlt a rácsokon, hogy a tenyerébe fogja a kezemet.
Megcsóváltam a fejem.
– Engem nem. Te viszont... ezt ők tették veled? – Kihúztam a kezem a markából és az ujjamat óvatosan a sebhez érintettem. Fáradtan lehunyta a szemét.
– Nem vagyok meglepve. Őszintén szólva rosszabbra számítottam.
Annyira furcsa volt őt így látni. Még mindig az a ruha volt rajta, amiben a szobámba jött tegnap este, de akkor még csak meg sem fordult a fejemben, hogy másnap már egy rács fog elválasztani minket a külvilágtól. A sötétség úgy ölelt körbe, akár egy koporsó.
Visszahelyeztem a kezem a tenyerébe, mire ő megszorította az ujjaim.
– Beszéltem apámmal – mondta.
– Nem járhattál sok sikerrel, ha még most is itt vagy – jegyeztem meg keserűen.
– Zachary-nek sikerült meggyőznie őt, de még nem teljesen. Ő is tudja, hogy valami nem volt rendben a kastélyban az utóbbi időkben, és amikor meghallotta a vallomásod, elgondolkodott azon, hogy mi van, ha véletlenül igazat beszélsz.
Tehát ezért tűnt el Zachary kis közjátéka után. Felcsillant a szemem.
– Ez azt jelenti, hogy...
– Nem tudom – szakított félbe. – Talán. Örökös már egészen biztosan nem leszek, de arra még van esély, hogy apám enyhíti a halálbüntetést. Még soha egyetlen Közvetítő sem vetemedett arra, hogy kivégeztessen valakit a saját vérvonalából.
Túl szépen hangzott, hogy igaz legyen.
– Thasar elveszítené a tekintélyét. Nem kockáztatná a hatalmát azért, hogy megszöktessen. – Hosszan hallgattam, az összekulcsolódó kezeinket néztem. – A többi idéző nem nézné jó szemmel, ha csak úgy felmentene minket a vádak alól. Már mindenki tudja, hogy nem vagyunk ártatlanok.
– Az öcsém sem az – mormolta. – Ha ezt be tudnánk bizonyítani...
– De nem tudjuk! – tört ki belőlem. – A kastély nagy része Zachary mellett áll, erre mérget vennék. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de még a tetoválását is eltüntette, pedig láttam, hogy ott volt.
Aeron szomorkásan elmosolyodott.
– Talán soha nem is létezett semmiféle tetoválás, csak azt akarta, hogy elhidd, hogy ott van.
Ez a mondat megmozgatott bennem valamit, lassan rávilágított arra, milyen ostoba voltam még mindig. Aeronnak igaza volt: túl könnyen dőltem be a trükköknek. Olyan erősen haraptam rá az ajkamra, hogy éreztem a nyelvemen a véremet.
– Csapda volt, igaz? Sejtette, hogy Lyssa mesélt nekem a tetoválásról és a Látnokokról. Az egészet csak azért csinálta, hogy lássa, elárulom-e őt vagy sem. Ezért hívott a könyvtárba. – Felsóhajtottam és a kezembe temettem az arcom.
Zachary nem volt ostoba. A Látnokok nyilván nem tetováltattak magukra semmit sem, hisz túl magas lett volna a kockázata annak, hogy lelepleződnek. A minta bizonyítékként szolgált volna ellenük olyan helyzetekben, mint most. Egy szánt szándékkal elhintett hamis információ volt az egész, egy ravasz kis terv, ami megmutatta Zachary-nek, mennyire bízhat meg bennem. Rá vallott ez az egész.
– És te nem árultad el őt – tette hozzá Aeron halkan.
– Mert féltem, hogy bajba kerülsz – vallottam be.
Csend telepedett közénk. Aeron az állát a tenyerébe támasztva ücsörgött, a kezemet továbbra sem volt hajlandó elengedni. Hiába próbált egy kis reményt adni nekem azzal, hogy az apja még megakadályozhatja a kivégzést, nem igazán tudtam hinni ebben. Akármennyire is szerette Thasar a fiát, az árulók nem érdemeltek kegyelmet. Az arareni törvények szerint mindketten súlyos bűnöket vétettünk, az Úrnő legalapvetőbb szabályait szegtük meg. Nem várhattuk azt a Közvetítőtől, hogy semmissé tegye ezt az egészet.
Zachary ugyan hazugságokkal vegyítve, de az igazságot mondta ki a trónteremben. Nem tagadhattam, hogy hűtlen voltam, ahogy Aeron sem, hogy valóban közelebb került hozzám a megengedettnél, ráadásul segített megszöktetni egy emberi rabot. Zachary mesterien választotta ki azokat a darabkákat a teljes történetből, amelyek felhasználásával két vérbeli hazaárulót faraghatott belőlünk az idézők előtt.
– Mennyi időnk van még? – szólaltam meg érdes hangon.
– Sejtelmem sincs.
Annak tudatában, hogy már úgysem volt menekvés, örültem volna, ha legalább minél hamarabb túlesünk rajta. Ezt a kevéske kis időt viszont, ami még előttem állt, ki akartam használni. Összeszorult a torkom, ha arra gondoltam, hogy már nem látom többé az eget, nem fogok többé belemarkolni a csillámló hóba, soha nem látom újra az otthonomat.
Aeron eleinte hideg ujjai most már egészen felmelegedtek a kezemben. A vasrácsnak dőltem és mélyeket lélegeztem, hogy ne törjenek elő belőlem a könnyeim.
– Cora – suttogta Aeron gyengéden. – Nézz rám!
Nem bírtam. El akartam fordítani a fejem, de ő finoman az arcomhoz nyúlt.
– Nem lesz baj – ígérte a szemembe nézve.
Felnevettem, de éreztem, amint egy könnycsepp végiggördül az arcomon.
– Hogy mondhatsz ilyet? Börtönben ülünk és épp a kivégzésünkre várunk.
Vállat vont.
– Legalább nagyobb bajba már nem keveredhetünk.
A szememet forgattam.
– Hihetetlen vagy.
Már azt sem tudtam, hogy voltaképpen sírok-e vagy nevetek. Lehetséges a kettő egyszerre?
– Ugyanezt mondtad – motyogta.
– Tessék?
– Amikor először találkoztunk. A folyosón.
Letörölte a könnycseppet az arcomról, de a kezét nem vette el.
– Amikor azt hitted rólam, hogy túl sokat ittam?
Bárcsak tudnám, hogy volt képes még most is mosolyogni.
– Nem hittem, csak mondtam. Nem ugyanaz.
– Majdnem ugyanaz. Különben is, az nem az első alkalom volt.
Nem kellett kimondanom, mire gondolok, mert ő is tudta. Eszembe jutott a toronyszoba azzal a rengeteg festménnyel, a felhalmozott vásznakkal és festékekkel, amik csak arra vártak, hogy használja őket és valami csodát teremtsen belőlük. Már soha nem nyúl többé ecsethez, nem festi meg a természet kegyetlen szépségét, nem hoz fényt ebbe a sötétségbe. Mert ez volt ő: a fény, ami bevilágította az éjszakát. Túl jó volt ahhoz, hogy fehérvérű legyen. Élnie kellett volna, uralkodni, rendet tenni ebben az eltévelyedett világban. Ma este pedig a saját apja és az öccse miatt végzik ki. Nem ezt érdemelte. Ha én nem jöttem volna ide, ez az egész meg sem történt volna.
Újra könnyek csípték a szemem. Homályosan láttam az arcát.
– Meg akarlak csókolni – jelentette ki váratlanul.
Meglepetten pislogtam.
– Már megtetted – suttogtam.
– Akkor újra meg akarom tenni – dünnyögte egészen a rácsok elé húzva az arcom. – Addig foglak csókolni, amíg el nem felejted mindazt, ami miatt könnyek gyűltek a szemedbe. Addig, amíg el nem hiszed, hogy még nincs vége. – Szünetet tartott, mielőtt hozzáfűzte az utolsó mondatot. – Addig , amíg azt nem érzem, hogy szabadok vagyunk ezek között az átkozott rácsok között.
Némán, elnyílt ajkakkal néztem rá.
– Ez minden? Szabad akarsz lenni?
– Épp, ahogyan te. Mindig is ugyanazt akartuk. Talán ma éjjel megkapjuk: bárhogy is lesz, de szabadok leszünk, együtt – felelte halkan és a homlokomnak nyomta a sajátját. Ő sem hitt abban, hogy az apja megment minket, valamiért mégsem volt már olyan ijesztő az, ami várt ránk. Legalább már nem voltam egyedül.
Remegő kezemet az arcára szorítottam. Egyszerre pillantottunk egymásra, mintha a szívünk is egy ütemre dobbant volna. A rácsokon át hosszan megcsókolt, a hideg fém az arcomnak nyomódott, de nem érdekelt.
Sokáig ültünk így, egymásnak simulva, halkan beszélgetve a múltunk rég elfakult mozzanatairól. Aeron mesélt az öccséről, amikor még gyerekek voltak. Együtt játszottak, ettek, vadásztak és tanultak, de mindig is különböztek. Zachary csendesebb volt, nem szeretett idézőkkel ismerkedni a kastélyban, míg Aeron örömmel mutatkozott be minden egyes követnek, aki Ararenbe érkezett és lelkesen követte az apját az összes tárgyalásra és díszvacsorára. Nyílt titok volt, melyiküket kedvelte jobban a város, de úgy látszott, Zachary-t ez nem érdekelte. Mindketten tisztában voltak a sorsukkal.
– Amikor az anyánk hosszas küszködések után meghalt egy súlyos betegségben, Zachary mintha kerülni kezdett volna – mesélte Aeron. – Először azt hittem, csak a gyász miatt teszi, de később rájöttem, hogy megváltozott. Még több időt töltött egyedül a szobájába vagy a könyvtárakba zárkózva, és máshogy kezdett velem viselkedni. Ha beszéltünk, folyamatosan szúrós megjegyzéseket tett és gúnyolódott. Még apánkra is más szemmel nézett. Talán soha nem tette túl magát anyánk elvesztésén.
– Ez nem mentség arra, amit művelt – jegyeztem meg.
– Nem mentség, de legalább most már tudom, mi is kezdődött el akkor. Talán haragudott, amiért minden olyan hamar visszazökkent a régi kerékvágásba: az élet anyánk nélkül is ment tovább. Apánk többet foglalkozott velem, mivel én voltam az örököse, anyánk nélkül pedig Zachary mintha elveszett volna egy kicsit. Hiába kérdeztem, nem mondott nekem semmit.
– Csak féltékeny rád – morogtam. – Valószínűleg mindig is az volt.
– Testvérek vagyunk, én soha nem akartam ártani neki.
– Úgy látszik, neki más nézetei vannak.
– Félreismertem – vallotta be nagy nehezen. – Soha nem láttam igazán, kit is nevezek az öcsémnek.
– Vagy csak nem akartad látni – tettem hozzá csendesen, visszaemlékezve arra, mennyire szerettem volna azt hinni, hogy Zachary-nek semmi köze ehhez az egészhez, vagy legfeljebb csak egy elkeseredett fiú, akit belekényszerítettek ebbe és kihasználtak. Tévedtem.
Nem tudom, meddig maradtunk még így. Miközben Aeronnal beszélgettem, megnyugodtam és el is felejtettem, mi vár rám ma este. Talán el is szenderedtem.
Amikor viszont a börtöncellák ajtaja hangos csattanással felnyílt, újra éberré váltam és belém hasított a félelem. Aeron még egyszer utoljára megszorította a kezem, aztán hagyta, hogy hozzám hasonlóan kivezessék a folyosóra. Megkötözték a kezünket.
Eljött hát az idő. 
A lépcsőn át elhagytuk a börtönt, de nem mentünk fel a kastély földszinti termeibe. A gárdisták a föld alatti templomhoz vezető folyosón megállítottak minket. Hiába kerestem, sehol sem láttam Zachary koponyaformájú álarcát. Pedig valahol itt kellett lennie, nem hagyná ki a kivégzést.
A kíséret csak néhány gárdistából és papnőből állt, még a Közvetítőt sem láttam sehol.
Nem sokkal távolabb a lépcsőfordulótól várakoztunk, ahol az edzőtermek és a Szent Könyvtár ajtaja nyílt. Az egyik gárdista most azonban egy olyan ajtót tárt fel, amin még soha nem léptem át. Felrémlett előttem az a nap, amikor Lyssa körbevezetett: amint áthaladtunk az ajtón egy újabb, jóval szűkebb folyosóra, már tudtam, miért volt olyan ismerős ez a hely.
Kivételesen nem rezzentem össze, amikor felhangzott az első sikoly, jóval hangosabban, mint ahogyan eddig hallottam idelent.
A Sikolyok Termébe vittek minket. Aeron elkapta a pillantásom, láttam az arcán, hogy ő is tudta, hová tartunk.
Lyssa azt mondta, gyilkos teremtmények vannak idelent, nálam pedig semmilyen fegyver nem volt. Vajon a mágiám hat rájuk? A mágiát tanító könyvek szerint a vérmágia idézők által teremtett lényeken is ugyanúgy hat. Közvetlenül vérmágusokra nem lehetett támadni vele, de a szörnyetegekre igen. Ez pedig azt jelentette, hogy legalább harcolhattam az életemért és nem pusztán felakasztanak, mint egy egyszerű rablót. Aeron arckifejezése ennek ellenére nem sugallt túl sok jót.
A folyosó lehetetlenül hosszúnak érződött, a felhangzó sikolyok pedig egyre közelebbinek tűntek.
Végül egy gárdista állt elénk és a folyosó végén lévő fémajtóra mutatott.
– Üdvözlet a rémálomban – kiáltotta. – A Sikolyok Terme évszázadok óta a bűnözők és gonosztevők kiirtására szolgál. Aki egyszer belép, élve nem jön ki többé.
Feltűnt, hogy az ajtón kacskaringós írás van, gazdagon díszített ágas-bogas fákat ábrázoló domborművel körülvéve. A felirat megragadta a figyelmem. Ahol a kezdet és a vég összeér.
Az idéző folytatta a beszédet.
– A nap lement, az imádságra szánt idő pedig letelt. Az árulóknak ezennel ideje megfizetniük minden egyes galád tettükért. Oldozzátok el őket!
Egy gárdista lépett hozzám és Aeronhoz is. Egy késsel levágták a köteleinket és megragadták a karunkat.
– Innentől kezdve a Fehér Úrnő teremtményeinek kegyeire bízunk benneteket. Nyerjétek hát el méltó büntetéseteket! – szónokolta a gárdista fennhangon.
Még egyszer körülpillantottam, de Thasarnak és Zachary-nek nyoma sem volt. Még Curiót sem láttam sehol, pedig ő aztán az óriási termetével elég feltűnő jelenség volt.
Egy papnő a díszes ajtóhoz lépett és néhány feszült pillanatig babrált a zárral. Mikor kinyitotta, előreengedte a gárdistákat, akik habozás nélkül belöktek minket a terembe.
Az ajtó mély döngéssel bezárult mögöttünk, ezzel egyidőben pedig felhangzott az eddigi leghangosabb és fülsértőbb sikoly.
Aztán néma csend. Percekig.
A saját lélegzetemen kívül semmi mást nem hallottam, a sötétség elvakított. Egyedül annyit vettem észre, hogy a falakon néhány helyen szívkristályok világítottak, de a terem olyan nagy volt, hogy alig ért valamit a fényük.
– Cora? – hallottam meg Aeron suttogását.
– Itt vagyok – nyögtem ki a feketeségbe révedő tekintettel. Kezdtem megszokni a sötétséget, de még mindig természetellenesen fekete volt itt minden.
Lassan kinyújtottam a kezem magam mellé, abba az irányba, ahonnan Aeron hangját hallottam.
Ujjak értek a kézfejemhez. Hűvösek voltak, lassan végigsimítottak a bőrömön egészen a könyökömig.
– Aeron? – leheltem kalapáló szívvel.
A kéz óvatosan megfogta az enyémet, aztán hirtelen hihetetlen erővel megrántotta a karom, mire bennem rekedt a levegő.
A félhomályból a kéz tulajdonosa nézett vissza rám, az ujjai a bőrömbe mélyedtek, úgy szorítottak, hogy alig éreztem a karom. Az arc lassan kibontakozott előttem.
Nem Aeron volt az.