Arctalanok

D A M I E N

Legutóbb, mikor börtönben voltam, még a rácsok túloldalán álltam.
Én voltam az, aki kérdezett, én döntöttem, mi lesz a következő lépés és én hoztam meg az ítéletet.
Milyen nyomorúságos végzet ebben a fordított helyzetben meghalni.
Amikor beszélgetést hallottam a sötét folyosóról, azt hittem, értem jönnek. Nem törődve a fájdalommal lerángattam magamról a kötéseimet és kapkodva a nyirkos fal és a padló közötti mély repedésbe dugtam őket. Egy kis bűntudatom támadt, amiért ilyen könnyedén szétszaggattam Lyssa hosszadalmas munkáját, de nem akartam kockáztatni, hogy veszélybe sodrom. Segített nekem, annak ellenére, hogy semmi sem kötelezte rá. Ha Zachary meglátja, hogy valaki kezelte a sérüléseim, valószínűleg vagy rá vagy a kis barátnőjére fog először gondolni, hisz senki más nem ismert engem ezen a helyen.
Felesleges volt az aggodalmam. Egy idegen fehér álarcos alak jelent meg a cellám előtt, kivonszolta magával Sib holttestét, aztán távozott vele anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna rám. Hallottam Zachary hangját valahonnan a folyosó túlsó feléből, de arra már nem vette a fáradságot, hogy maga is idejöjjön. Nem mintha hiányoltam volna.
Ezután, hogy végképp magamra maradtam, teljesen egybefolyt az idő.
A nyomott hangulat, ami a vallatás óta tízszeres súllyal telepedett rám, újra visszatért és egyre inkább maga alá temetett. Egy teljesen idegen helyen voltam egy rakás arctalan gyilkossal körülvéve, akik minden porcikájukkal utálták a magamfajtákat. Lassan lejárt az időm, Zachary-t sem fogom már sokáig érdekelni. Pontosan tudtam, mi vár rám ezután.
Értékeltem, hogy Lyssa viszonozni akarta az egykori könyörületemet az erdőben, de ő is jól tudta, hogy nincs hatalma kiszabadítani engem. Mégis ő volt az egyetlen halvány reménysugár, ami ragyogott még előttem. Talán az egyetlen szövetségesem ezen a helyen – vagy legalábbis az egyetlen, aki remélhetőleg még nem akar holtan látni.
A kezemre pillantottam. Alvadt vér és kosz borította, akár csak a Véső kezét azon a napon, amikor megöltem. Lyssa előtt sem volt titok, hogy gyilkos vagyok, mégis segíteni akart. Elképesztő, hogy a szánalom mennyi mindenre képes.
Újra a falnak dőltem, ki tudja, hanyadszorra már. Fáradt voltam, de nem akartam aludni, mert tudtam, hogy ha lehunyom a szemem, újra megelevenednek előttem a rémképek. Amíg ébren voltam, legalább arra gondolhattam, amire akartam és nem a csata véres jelenetei vagy Sib kínzása játszódott le előttem újra és újra.
Lyssa arcát képzeltem magam elé és az égkék szemét, ami olyan volt, mintha képes lenne a lelkem legmélyére látni. Ő volt a fonál, amibe megkapaszkodtam, mielőtt a keserű emlékek tengere teljesen elnyelhetett volna. Csak ez a fehérvérű lány maradt meg nekem, akit alig ismertem, és aki eleinte annyira rettegett tőlem. Vajon ha nem lennék ennyire gyenge és kiszolgáltatott, még most is félne tőlem?
Ha Sib most itt lenne és hallaná a gondolataimat, biztosan csak a szemét forgatná. Már megint egy lány, Damien? – visszhangzottak a szavai a fejemben. Jellemző. A legsötétebb perceimben is csak erre tudok gondolni...
Megdörzsöltem az arcom. Még mindig fájtak a sebeim, de már nem éreztem úgy, mintha egy mozdulatomra leszakadnának a végtagjaim, ráadásul a látásom is javult, mióta Lyssa itt járt.
Visszajön még? Hallom még a hangját, mielőtt Zachary végleg a túlvilágra küld?
Nem volt könnyű bevallani, de egy kicsit emlékeztetett Estelle-re. Az óvatos mozdulatai, a lágy hangja, a gyógyszerei illata... talán tényleg kezdtem megőrülni. Apám le is tagadná, hogy a fia vagyok, ha megtudná, hogy egy fehér boszorkányra vetettem szemet.
Már, ha látom még őt valaha. Talán soha nem térek már haza.
Sietős lépteket hallottam a rácsokon túlról. Közelítettek. Felemeltem a fejem és feszülten figyeltem. Most már biztosan értem jönnek, hogy elvigyenek és megöljenek. Csak annyit reméltem, hogy legalább nem valami ócska akasztófát szántak nekem, mint Karlo Benoine.
Egy fehér maszkos állt meg a rácsaimnál. Idáig hallottam a szabálytalan lélegzetvételeit, reszkető kezében kulcsok zörögtek. Egy ideig babrált a zárral, aztán kitárta előttem a rácsokat.
– Siess! – súgta nekem.
Feltápászkodtam és tágra nyílt szemekkel néztem rá. Egy pillanatig azt hittem, álmodom.
– Gyorsan, gyere már! – ripakodott rám Lyssa és a cellába lépve megragadta a karom, hogy magával húzzon. – Nincs sok időnk.
Csodálkoztam, hogy van elég erőm megállni a lábamon. Kimerült voltam ahhoz, hogy egy szóval is ellenkezzek, noha fogalmam sem volt, mi Lyssa terve. Volt egy olyan megérzésem, hogy engedély nélkül van itt.
– Mit csináltál? – kérdeztem végül halkan. – Honnan van a kulcs?
Még ezernyi kérdésem lett volna, de ő szótlanul vezetett végig a börtön folyosóján. Sehol sem láttam őröket, ami furcsának hatott, hisz a maliseli várbörtönben minden sarkon találni lehetett egyet. Talán azért lehetett, mert most csak emberi foglyok voltak itt, az idézők pedig úgy hitték, hogy egyetlen vérmágus is bőven elég a rabok megállítására szökés esetén. Viszont még így sem értettem, hogyan jutott be Lyssa észrevétlenül – ráadásul a kulcsokkal a kezében.
A folyosó egyre világosabbá vált. Amikor kiértünk a cellasorról, egy idézővel találtam szembe magam. Lyssa mellé léptem és rögtön a kardomért kaptam, de ekkor eszembe jutott, hogy minden bizonnyal már rég elvették tőlem.
Az idéző felemelte a kezét.
– Nyugalom, egy oldalon állunk.
Zavarodottan Lyssára sandítottam. A vérmágus hangja ismerős volt valahonnan, de most nem tudtam volna felidézni, pontosan honnan.
Ekkor vettem észre a fal tövében fekvő szőke alakot. Kétségtelenül egy másik idéző volt, de nem volt rajta maszk. Ekkor világossá vált.
– Megölted az őrt – állapítottam meg döbbenten.
– Leütöttem – javított ki az idéző nyersen. – Hol a kulcs?
Lyssa felmutatta a kulcscsomót, majd az idéző biccentésére az őr mellé dobta.
– Vedd fel ezt, aztán gyertek utánam! – vetette oda nekem és a kezembe nyomott egy fehér maszkot és köpenyt. Az őr álarca és a vérmágusok gárdistáinak öltözéke. Tökéletes álca. Megszöktet, valóban kivisz innen.
Magamra terítettem a köpenyt, felvettem a maszkot és a fejemre húztam a csuklyát, aztán követtem az idézőt fel a lépcsőn. Hirtelen bevillant, hol hallottam legutóbb ezt a hangot.
Mi van, ha ez az egész egy csapda?
– Te vagy a vérmágus, akivel vívtam – mondtam ki hangosan is.
– Nevem is van – morogta hátra sem fordulva.
– Aeron – mondta Lyssa. – Zachary bátyja.
Megtorpantam, mire Lyssa belém ütközött hátulról. Aeron hátrapillantott.
– Hová viszel? – kérdeztem ellenségesebben, mint terveztem. Muszáj volt tudnom, mit akar tőlem.
– Itt is hagyhatlak, ha gondolod.
Nem feleltem. Annál a cellánál bármi jobb.
– Később elmagyarázom, de először jussunk ki innen – tette hozzá, majd megfordult és továbbment a lépcsőn. Szó nélkül követtem őt Lyssával a nyomomban.
Áthaladtunk egy boltíven, ahonnan már több kristály világította meg az utat, mint eddig, aztán újabb lépcső következett. Amikor lehoztak ide, biztosan eszméletlen voltam, mert semmire sem emlékszem ebből a helyből.
Amikor a kastélyba értünk, arra számítottam, hogy mindenütt fehér álarcos idézőket látok majd, de a hely teljesen kihalt. A folyosók elképesztően magasak és tágasak voltak, csak néhány kereszteződésnél láttam elsétálni egy-egy fehérvérűt. Az ablakok szinte a plafonig értek, a lemenő nap fénye bevilágította a kastélyt. Még soha nem örültem annyira annak, hogy látom az eget, mint most.
Lassítottunk a tempón. A szemem sarkából a folyosót lestem, felkészültem arra, ha esteleg menekülnöm kell majd. A gárdisták öltözékében egyáltalán nem keltettem feltűnést. Igyekeztem tudomást sem venni a sérüléseimről, habár néha majdnem kibukott belőlem egy felszisszenés.
Minden lépésemre megdobbant a szívem. Hihetetlen érzés volt ilyen közel lenni az ellenséghez, anélkül, hogy észrevennének. Az idefenti csendes nyugalmat hozzá sem lehetett hasonlítani a nyirkos cellasor reménytelenségéhez. Egy kövezett téren is áthaladtunk, mielőtt eljutottunk a kijáratig. Vastag hóréteg borította. A hűvös szél az arcomba fújt, összehúztam magamon a köpenyt. Egy fedett folyosó után végül elértük a kaput, ami kivezetett a kastélyból. Itt már állt két őr, hogy leellenőrizze, ki hagyja el és ki lép be a kastélyba. Ránk pillantottak, de mikor Aeronra siklott a tekintetük, kérdés nélkül átengedtek minket.
El sem mertem hinni, hogy kint vagyunk. A legvadabb álmaimban sem mertem abban reménykedni, hogy valaha is kijutok erről a helyről.
– A város nyugati felébe megyünk, a kikötő közelébe – szólalt meg Aeron lehalkított hangon.
Bólintottam. Rutinosan vezetett át az utcákon, a szürkületben mindenütt kristályok világítottak, színes fényük csillogott a havon. Nehéz volt elképzelni, hogy ezt a várost ugyanazok építették, akik vérből álló gyilkos szörnyetegeket képesek teremteni. Araren szépsége vitathatatlan volt. Úgy tudtam, emberi rabszolgákat is tartanak itt. Kíváncsi lettem volna, hány olyan ház mellett haladunk el, ahol emberek várnak arra, hogy egyszer valaki felszabadítsa őket.
Mindig is azt képzeltem magamról, hogy jól tájékozódom, de alig néhány percnyi séta után már teljesen elvesztettem a fonalat. Aeron még akár egyenesen vissza a kastélyba, Zachary markába is vezethetett volna, nekem az sem tűnt volna fel.
Az utcák sem nyüzsögtek az élettől ilyenkor, mint Maliselben. Lassan besötétedett, de még mindig gyalogoltunk. Hátrapillantva megláttam a távolban a kastély hatalmas üvegkupoláját, amit szintén kristályok világítottak meg. Karlo megirigyelné ezt, az biztos.
Az utcák szélesebbé váltak, már nem éreztem azt, hogy fojtogatnak az épületek. Aeron megállt egy szürke kőtömbökből épített ház előtt és kinyitotta az ajtót.
Belépve dohos szag fogadott. A kristályok kékes fénye ide már nem hatolt be. Nyikorgó falépcső vezetett fel az emeletre, ahol a deszkapadló szintén minden lépésünkre megreccsent. Aeron benyitott még egy ajtón, odabent a plafonról egyetlen kis kristálylámpa lógott le, ami sárgás fényt kölcsönzött a szobának. A fal mentén különböző színű és méretű, kifakult tekercsek sorakoztak, poros ládák és polcok töltötték meg a helyet, a padlón pedig néhány szakadt párna hevert.
Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, levettem az álarcot.
– Egy elhagyatott szabóműhely? – tettem fel a kérdést az öreg polcot vizsgálgatva. Szinte teljesen üres volt, csak egy rozsdás ollót láttam heverni rajta a vastag pókhálóréteg alatt. Talán a kardom helyett egy darabig megteszi.
– Egyszer régen még anyám irányította ezt a helyet, mielőtt főpapnővé vált volna. Mára már elég elhagyatott ahhoz, hogy senki se keressen itt titeket – válaszolta Aeron. – Legalábbis egyelőre. Csak reggelig kell maradnotok, utána pedig kerestek magatoknak egy hajót, ami hajlandó elvinni titeket az emberek birodalmába.
Lyssára néztem.
– Mit tettél?
Egy idéző nem megy ok nélkül a birodalmunkba. Csak akkor, ha menekül – de még így is öngyilkosság. Lyssa lehajtotta a fejét és a köpenye zsebébe nyúlt, majd elém tartotta a tenyerét. Egy fénylő üvegdarab volt a kezében.
– Jó istenek – suttogtam.
– Ellopta a szilánkot Curiótól, az öcsém legbizalmasabb szövetségesétől – magyarázta Aeron. – Világos lesz, hogy Lyssa volt a tolvaj, más nem férhet hozzá a holmijához. Neki is muszáj eltűnnie innen.
– Hiba volt, hogy Zachary rá bízta – jegyezte meg Lyssa egy kis elégedettséggel a hangjában.
– Öngyilkosság, ha velem jössz Maliselbe – csóváltam a fejem és átvettem tőle a szilánkot.
– Már döntöttem – vágta rá meglepően határozottan. – Nincs más megoldás.
Tiltakozni akartam, de Aeron hamarabb szólalt meg.
– Egy oldalon állunk – ismételte lassan. – Zachary őrültségre készül, de a szilánkok nélkül nem képes visszahozni a Fehér Úrnőt és nem tudja megszerezni a végtelen hatalmát. Azért hoztalak ki a kastélyból, hogy visszavidd a szilánkot a királyodnak. Jobb helye lesz ott, mint az öcsémnél.
Végigmértem Aeront.
– Szóval te vagy az örökös és elárultad a birodalmad?
Egy hosszú pillanatig nem felelt.
– Talán – mondta végül halkan. – Megéri az áldozatot, különben Zachary ámokfutást rendez, ha összerakja a tükröt és megszerzi az Istennő mágiáját. Még így is azt fog...
– Ha egy idéző megöl egy másik idézőt, megszerzi a hatalmát is. Az Úrnőé azért különleges, mert a fehérvérűekre is hat. A mi vérmágiánkat nem tudjuk egymás ellen használni – magyarázta nekem Lyssa, mikor észrevette, milyen értetlenül nézek.
– Ma éjjelre biztonságos lesz ez a hely, holnap viszont indulnotok kell. Hajnalban idevezetem Corát is, utána lesz időtök hajót keresni magatoknak. Lyssánál van elég pénz, hogy kifizessetek egy utat – folytatta Aeron.
Még mindig nem értettem teljesen, miért segít nekem, de kijuttatott a kastélyból és most visszaküld az otthonomba a szilánkkal, így kezdtem megbízni benne.
– Te a kastélyban maradsz? – kérdeztem.
– Holnap beszélek az öcsémmel, de nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy sikerül lebeszélnem a terveiről. Bármi is fog történni, nem hagyom, hogy káoszt teremtsen a kastélyban. Ki tudja, mit forgat a fejében, főleg a mai után... – dünnyögte.
Nem kérdeztem rá, mire gondol.
– Sok szerencsét hozzá – mondtam inkább.
– Légy óvatos – tette hozzá Lyssa.
– Holnap hajnalban visszajövök – búcsúzott, aztán csendesen, akár egy árny, kilépett az ajtón.
Ketten maradtunk hát. Szó nélkül az ablakhoz léptem és kipillantottam. Az égen már megjelentek az első csillagok. Innen látszott a kikötő is, a sötét víz egészen a látóhatárig nyúlt.
Néhány perc múlva Lyssa törte meg a csendet.
– Mi történt a kötéseiddel?
Megfordultam. Habozva felém lépett, hogy közelebbről is megnézze a sebeim.
– Nem akartam, hogy Zachary meglássa, hogy segítettél. Úgy látszik, felesleges volt, elintézed te magadnak is azt, hogy gyanúba keveredj... – morogtam.
– Én döntöttem így – makacskodott. – Nem akarok tétlenül ülni, miközben Zachary maga köré gyűjti az ellenállókat és borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat készül véghez vinni! A sajátjának akarja tudni a birodalmat, át akarja venni az apja helyét, ezzel pedig se mi, se a te néped nem járunk jól – hadarta.
Halkan felnevettem a zaklatottságát látva.
– Nézz csak körül, Lyssa! – tártam szét a karom. – Itt vagyunk mi ketten, egy fehérvérű papnő és egy emberi hadvezér. Gyűlölnünk kéne egymást, tudod? A sátramban gyűlöltél is, hozzám sem szóltál. Még mindig nem értem, mi változott. Mi vett rá arra, hogy megbízz bennem? Először azt hittem odalent, hogy csak a sajnálat, de még most is itt vagy, én viszont már nem haldoklom.
Karba tette a kezét.
– Már nem vagyok a foglyod, ahogy te sem vagy Zachary foglya többé. Megváltozott a helyzet. Ilyen egyszerű.
Közelebb léptem hozzá.
– Ilyen egyszerű? Így gondolod? – kérdeztem vissza. Mozdulatlanul állt előttem, nem fordította el az arcát.
– Igen – suttogta.
Az álarcához érintettem az ujjaim.
– Egyébként nem akarod levenni ezt a vackot? – ráncoltam a homlokom. – Elég zavaró, hogy nem látom az arcod.
Először nem reagált, aztán nagyon lassan a maszkhoz nyúlt és lehúzta az arca elől. Lehajtotta a fejét, hogy a haja az arcába hulljon.
Finoman az álla alá nyúltam.
– Miért rejtegeted az arcod?
Kisimítottam a szeme elől egy hajtincset, így láthatóvá vált a szemét átszelő heg. Óvatosan megérintettem az ujjbegyemmel.
– Emiatt?
Nyelt egyet, lesütötte a tekintetét. Kibuktak belőlem a szavak, mielőtt végiggondolhattam volna a következményüket.
– Ne aggódj, még ezzel együtt is gyönyörű vagy – súgtam az arcára fektetve a tenyerem. Valóban így gondoltam. Nem érdekelt, hogy fehérvérű. Ebben a sűrűsödő sötétségben egyszerűen vonzott magához, mint molylepkét a lámpás fénye.
Felpillantott rám, elnyílt az ajka.
Lassan közelebb hajoltam hozzá. Ahogy lepillantottam rá, ijedtséget láttam a tekintetében.
Hatalmas volt a kísértés, hogy mégis megtegyem, de végül apránként elhúzódtam.
Igen, még mindig félt tőlem. Talán már nem úgy, mint fogoly a katonától, de kétségtelenül megrémítette valami.
Mély levegőt vettem és elléptem tőle.
– Bárki is tette ezt veled – pislantottam a sebhelyére –, nem hagyom, hogy újra bántson.
Nem szakította el rólam a pillantását. Olyan kifejezés ült az arcán, amit képtelen voltam megfejteni.
Ijedtség, zavar, és... valami más.
Valami egészen más.