Arctalanok

C O R A

Az út hátralévő részében próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem vettem volna észre. Nem volt könnyű. A szán hirtelen sokkal szűkebbnek érződött, mint eddig, fojtogatott a félelem.
Nem is értettem, hogyan tévedhettem ekkorát. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy Zachary egy lehet azok közül az árulók közül, akikről Lyssa mesélt nekem. A saját vőlegényem akart megölni? De hát mégis miért? Ennek semmi értelme sem volt.
Zachary megérezhette rajtam, hogy feszültebbé váltam, mert karba tette a kezét és még jobban belepréselődött az ülésbe. Csak reménykedtem abban, hogy nem tudja, mi zaklatott fel ennyire.
Nem ő tette – futott át az agyamon. Nem mérgezhetett meg, ha nem is volt itt, a beavatásom napján nem tartózkodott Ararenben. Az viszont biztos, hogy tudott róla, muszáj volt tudnia, ha közéjük tartozott. Vajon hányan voltak a Látnokok szövetségesei a kastélyban? Hány olyan idéző szemébe néztem bele gyanútlanul, aki tudott arról, hogy ki és miért tette bele azt a mérget a tintába?
A gondolataim megállíthatatlanul kavarogtak a fejemben, izzadt a tenyerem. Egy szánban ültem azzal a férfivel, aki minden bizonnyal részt vett a merényletben, tehát a halálomat kívánta. Vagy Lyssa halálát. Bármi is volt az igazság, veszélyes játszmába keveredtem, és már nem volt menekvés.
Képtelen voltam elhinni azokat a kedves szavakat, amiket Zachary korábban mondott nekem. Egyszerre az egész barátságunk, ami az első találkozásunk óta szép lassan formálódott, szimpla hazugságnak tűnt. Zsongott a fejem a rengeteg megválaszolatlan kérdéstől.
Miért? Hogyan? Mi lesz most? Hozzá kell mennem egy fehérvérűhöz, aki meg akart mérgezni? Még szerencse, hogy rajtam volt a maszkom, különben Zachary-nek feltűnt volna, mennyire betegesen sápadttá váltam.
Zachary hangja törte meg a csendet.
– Voltál már a szigeten, Cora?
Halk kérdés volt, óvatos, mintha attól tartott volna, hogy megijeszt. Már felesleges volt a színjáték. A tökéletes úriember, a titokzatos vérmágus álcája nem volt elég. Több volt ő annál. Még nem tudtam pontosan, mit is rejtegetett, de éreztem, hogy sokkal veszélyesebb, mint amilyennek mutatja magát.
Pedig nem kellett sok. Már majdnem megbíztam benne.
– Még nem – feleltem tömören.
– Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog – bizonygatta. Látszólag nem sejtette, hogy láttam a jelet. Ki tudja, ha tudta volna, talán már rég nem cseverészett volna velem.
Mindennél jobban vágytam arra, hogy a lehető leghamarabb megérkezzünk és kiszabaduljak ebből a rémálomból. De tényleg ezt akartam?
Nyeltem egy nagyot. Ha véget ér az út, az azt is jelenti, hogy ideje felkészülnöm az esküvőmre. Hamarosan egy újabb rémálom veszi kezdetét.

×××

Zachary még megpróbált társalgást kezdeményezni néhányszor, de végül a fáradtságomra hivatkozva sikerült elhallgattatnom. Nem bírtam volna ki az utat úgy, ha egész végig hallgatnom kell a hamis bájolgásait, miközben pontosan ismerem a titkát.
Lyssának ezegyszer nem volt igaza. Zachary nem azért viselkedett velem úgy, ahogy, mert annyira felkeltettem az érdeklődését. Inkább csak el akarta altatni a figyelmem, elhitetni velem, hogy biztonságban vagyok mellette.
Vagy talán mégis volt egy kis igazság abban, amit Lyssa mondott? Ahogy félig lehunyt szemhéjam alól rápillantottam, láttam, hogy engem figyel. Volt valami a tekintetében, ami nyugtalanított. Vágyakozás.
Képtelen voltam kiigazodni rajta. Ha valóban igaz, amiről Lyssa győzködött, nem illett a képbe az, hogy Zachary gond nélkül feláldozott volna már a beavatásomkor a Látnokok céljainak érdekében.
Lehunytam a szemem, de nem aludtam el. Az idő lassan vánszorgott, az út pedig mintha soha nem akart volna befejeződni. A kristály fénye egyre jobban kivehetővé vált, ahogy telt az idő. Mikor már majdnem elszenderedtem – de az is lehet, hogy talán véletlenül mégis elaludtam –, ráeszméltem, hol is vagyok és kinyitottam a szemem. Elhúztam magam elől a szán ablakát eltakaró függönyt és kipillantottam.
Gyér bozótos húzódott végig az út mentén, amin haladtunk, a lovak felverték előttünk a havat. Az ég szürke volt, nem láttam a napot. Síkság terült el körülöttünk, közel lehettünk a folyóparthoz, mert látszott a fagyott nádas. Már átértünk a szigetre. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e emiatt vagy inkább kezdjek kétségbe esni.
Vettem egy mély levegőt, aztán lassan kifújtam. Kitalálok valamit. Ki kell találnom valamit, hogy megakadályozzam az esküvőt. Az első gondolat, ami az eszembe jutott, az volt, hogy egyenesen Thasar Valoriónak számolok be arról, mit tudok a Látnokokkal kapcsolatban és felfedem Zachary csuklóján a jelet. Ez már biztosan elég indok lenne arra, hogy felmentsenek az esküm alól és ne kelljen hozzámennem.
Ám mielőtt túlságosan örülni kezdtem volna, eszembe jutott még valami: Lyssa sem mondta el senkinek sem Aeronon kívül. Nem lehetett véletlen. Ki tudja, hányan ólálkodnak a Látnokok közül a kastélyban, még a legbefolyásosabb idézők is közéjük tartozhatnak. Hisz a Közvetítő fia is velük van. Ha most miattam bebörtönzik vagy kivégzésre ítélik Zachary-t, azt nem úszom meg büntetlenül, valahogyan bosszút fognak állni rajtam és csak még nagyobb veszélybe sodrom magam, sőt, talán még Lyssát is, mint eddig.
Valakinek azonban el kellett mondanom. Aeron biztosan meghallgatna, talán még hinne is nekem. De megért ez annyit, hogy őt is veszélybe sodorjam? Mi van, ha kutakodni kezd az öccse után és Zachary gyanakodni kezd?
Egyre kilátástalanabbá vált a helyzet. Eddig talán képes lettem volna rákényszeríteni magam, hogy ne gondoljak többé Aeronra és megbékéljek az öccse mellett, így viszont már lehetetlennek tűnt. Egy életre megpecsételné a sorsom, ha a feleségévé válnék. Lehet, hogy Zachary be akar majd fogadni közéjük? Hisz látta, hogyan bánok a vérmágiával. Ezért töltött velem annyi időt, ezért mutatott meg annyi mindent és avatott be a mágia titkaiba? Hogy az ölebévé váljak és segítsek neki elintézni a piszkos ügyeit? Arra aztán várhat, hogy eláruljam a Közvetítőt.
Zachary visszafogta magát és mozdulatlanul ült, ő is az ablakon át figyelte a tájat.
Tehetséges vérmágus, érti a politika fortélyait, mégsem ő az örökös. A bátyja vele ellentétben legszívesebben eltűnne innen és semmi kedve az apjuk nyomába lépni, mégsincs választása. Valamilyen szinten érthető volt, hogy Zachary nem értett egyet ezzel a felállással és többre vágyott, mint ami jutott neki.
Na de elárulni a saját apját?
A szán váratlanul éles kanyart vett, nekinyomódott a vállam az ablaküvegnek. A bozótos azóta egy kicsi erdővé nőtte ki magát, de nem volt olyan sűrű, így gond nélkül át tudtunk haladni rajta egy széles ösvényen. Aztán a fák újra ritkulni kezdtek, majd el is fogytak.
Egy hatalmas tisztásra értünk, a látvány lélegzetelállító volt. A tisztás közepén egy fehér, kupolás épület állt, körülötte a hóban több száz, sőt, talán több ezer fehér márványszobor.
A szánok mind a tisztás szélén álltak meg, egymás mögé sorakoztak, hosszú, színes kígyót alkotva, ami a fák mentén tekergőzött.
A rabszolga, aki a szánunkat hajtotta, kinyitotta az ajtót. Zachary intett, hogy menjek előre.
Összehúztam magamon a köpenyem és leléptem a hóba. A lélegzetem fehér párafelhőként kavargott az ajkam előtt. Cavilde szigetén soha nem volt túlzottan meleg, de most még a szokásosnál is jobban lehűlt az idő.
Az idézők rengetegen voltak, többen, mint ahány vérmágust valaha láttam. Mindenhonnan, a birodalom minden egyes szegletéből idejöttek, hogy együtt vegyünk részt az Áldozat Napján.
Zachary a karját nyújtotta. Nem volt választásom, muszáj volt elfogadnom a kíséretet.
Az előttünk haladó szán mellett épp megláttam, ahogy egy karcsú vérmágusnő a kezét nyújtja valakinek. Hosszú, szőke haja leomlott a köpenye bundájára, még napfény nélkül is aranyfényben csillogott. Hátulról is könnyedén felismertem: Marisa.
Egy magas idéző lépett le mellé a szánról és kezet csókolt neki, majd hagyta, hogy Marisa szorosan hozzá húzódva belecsimpaszkodjon a karjába.
Aeron egy pillanat erejéig a szánunk felé pislantott. Találkozott a tekintetünk. Borzongás futott végig rajtam, gyorsan lehajtottam a fejem.
Zachary odahajolt hozzám és egy alig érezhető mozdulattal kisimított egy ezüstszőke tincset az arcom elől.
– Indulhatunk? – súgta.
Bólintottam.
Követtük a többi vérmágust, akik párosával elindultak a szobrok közé. A friss, porszerű hó puha volt a talpam alatt, könnyedén elnyelte a cipőmet és rátapadt a szoknyám aljára.
Aeron és Marisa nem sokkal előttünk haladtak. Amikor beértünk a szobrok útvesztőjébe, azt sem tudtam, merre nézzek először.
Női és férfi alakok sorakoztak mindenütt, a legtöbben méltóságteljesen álltak, de akadtak, akik térdeltek vagy épp lobogó ruhákkal vérmágiát gyakoroltak. Minden szobor másmilyen volt, nem láttam két ugyanolyat. Alacsony és magas, vékonyka és megtermett, lágy vonású vagy kemény, csontos arccal rendelkező figurák váltogatták egymást.
– Halott idézők – szólalt meg Zachary. – Itt temetjük el őket, így a Sírásó könnyebben rájuk talál.
– Tudom – dünnyögtem. Azért ennyit még nekem is megtanítottak gyermekkoromban.
A menetünk egyenesen a kupolához tartott. Közelebbről látszott csak, hogy sokkal nagyobb, mint amekkorának a tisztás széléről tűnt. Egy hatszög alakú emelvényen állt, elegánsan egymásba csavarodó oszlopok tartották. Széles lépcső vezetett fel rá, ami körülölelte az egész emelvényt. Még szerencse, hogy Ararenben már hozzászoktam a lépcsőkhöz.
Odafent csak egyetlen, a többinél sokkal nagyobb szobor állt, egy fiatal, álarcos nő, kezében egy felfelé fordított tükörrel. A Fehér Istennő. A kupola tetején volt egy üvegezett nyílás, amin át a napfénynek minden bizonnyal a tükörre kellett volna esnie. Már, ha lett volna bármiféle napfény...
A szél hópelyheket sodort el az arcom előtt, néhány beleakadt a hajamba. A kupola alatti tér elég nagy volt ahhoz, hogy az összes vérmágus elférjen rajta. Félkör alakban a szobor elé gyűltünk, Zachary és én Aeron és Marisa mellett álltunk az első sorban. Elengedtem Zachary-t és a köpenyembe bugyoláltam a kezem. Már kezdtek elgémberedni az ujjaim ebben a hidegben.
Hátrafordulva végignéztem az idézőkön, de nem láttam ismerős alakokat. Már kezdtem csalódottá válni, amikor megláttam egy férfit, aki éppen ebben a pillanatban ért fel a lépcsőn. Félhosszú, hullámos haja kilógott fehér csuklyája alól, első látásra talán fel sem ismertem volna, ha nincsenek nála a családi ereklyék. Szerencsére Killian most sem szalasztotta el az alkalmat, hogy mindenkinek a tudtára adja, ki az örökös a családunkban. Apám kardja ott függött a hátán, akár csak a beavatási rítusomon. Nem vett észre engem.
Mikor mindenki felért, Marisa néhány papnő kíséretében kivált a tömegből és a szobor elé vonult. Egy közös énekkel kezdtünk, amelyet már volt alkalmam megtanulni a beavatásom óta. Most, hogy majdnem minden idéző itt volt, sokkal hangosabban zúgott a dal.
Az egész azokra az imákra emlékeztetett, amelyeket végigszenvedtem a kastély templomában. Marisa majdnem ugyanazt mondta el, kiegészítve néhány rövid történettel a háború alatt elesett hős idézőkről. Csak annyi volt szokatlan, hogy valahová mindig beleszőtte a Sírásó nevét, tisztelgett előtte és folyton felemlegette, mekkora hatalma van a Holtak Urának, aki soha nem merészkedik elő a birodalom alatt húzódó alagútjaiból.
Újabb dalok, újabb közös imák, a kupola csak úgy zengett a fehérvérűek hangjától. Teljesen mást vártam, ez a megemlékezés sokkal inkább tűnt felemelő ünnepnek, mint néma gyásznapnak az áldozatok tiszteletére.
Órákig tartott, lassan már sötétedett. Az imák közt volt egy szünet, amikor néhány rabszolga ételt és italt osztott nekünk, de a nagy vacsorát az áldozat utánra tartogatták, legalábbis Zachary ezt állította.
Amint mindenki lenyelte az utolsó falatot, már folytatódtak is az imák. A magasztos hangulat szinte már tapintható volt. A monoton imádkozás kis híján kezdett megnyugtatni, ekkor viszont Marisa valami olyat mondott, amitől egyetlen pillanat alatt a földbe gyökerezett a lábam.
– És most megkérem Zachary Valoriót, Thasar Valorio második fiát, hogy vezesse elénk menyasszonyát, Coranet Raverynt, a Raveryn család utolsó női sarját.
Megdermedtem. Úgy tudtam, hogy az esküvő csak az ünnepély után lesz...
Zachary a derekamra tette a kezét. Nem tűnt túl meglepettnek.
– Készen állsz?
Egy hang sem jött ki a torkomon. Talán mégsem voltam teljesen tisztában az Áldozat Napját övező szokásokkal. Mi ez az egész?
– Remélem, tudsz táncolni – suttogta a vőlegényem, aztán megfogta a kezem és elindult velem Marisa elé.
Úgy álltam ott mellette, mint aki épp azon gondolkodik, hogy elájuljon-e vagy sem.
– Minden egyes évben, az Áldozat Napja utáni éjjelen két fehérvérű sorsa összeköttetik – fogott bele a beszédbe Marisa, a hangja alapján élvezve a zavarodottságomat. – Holnap napnyugtakor ez a két fiatal örök hűséget fogad majd egymásnak, hogy életük végéig közösen, egymást segítve és kiegészítve szolgálják a Fehér Úrnő akaratát. Ezalkalommal az övék a megtiszteltetés, hogy násztáncukkal megnyissák az áldozati szertartást.
Eközben néhány papnő vonult a főpapnő mellé, a lehető legkülönfélébb hangszerekkel a kezükben. Ezt senki sem említette nekem. Késő volt visszavonulni, minden tekintet ránk szegeződött.
Zachary maga elé fordított és mélyen meghajolt előttem. Marisa mögött néhány papnő halkan énekelni kezdett, aztán pár hangszer is bekapcsolódott. Zachary a hátamra fektette a tenyerét és kicsit közelebb húzott magához. A torkomban dobogott a szívem.
Látnok. Kétszínű áruló.
A hangszerek hangosabbá váltak és rázendítettek egy lassú, hullámzó dallamra.
Még szerencse, hogy Doreshben megtanultam táncolni. Amikor Zachary előrelépett, én alkalmazkodtam hozzá, hagytam, hogy vezessen. A lépéseket ismertem, a zenét is hallottam már valahol. Csak Zachary keze zavart, ahogyan magához vont, a közelsége, a lélegzete, amit az arcomon éreztem.
Tudott táncolni, nem is akárhogyan. Eleinte ugyan egy kissé bizonytalan volt, de pár pillanat múlva már világosan látszott, hogy nem először csinálta ezt. Minden mozdulata pontos volt, hibátlan, talán csak egy kicsit merev. Szorosan maga előtt tartott, még akkor is nehezen ronthattam volna, ha nem tudok táncolni.
Aztán a zene lassacskán elhalkult, Zachary pedig ráérősen megforgatott maga előtt, mire a szoknyám szirmait bontó virágként felemelkedett körülöttem. Végül visszahúzott magához, és mikor az utolsó hang is elnémult, a szemembe nézve finoman végigsimított a hátamon.
Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit gondoljak róla. Akart engem, most mindennél jobban éreztem. Közelebb hajolt és a homlokomnak döntötte a homlokát. Biztos voltam benne, hogy ha nem lett volna rajtunk álarc, nem érte volna be ennyivel.
Elhúzódtam, ő pedig leengedte a derekamat átfogó kezét. Hallottam, ahogy csendesen felsóhajt.
Visszavezetett az idézők közé, akik időközben tapsolni kezdtek nekünk.
Akaratlanul is Aeronra siklott a tekintetem. Ő nem tapsolt, zsebre dugott kézzel állt és még csak felém sem nézett.
Egyre valósabbá vált a rémálom. Ebben a percben tudatosult bennem igazán, hogy holnap férjhez megyek, akár akarom, akár nem. Senkit sem fog érdekelni a véleményem. Nem mondhatok semmit Zachary titkáról, ha nem akarom, hogy valaki álmomban elvágja a torkom.
Megérné kockáztatni? Bízhatok Aeronban annyira, hogy a segítségét kérjem? Úgy éreztem, hogy igen. Talán inkább az volt a fontosabb kérdés, hogy elég önző vagyok-e ahhoz, hogy őt is belekeverjem ebbe.
Marisa hangja szakította félbe a gondolataim.
– Elérkezett hát az áldozat ideje.
Fel sem figyeltem rá eddig, hogy az Úrnő szobrának tövében egy faoszlop állt, hozzákötözve pedig egy sápadt férfi.
– Az emberek bűnhődni fognak a tetteikért – folytatta a főpapnő. – Mindig megemlékezünk a Fehér Királynő gyilkosáról, az Áldozat Napján újra és újra visszafizetjük az úrnő halálát, a háborúban elhunyt fivéreink és nővéreink sanyarú sorsát. Életet életért!
Az idézők megismételték az utolsó mondatát, úgy hangzott, akár egy csatakiáltás.
A szakállas férfi arcán sebek vöröslöttek, a feje előrebicsaklott, sötét haja csapzottan lógott a szemébe. A ruhái véresek és szakadtak voltak, a bőre tele volt vágásokkal és horzsolásokkal. Az egész teste remegett a hidegtől és minden bizonnyal a fájdalomtól.
– Ebben az évben különleges foglyot szereztünk, egyenesen az emberek birodalmából: maga az Alsó Erőd erődparancsnoka tisztel meg minket a jelenlétével. Azt mondják, hogy a katonák szívósak, igaz? – kiáltotta Marisa előrelépve.
Az első érzés, amit az erődparancsnok látványa keltett bennem, az az undor és a megvetés volt. Megérdemelte. Aztán Aeron hangját hallottam a fejemben. Itt nincs jó és rossz oldal. Ez a férfi az emberek védelmezője volt. Az ő számára mi voltunk kegyetlenek. Mi viszont bosszúra szomjaztunk, minden okunk megvolt arra, hogy gyűlöljük őket.
Ám ahogy újra végignéztem rajta, elképesztett, mennyire végtelenül szánalmas az állapota. Megkínozták, látszott rajta. Meg fog halni. Ha nem most, a szertartáson, akkor előbb-utóbb a sebeibe hal bele. Itt senki sem fogja kezelni a sérüléseit.
Vajon volt felesége? Gyermekei? Szerették őt a katonái?
Marisa a férfi felé biccentett és gúnyosan felnevetett.
– Nézzetek csak rá, testvéreim! Ez nektek egy harcos? Ez a semmirekellő, reszkető kis patkány? Az emberek olyan büszkék magukra és a híres-neves lovagjaikra, de mire fel ez a hatalmas önteltség? Mi vagyunk a felsőbb rendű faj, ők soha még csak fel sem érhettek hozzánk. Jogunk van ahhoz, hogy uralkodjunk felettük. Az emberek gyengék. Gyávák. Megtörnek, olyan könnyedén roppannak össze, akár egy...
Soha nem tudtam meg, hogyan fejeződött volna be Marisa hasonlata.
Ekkor ugyanis egy nyíl tűnt fel a semmiből, és mielőtt bárki felfoghatta volna, mi történik, átfúródott a főpapnő torkán.