Arctalanok

D A M I E N

– Sokkal rondább vallatási módszereket is ismerek, úgyhogy jobban jársz, ha nem tetteted tovább a némát.
A lány összehúzta magát és nyelt egyet, de továbbra sem szólalt meg. Az üveggömbbe zárt világító kristály, amit a maszkjával együtt elvettem tőle, kékes fénybe vonta az arcát.
Egy órája biztosan itt ült már a sátramban, de eddig még egy szót sem szólt.
A beszélgetésünk elején – már ha ezt lehetett egyáltalán beszélgetésnek nevezni – megpróbáltam konkrét kérdéseket feltenni neki, de hamar beláttam, hogy a hagyományos módon nem sokat fogok elérni. Az idéző dacos volt, makacs és ráadásul félt tőlem. Muszáj volt könnyedebb hangnemre váltanom, ha ki akartam szedni belőle bármit is.
Közelebb léptem hozzá.
– Vagy talán jobban örülnél, ha úgy bánnék veled, ahogyan Ronan meg a többiek?
Végre felpillantott rám.
– Ugye tudod, hogy velem mekkora szerencséd van? – Lassan leguggoltam elé, hogy egy magasságban legyen az arcunk. – Szerinted ők mit tesznek, ha kint hagylak nekik?
Lesütötte a tekintetét.
– Megölnek – suttogta alig hallhatóan.
Gunyorosan felnevettem.
– Ó, ne légy ilyen naiv! Ha nem lettem volna ott, nem pusztán lefejeznek, ezt elhiheted nekem. – Oldalra billentettem a fejem. – Szerintem a segítségem nélkül is tudod, mire gondolok.
Mozdulatlanná dermedt, csak a szaggatott lélegzetvételeit hallottam. Az álla alá nyúltam és egy ujjammal felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen. A kristály fényében még élesebben kirajzolódott a szemét átszelő sebhely.
– Örülj, hogy én nem nyúlok boszorkákhoz – dünnyögtem, aztán elengedtem, felálltam és hátraléptem. – Igazából tényleg nem értem, miért nem vagy hálás. Egy köszönömöt azért megérdemeltem volna, nem? – Rámosolyogtam.
Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Elhúztam a szám.
– Bevallom, kicsit érdekesebb társaságnak képzeltelek, de ha nem, hát nem. – Vállat vontam és leültem a sátor másik felébe. – Azért majd szólj, ha meggondoltad magad.
A kezembe vettem az álarcát. Még soha nem volt nálam egyetlen fehérvérű maszkja sem. Furcsa anyagból volt. Első tapintásra rávágtam volna, hogy porcelán, de jobban megvizsgálva biztos voltam benne, hogy valami keményebb anyagból készült. Talán csont?
– Miért hoztál ide? – szólalt meg a lány csendesen.
Fogalmam sem volt erről. Kiszedni belőle, mit keresett a táborunk környékén? Megtudni, hogy szándékosan kémkedett-e utánunk, vagy csak véletlenül botlott bele a csapatomba? Eredetileg valami ilyesmit terveztem.
– Beszélgetni – feleltem könnyedén.
Összeráncolta a homlokát.
– Viszont úgy vettem észre, neked nincs kedved hozzá. Kár – folytattam. – Pedig szívesen meghallgattam volna, hogy kerültél ide és miért nem támadtál még rám. Te is tudsz olyan véres trükköket, mint a társaid, nem? – Nem vártam meg a válaszát. – Ne is próbálj átverni, tudom, hogy tudsz. Ronant is sikerült felidegesítened vele. Köztünk szólva az a kis mutatvány különösen tetszett, egyszer még megismételhetnéd.
A lány arca egyre zavarodottabbá vált, kezdett eltűnni róla a rémület. Félsiker.
– Na nem baj, még úgyis van időnk csevegni – legyintettem. – Talán addigra megjön a hangod. A nevedet sem árulod el? Egyébként én Damien vagyok. Tudom, hogy nem érdekel, de legalább túlesünk a bemutatkozáson. Vagy nálatok ilyesmi nem szokás?
Elgondolkodott, hogy mondjon-e valamit vagy ne.
– Lyssa – bökte ki nagy nehezen.
– Szép kis név. Ismerek egy Lyssa nevű lányt a fővárosban, a környék legjobb pékének lánya. Amikor vele voltam, mindig egy rakás süteményt hozott nekem a boltjukból. Aztán mikor rajtakapott egy másik lánnyal, kitiltottak a pékségből. Felháborító, nem? – vigyorogtam rá, de ő csak némán nézett rám. Kezdtem belefáradni abba, hogy gyakorlatilag magammal beszélgetek. Ásítottam egyet és kinyújtóztattam a tagjaim.
– Most viszont én lepihenek egy kicsit, ha nem haragszol. Fárasztó volt eljönni idáig, ráadásul a birodalmatokban még egy árva fogadót sem láttam. Nem is értem, hogy bírtok így élni? – motyogtam, miközben leheveredtem a földre terített bundára. – Lehetőleg ne vágd el a torkom álmomban – tettem hozzá, aztán lehunytam a szemem.
Éreztem, hogy engem néz. Talán még nem hitte el, hogy ennyivel megúszta. Sejtettem, mire számított. Hisz miért hurcoltatná egy parancsnok a saját sátrába a legújabb női foglyot? Aki mellesleg idéző. Más a helyemben biztosan kihasználta volna az alkalmat.
Nem is igazán értettem, én miért nem tettem. Talán a lány arcán ülő rettegés vagy a tehetetlensége miatt volt. Nem tettette, láttam rajta. Ha bántanám, az olyan érzés lenne, mintha agyon csapnék egy színes, ártatlan kis pillangót.
Hallottam, ahogy mocorog. Reméltem, hogy egy idő után tényleg sikerül elhitetnem vele, hogy én vagyok a jófiú és megvédem a csúnya, gonosz katonáktól. Ha sikerül elnyernem a bizalmát, többet tudok meg tőle, mint amennyit egy éles késsel kiszedhetek belőle.
Percek teltek el, aztán lassan egy óra is, de én nem aludtam el. Csukva volt a szemem, ám annyira azért nem voltam ostoba, hogy egy vérmágus mellett nyomjon el az álom.
Lassacskán meguntam, hogy az eltelt időt számoljam. Talán csak néhány perc telt el, talán pár óra is, amikor Lyssa felől halk neszeket hallottam. Résnyire nyitottam a szemem és láttam, hogy feláll. Lábujjhegyen a sátor bejáratához sétált és kipillantott.
Szökni készült? Nyilván. Egy kicsit csalódottá váltam. Okosabbnak hittem ennél.
Mikor felém nézett, gyorsan lehunytam a szemem. Egy ideig mozdulatlanul állt és hol engem, hol a sátor mögül kilátszódó eget nézte. Végül eldöntötte, mit akar és lehajolt, hogy a visszavegye tőlem a lámpását. Lélegzetvisszafojtva, reszkető kézzel a fejére húzta sötét csuklyáját, a kezével eltakarta a lámpás fényét és kisurrant a sátorból.
Vártam egy keveset, mielőtt felkeltem és utánaindultam. Nem volt nehéz feladat követni a lány alakját a kialudt tábortüzek közt. Hiába volt halk, mások is észrevették őt. Néhány katona felkelt a sátra tövéből és készült, hogy a nyomába eredjen, de mikor megláttak engem, megtorpantak és a menekülő fogoly irányába mutogattak.
Intettem nekik, hogy hagyják és menjenek vissza a sátrukba, majd felmutattam nekik az övemből kihúzott tőrömet. Bólintottak és magamra hagytak, így folytattam az utam.
Néha majdnem szem elől tévesztettem Lyssát, miután beértünk a fák közé. Folyton maga mögé pislantgatott, de egyszer sem vett észre. Csak akkor merte elővenni a lámpását, mikor már mélyen az erdőben voltunk.
Sokáig követtem. Kezdtem attól tartani, hogy nem fogok visszatalálni a táborhoz, de eszembe jutott, hogy a hóban hagyott nyomaim visszavezetnek majd. Remélhetőleg.
Lyssa lelassított, valószínűleg megnyugodott, hogy biztonságos távolságba ért az embereimtől. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ismeri ezt az erdőt, pontosan tudta, hová tart. Itt most ő volt előnyben, nekem sejtelmem sem volt, merre jártunk. Csak abban voltam biztos, hogy messze a sátramtól. A biztonság kedvéért a tőrömön tartottam a kezem.
Meredekebbé vált az út, oda kellett figyelnem, hová lépek, mert egyre több gödör akadt az utamba. Nem maradtam le a lány mögül, meg kellett tudnom, hová tart.
Hirtelen eltűnt a szemem elől. Hiába hunyorogtam, nem láttam a lámpása kékes fényét. Aztán egyszer csak meghallottam egy visszafojtott kiáltást, amit egy fájdalmas szisszenés követett. A hang irányába mentem, mire egy szakadékot pillantottam meg. Lyssa épp egy bozótosban igyekezett lemászni egy kevésbé lejtős részen, de a köpenye beleakadt valami szúrós növénybe. Megvártam, amíg kiráncigálja a ruháját a bozótból és leér a szakadékba, ami kicsit messzebb már a föld alatt vezetett tovább. Egy barlang? Vagy talán egy alagút?
Csak akkor másztam le én is, mikor Lyssa beért barlang árnyékába, ahová már a holdfény sem tudott utat törni magának. A sötétben csak a lámpás fénye világított.
Elfintorodtam, amikor megéreztem, hogy a csizmám belesüpped a sáros földbe. Idelent a hó összekeveredett az agyagos talajjal, ami így undorító, ragacsos masszát alkotott. Ha eddig nem vett észre, most biztosan felfigyel majd a csizmám cuppogására. Gyorsabbra fogtam a lépteim.
Lyssa túl későn fordult hátra, már szorosan mögötte voltam, amikor észrevett engem.
Felsikkantott, amikor hátulról magamhoz rántottam és a nyakához szegeztem a tőröm. Elejtette a lámpást, ami az iszap miatt nem tört össze, de félig belesüllyedt a sárba.
– Elég hamar meguntál – suttogtam. – Ennyire rossz vendéglátó volnék?
– Engedj el – nyögte.
– Igenis, hölgyem. – Leeresztettem a kést, de az egyik karommal még mindig körülfontam őt. – Egy lépést se, vagy újra előveszem a tőröm – morogtam fenyegetően.
Amikor elengedtem, elhúzódott tőlem és megfordult. Nem futott el.
– Azt hitted, nem vettelek észre? – csóváltam a fejem hitetlenkedve. – Egy medve csendesebben lopakodik nálad – élcelődtem, hátha így szóra bírom.
Beharapta az alsó ajkát és elfordította a fejét.
– Ki bízott meg, hogy figyelj minket? – próbálkoztam újra.
– Nem kémkedtem utánatok, a katonáid támadtak rám, fogd már fel végre! – csattant fel. Felvontam a szemöldököm, mert még nem mutatta ezt az oldalát.
– Tehetek én erről? Rosszkor voltál rossz helyen, boszi – tártam szét a karom.
– Corának volt igaza – motyogta. – Ti mind veszélyes gazemberek vagytok.
– Tudom, kösz a bókot – vigyorogtam a késem pengéjét tisztogatva. Körülnéztem a barlangban. – Alagút, igaz? – böktem a tőr hegyével a sötétség felé. – Hová vezet?
– Azt hiszed, megmondom? – Összepréselte az ajkát, kerülte a pillantásom.
– Lássuk csak – kezdtem lassan. – Véletlenül futottál bele a katonáimba, tehát elvileg nem tudod, mit tervezünk, viszont egy kis ésszel már kitalálhattad, hogy az Áldozat Napján akarjuk meglepni a vérmágusokat – magyaráztam. – Ha nem vagy ostoba, márpedig nem vagy teljesen az, vártál volna még legalább egy napot a fogságomban, amíg lankad a figyelmünk és megfeledkezünk rólad. Tudhattad, hogy amíg mellettem vagy, Ronan meg a többiek nem ölnek meg, így biztonságban lettél volna – fűztem tovább a gondolatmenetet. – Te viszont minden áron még ma éjjel akartál megszökni, ami vagy azt jelenti, hogy meguntad az életed, vagy azt, hogy sürgős ügyeket kell teljesítened. Például minél hamarabb el kell jutnod a többi fehérvérűhöz, hogy tájékoztasd őket az akciómról, ez pedig azt is világossá teszi, hová vezet az alagút.
Karba tette a kezét, hallgatott.
– Ararenbe hiába mennél, mire odaérsz, nem lesznek ott. Caske vára nem ebben az irányban van, mert a folyó felé indultál. A part közelében lehetünk, ami annyit tesz, hogy ez a járat egyenesen a szigetre vezet. Igazam van? – kérdeztem.
Az, hogy nem felelt, mindennél többet elárult. Nem gondoltam volna, hogy éppen ez a lány lesz a problémáim megoldása. Megvan a leggyorsabb útvonal a szigetre. Kerülő nélkül.
– Nem volt valami nehéz kitalálni, mi a terved, kislány – mondtam gúnyosan.
Lehajolt, hogy kiemelje a lámpását a mocsokból. Az üvegre tapadt sár miatt alig szűrődött ki belőle fény.
– És most mit teszel? – tudakolta. – Most, hogy kiderítetted, amit tudni akartál. Visszavonszolsz a táborba? Vagy most már végzel velem?
Közel sétáltam hozzá, az állához érintettem a tőr élét.
– Jó kérdés – dünnyögtem tűnődve. – Nem is tudom. Talán ezentúl magam mellett tartalak és elszórakozom majd veled, ahogy az összes eddigi női foglyommal. Eddig egyik sem élte túl, viszont a haláluk előtt mind nagyon élvezték a vendégszeretetem – hajoltam az arcához.
Hirtelen visszatért a félelem a tekintetébe.
– Vicceltem, boszi. Ne éld bele magad – nevettem fel halkan. Elvettem előle a kést és visszadugtam az övembe. – Tetszene, mi? – vigyorogtam rá gonoszan.
Belőle azonban teljesen eltűnt az eddigi bátorsága, újra annak a védtelen lánynak tűnt, mint eddig.
– Elárulok egy titkot, Lyssa. – Összerezzent, mikor kimondtam a nevét. – Nem tudsz segíteni a barátaidon. Elengedlek, de előtte még adok egy tanácsot: tűnj el a közelből, ha nem akarsz újra a foglyunkká válni. Nem foglak még egyszer kimenteni a pácból, értetted?
Tágra nyílt a szeme. Alig hitte el, amit mondtam.
– Felőlem elindulhatsz ezen az alagúton, de mi gyorsabbak leszünk. Most, hogy segítettél megtalálni ezt a járatot, jóval hamarabb eljuthatunk a szigetre a csapatommal. Holnap mi is elindulunk. Te gyalog leszel, mi lóháton. Tippelj, hogy ki lesz a gyorsabb.
Átgondolta a szavaimat.
– A saját érdekedben ajánlom, hogy hallgass rám – figyelmeztettem. – Úgysem tehetsz semmit. Felesleges lenne a halálod.
A szemembe nézett. Nem értette, miért hagyom elmenni. Én sem értettem, miért teszem, de nagy kárt már úgysem okozhat. Gyorsabbak vagyunk nála, nem tud figyelmeztetni senkit.
Már majdnem megfordultam és magára hagytam, de ekkor eszembe jutott valami. Levettem a tőröm és elkövettem életem egyik legeszementebb tettét: felé nyújtottam.
– Fogd és tedd el – fűztem hozzá. – Ha újra összeakadsz néhány emberemmel, kérlek, Ronanen próbáld ki először.
Bizonytalanul átvette a fegyvert és bólintott.
Hátat fordítottam neki és elindultam kifelé. A saját lelkemen szárad, ha most leszúr a tulajdon tőrömmel – gondoltam keserűen.
– Damien! – kiáltott utánam.
Lelassítottam és hátranéztem. Ugyanott állt, ahol hagytam. A tőrt szorongatta.
– Köszönöm.
Biccentettem, aztán továbbmentem.
Feljutni a szakadékból sokkal nehezebb volt, mint ugyanez lefelé. A ruhám csupa sár lett, abba pedig már bele sem mertem gondolni, hogy nézhet ki a csizmám. Visszafelé valahogy hosszabbnak tűnt az út. A hóban nehezen tudtam kivenni a lábnyomaim, de még ez is több volt, mint a semmi.
Egy örökkévalóságnak érződött, mire visszaértem a sátrak közé. A tisztáson már vártak rám. Ronan, Sib és néhány határőr már egy ideje azt figyelhették, mikor bukkanok fel a fák közül.
– Mi van a lánnyal? – kérdezte Ronan azonnal.
Halványan elmosolyodtam.
– Mégis mi lenne? – kérdeztem vissza unottan. – Megöltem.