Arctalanok

C O R A

Egyetlen feltételem volt csupán, és ezt a bátyámnak is világosan megmondtam: nem akartam fegyvereket látni. Bárhogyan is néztem viszont, az ezüstmarkolatú tőr ott csillogott a főpapnő kezében. Azt hittem, a végtelen hosszú imák felolvasásánál már nem jöhet rosszabb.
Persze tudhattam volna, hogy nem szabad megbíznom Killianben. Ha rajta múlna, egy zsák fénylő szívkristályért cserébe lelkiismeret-furdalás nélkül eladna bárkinek.
Úgy néztem körül a tágas, faragott oszlopokkal tagolt teremben, mint egy sarokba szorított vad. Nem szerettem tömegben lenni, azt pedig még jobban utáltam, ha én magam kerültem a figyelem középpontjába. Az összes fehér álarcot viselő idéző ugyanolyannak tűnt a szememben. Biztos voltam abban, hogy a bátyám valahol a kíváncsian pislogó tömeg első soraiban ácsorog, hisz semmi pénzért nem maradt volna le arról, hogy testközelből, tökéletes rálátással nézhesse végig a rítust. Azt hangoztatta, hogy ez a családunk dicsőségének záloga és azt jelképezi, hogy a Raverynek végre megkapják a megérdemelt helyüket a fővárosban is, nem csak egy koszos, istennő háta mögött épült ócska kőhalomban, mint ahogyan ezt előszeretettel emlegette.
Minden erőmmel összpontosítottam, hogy az arcom teljesen érzelemmentes és nyugodt maradjon. Nem akartam, hogy a szertartáson összegyűlt fehérvérűek a félelem vagy a zavar akár csak legapróbb jelét is meglássák rajtam. Már rég megtanultam, hogy erősnek és büszkének kell mutatnom magam, akármennyire is feszélyezett a helyzet.
A főpapnő - ha jól emlékeztem, Marisa volt a neve - földet súroló, fehér virágszirmokhoz hasonló ruhájához képest szinte már meztelennek éreztem magam. A ciánkék selyem, amibe alig pár órája öltöztetett néhány riadt arcú rabszolgalány, ugyan nem volt átlátszó, de minden domborulatot kiemelt rajtam, a hátamat pedig teljesen szabadon hagyta. Megnyugtatott volna, ha legalább a hajam eltakarta volna a sápadt bőröm, de minden tincsemet aprólékosan befonták és feltűzték. Attól csak még kényelmetlenebbül éreztem magam, hogy egyedül én nem viseltem maszkot.
A sutyorgó vérmágusok, akik valószínűleg mostanáig mind engem, a legújabb jövevényt tárgyalták ki maguk közt, rögvest elhallgattak, amint Marisa elindult felém.
A tekintetemmel a kezében tartott kés pengéjét követtem. Hallottam már mindenféle rémisztő történetet arról, hogyan zajlik a beavatás a Fehér Úrnő papnői közé. Egyesek azt mesélték, hogy körül kell táncolni az Úrnő szobrát, mások azt, hogy az ifjú újoncok haját levágják és felajánlják az istennőnek, de néhányan még arról is pusmogtak, hogy a szertartás végén megölik őket, hogy aztán az Úrnő egy új, tisztább és a nemes feladathoz méltóbb testben feltámassza őket az összes idéző szeme láttára. Ezidáig nem hittem el minden szedett-vedett pletykát, de mikor megláttam a tőrt, kétségeim támadtak, hogy valóban minden puszta kitaláció-e.
A főpapnő alig néhány lépésnyire megállt tőlem és zengő hangon felszólalt:
- Coranet Raveryn, a becses múltú Raveryn család egyetlen életben maradt női sarja és a doreshi kővár urának húga, készen állsz-e arra, hogy teljes lelkeddel és testeddel a Fehér Úrnő és főpapnője szolgálatába lépj?
A pillantásom a falon kirakott óriási kristálymozaikra siklott. Középen egy világos hajú, gyönyörű nő állt, a kristálydarabok lehengerlő részletességgel formálták meg a kezében tartott maszkot, a ruhái redőit és a fején pihenő koronát. A Fehér Úrnő mellett bal és jobb oldalt egyéb alakok is látszódtak, de az őket alkotó kristályok kihunytak, a felismerhetetlenségig összezúzták az ő mozaikjukat. Az egészet íves, üvegdarabokból kirakott keret fogta össze. Az Úrnőt alkotó mozaik derengése lágy fénybe vonta a terem egy részét.
- Készen állok - feleltem.
- Esküszöd-e, hogy hátralévő életedben a Mindenható Istennő visszatéréséért, és az egységes, fehérvérűek alkotta, emberi kegyetlenségtől mentes birodalomért fogsz imádkozni és munkálkodni?
A tekintetem megakadt egy ismerős alakon. Az egyetlen, aki még itt is képes fellengzősködni azzal, hogy felveszi apánk régi vértjét és magára csatolja még a kardját is. Killian.
- Esküszöm.
- Esküszöd-e, hogy a számodra kiválasztott vérmágushoz még sorsotok összekötése előtt is hű maradsz és mellette a végsőkig kitartasz majd?
Elszorult a torkom, szikrázó szemmel meredtem a bátyámra. Erre volt a legnehezebb rávennie. Killian mindenáron azt akarta, hogy csatlakozzak a Fehér Úrnő papnői közé és ezzel együtt házasodjak össze Thasar Valorio fiával. Fogalmam sem volt, hogy a csodába sikerült ezt elérnie. Már akkor sem rajongtam az ötletért, hiába tudtam, hogy ez valóban nagy eséllyel azzal jár majd, hogy a családunk megmaradt tagjai, azaz mi ketten rangosabb helyzetbe fogunk lépni, mint valaha.
Túl hosszúra nyúlt a csend.
A pillantásom átcikázott a fehér maszkos gyülekezeten. Egy nyomasztó kérdés villant a tudatomba: vajon melyikük lehetsz te? Melyik fehérvérű a vőlegényem ezek közül az alakok közül? Bármelyikük is az, biztosan nem veszi jó néven a habozásom.
Még mindig nem szólaltam meg, kezdett igencsak kínossá válni a helyzet. Killian nyugtalanul toporgott apánk aranyveretes csizmájában. Marisa már szóra nyitotta a száját, hogy mentse a menthetőt, de én megelőztem.
- Esküszöm - szólaltam meg hirtelen elhaló hangon.
Az a szóbeszéd járta, hogy Araren temploma azért épült egy földalatti csarnokba, hogy a Sírásó is szemmel tarthassa a Királynő teremtményeit. Voltak szabályok, amelyeket minden idézőnek be kellett tartania, ezek pedig itt aztán kiváltképp érvényesek voltak. Például tilos volt szent helyen hazudni.
Némán nyeltem egyet. Jóságos istennő, most járok itt először, és máris bűnt követek el. Reszkető kezemet igyekeztem a derekamról lelógó selyem fodrok mögé rejteni.
- Pompás - folytatta a főpapnő szárazon, már-már gúnyosan. Várt egy keveset, mielőtt újra megszólalt, mintha azt latolgatta volna, hogy érdemes-e tovább foglalkoznia ezzel a gyalázatos új jövevénnyel, de végül aztán intett egyet a tőrrel.
- Tartsd a kezed!
Engedelmeskedtem. Észrevettem, hogy Marisa kezében egy kupa van, tele fehér folyadékkal. Ráncba szaladt a homlokom. Csak nem vér?
Mielőtt feleszmélhettem volna a döbbenetből, megragadta a csuklómat. A keze hideg volt, mint a frissen hullott hó. Vékony ujjai meglepően erősen tartották a kezem, olyannyira, hogy zsibbadni kezdett a karom. Felfelé fordította a tenyerem és eleresztett, aztán a csuklómhoz érintette a késpengét.
- Véred pecsételje esküdet és tartson a helyes úton. A Fehér Úrnő színe előtt kívánom, hogy válj megbecsült papnővé, közösségünk értékes tagjává. Életre szóló kötelességeid elhangzottak, esküdj hát végül az Élet Királynőjére és a Holtak Urára, hogy fogadalmaidat megtartod!
Finoman megvágta a csuklóm feletti puha bőrt, de mikor meg sem mukkantam, mélyebbre nyomta a kést. Felszisszentem.
- Azt mondtam, esküdj - szűrte a fogai közt Marisa türelmetlenül, gondosan ügyelve arra, hogy csak én hallhassam meg.
- Esküszöm az Élet Királynőjére és a Holtak Urára - ismételtem, miközben figyeltem, ahogy a vérem a kupába csepeg.
Halk duruzsolás hullámzott végig a fehérvérűek sorain, rajtam kívül valószínűleg mindenki tudta, mi következik. A legelöl méltóságteljesen álló Közvetítő és a Gárdája kitűnt a tömegből, egyedül ők voltak azok, akik rangjuk jelzéseként fehér köpenyt viselhettek. A Közvetítő álarcán és köpenyén aranyozott minták kacskaringóztak.
Éreztem, hogy az egyik gárdista figyel engem, tüzetesebben megnéz, mint mások. A tekintete egyenesen rám tapadt, tetőtől talpig végigmért, majd pillantása az arcomon állapodott meg. Csak remélni tudtam, hogy nem pirultam el. Nem sütöttem le a tekintetem, így néhány pillanatig egymás szemébe néztünk.
Talán ő lenne Thasar fia? Ő a vőlegényem? Igazságtalanság volt, hogy ő láthatta az arcom, de én nem láthattam az övét.
Marisa ellépett tőlem, a háta mögé söpörte hosszú, mézszőke haját és a kristálymozaik előtt álló változatos színű és méretű üvegekkel és edényekkel telepakolt asztalra helyezte a kupát, helyette pedig egy áttetsző, zöldes folyadékkal megtöltött tálat vett elő. Biccentett nekem, hogy jöjjek közelebb. Lassan az asztalhoz sétáltam.
- Fordulj meg!
Nem ellenkeztem. Édeskés, fűszeres illat csapta meg az orrom, a bódító aroma pár perc múlva már teljesen körülvett. Leginkább méz- és virágillatra emlékeztetett, de ha jobban odafigyeltem, észrevettem benne a csípős fertőtlenítőoldatok jellegzetes szagát is.
Nem láttam, mit csinál, csak annyit éreztem, hogy valami hűs, olajos anyag kenődik a hátamra. Borzongás futott végig a gerincem mentén. A bal csuklóm feletti vágásból még mindig szivárgott a vérem, igyekeztem azzal elterelni a figyelmem a hideg olajról, hogy a ruhámba kenegettem. Idegesített a ragacsos kezem.
Mikor már mindenütt éreztem az illatos folyadékot a hátamon, halk csörrenést hallottam magam mögött. A papnő matatott egy keveset, aztán valamiféle szúrós tárgy ért a bőrömhöz.
- A jel kifejezi a felsőbbrendűségedet. Azt jelenti, hogy többet érsz a hitetlen, gyenge embereknél, mert te hozzánk, fehérvérűekhez tartozol - szónokolta Marisa színpadiasan, de gyanítottam, hogy nem gondolja komolyan, amit mond, csupán a szertartás miatt teszi. Nem volt nehéz kitalálni, hogy már most sem vagyok a szíve csücske. - Minél csendesebb leszel, annál hamarabb végzünk - duruzsolta a fülembe halkan.
Új illat vegyült az eddigi kavalkádba, ám ezt most felismertem: levendula. Szerettem az illatát, az apám mindig hozott nekem egy csokorral, ha délről érkezett portékákból vásárolt. Az otthonomra, a régi életemre emlékeztetett.
Alig kaptam levegőt, mikor megéreztem a fájdalmat. Váratlanul jött, egymás után több aprócska tűszúrás, aztán az égő fájdalom. Majd ugyanez újra és újra.
Egyre hangosodó női kórus csendült fel valahonnan a terem végéből. Kellett hozzá egy kis idő, hogy rájöjjek: a papnők énekelnek, talán egyfajta üdvözlésként, az ünnepélyesség kedvéért.
Beharapott ajakkal tűrtem mindent, próbáltam az énekszóra koncentrálni, de a dal és ezzel együtt a pokoli szenvedés sehogy sem akart véget érni. Meleg és hideg cseppek csurrantak le a bőrömön. Elképzeltem, ahogy a vérem és a tinta keveredik a hátamon. Émelyegtem.
Az idézőket vizslattam, néhányan közülük együttérzően felsóhajtottak, mintha emlékeztek volna arra, milyen érzés volt a saját beavatásuk. A legtöbben viszont hallgattak, és emelt fővel várakoztak.
Killianre pislantottam. Kétségem sem volt afelől, hogy elégedetten vigyorog a maszkja alatt. Tudta, mi vár rám, mégsem figyelmeztetett. Soha nem mesélt arról, hogyan zajlik a fehérvérűek beavatási rítusa, pedig ő a Gárda tagjaként már néhány évvel ezelőtt megtapasztalta ezt. Egyedül annyit volt hajlandó elárulni az Ararenbe utazásuk napja előtt, hogy ha a megjelölést átvészelem, már túl vagyok a legnehezebb részén.
Most már értettem, mire gondolt. Legszívesebben levettem volna a lábamra húzott gyöngyházfényű szandált és elegánsan hozzávágtam volna. Minden miatta történt, amiért bármiféle előzetes kérdés nélkül elígért engem a Közvetítő fiának. Érdekes módon csak egy hete említette meg, mi vár rám, ha betöltöm a tizennyolcadik évem. Még mindig nem tudtam megbocsátani neki azt, amiért a tudtom nélkül döntött a sorsomról.
A kivételes körülményeknek köszönhetően nekem nem lett volna muszáj beállnom a Fehér Úrnő papnői közé, ha Killian kinevezett volna maga mellé várúrnőnek. Ez nem volt olyan ritka dolog, a háborúban sok idézőnek nem volt ideje feleséget keresni magának, így - ugyan nem a feleségükké, de - a várparancsnokok akár a saját testvérüket is kikiálthatták volna maguk mellé, mint a vár másodrangú vezetőjét, ha a várúr már nem térne haza egy ütközetből.
Killiannek persze esze ágában sem volt ilyesmit tenni, noha régen azt ígérte nekem, hogy várúrnő lehet belőlem mellette, hisz pontosan tudta, mennyire irtózom a vallástól. Hittem ugyan a Fehér Úrnőben és az alattvalójának vallottam magam, de a kultusz, amit a vérmágusok kiépítettek körülötte, már túl sok volt nekem. Amikor régen anyámmal és a húgommal templomba mentünk, hogy lerójuk a tiszteletünket az istennő előtt, folyton úgy éreztem, hogy mindenki egy agyatlan bábbá változik odabent és szó nélkül megtesz bármit a papnők kedvéért. Pont én mentem volna önszántamból papnőnek?
Már tisztában voltam vele, hogy a bátyám átvert és az eredeti terveink helyett inkább csak kereste a lehetőséget, hogy hogyan tudna általam még több befolyáshoz jutni. Én pedig beletörődtem, vagy legalábbis próbáltam úgy tenni és jól játszani a szerepem. A saját érdekemben helyt kellett állnom itt, még akkor is, ha távol álltam ettől a világtól. Nem Killianért tettem, egyáltalán nem.
Mikor a dal elhallgatott, a szúrások is befejeződtek. Hátrasandítottam, alig mertem elhinni, hogy vége van. A szemem sarkából láttam, ahogy Marisa lehelyezi a rongyra a két tűt és odébb tolja a fekete tintával teli tálkát. A kezébe vett egy kendőt, belemártotta egy tál átlátszó, savanykás szagú folyadékba és letörölte vele a hátamon elkészült tetoválást.
A ruhámba markoltam, összeszorítottam a szemem. A folyadék úgy csípte a karcolt mintát, mintha savval öntötték volna le. Mikor kinyitottam a szemem, szédülni kezdtem. Egyszerre elhagyott minden erőm, megremegett a térdem. Marisa cseppet sem gyengéden megragadta a vállam.
- Most pedig járulj Thasar Valorio, a Közvetítő elé! - kiáltotta csilingelő hangon.
A látásom egyre homályosabbá vált, a fehérvérűek egy nagy folttá mosódtak össze előttem. Nem mertem elindulni, nem tudtam, melyikük lehet a Közvetítő. Minden egyetlen fehér pacává olvadt össze.
- Valami nincs rendben - suttogtam.
- Ne nyavalyogj, hanem indulj már! - ripakodott rám Marisa halkan és meglökött egy kicsit. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy elbotoljak, de még nagy nehezen sikerült állva maradnom. Kicsit élesedett a látásom, már ki tudtam venni magam előtt a Közvetítő körvonalait. Thasar egy fehér álarcot tartott a kezében, amit valószínűleg nekem akart átadni. Nincs olyan messze - győzködtem magam. Gyerünk, szedd már össze magad!
Tettem néhány lépést, de forgott körülöttem a csarnok. A szívverésem gyorsabb volt, mint valaha, levegőt is nehezen kaptam, a hányingerem pedig cseppet sem enyhült. Próbáltam lépni még egyet, csak egyetlen lépést. Megbillentem. Kapaszkodóért nyúltam, de semmi nem akadt a kezembe.
Az idézők felhördültek, rémülten pillantgattak egymásra.
És ekkor szilánkokra hullott a világ: minden összemosódott, majd elsötétült előttem, én pedig csak annyit éreztem, hogy a fejem koppanva találkozik a márványpadlóval.