Arctalanok

D A M I E N

Az Alsó Erőd szép lassan újra talpra állt. A határőröknek kezdett visszatérni a vereség után elszivárgott önbizalmuk és lelkesedésük. Apám már másnap elköszönt tőlem és sok szerencsét kívánt az útra. Ameddig Sib visszatérésére vártam, tervezgettem az idézőkre mért döntő csapás részleteit. Esténként az idősebb, tapasztaltabb harcosokkal összegyűltünk az erődparancsnok szobájában, hogy megtervezzük a támadást. Azt már kitaláltuk, mi lesz, ha a szigetre érünk, már csak az út volt kérdéses. A falra kifeszített hatalmas térkép sokat segített abban, hogy átgondoljuk, milyen útvonal lenne a leghatékonyabb számunkra.
Ronan magától értetődőnek hitte, hogy neki is ott a helye a megbeszéléseken. Egyedül a helyettesi címe gátolt meg abban, hogy leküldjem az istállóba szalmát pakolni. Pedig nagy volt a kísértés.
Eddigi hadvezérként leélt éveim során először éreztem azt, hogy végre valami igazán fontos dolgot készülök tenni. A hadvezér cím Karlo Benoine szolgálatában ugyan értékes volt, de nem illett a feladataimhoz, tekintve, hogy a király gyáva volt háborúba keveredni. Sokkal inkább voltam a városi őrök vezére és a királyné testőre, valamint Karlo lovagja, akit kénye-kedve szerint ugráltathatott. Azaz ugráltathatott volna, ha minden parancsára engedelmeskedtem volna.
Ez a támadás végre méltó volt hozzám, valódi hadvezérré tett.
– Átkelünk a hegyeken – jelentettem ki.
– A legbiztonságosabb az lenne, ha az óceán mentén hajóznánk – szállt velem vitába Ronan.
Néhány öreg határőr töprengve hümmögött, de mielőtt helyeselni kezdhettek volna, megszólaltam.
– Túl hosszú, nem érünk időben a szigetre. Ráadásul Araren mellett kéne elhajóznunk, ami felér egy öngyilkossággal.
– A hegységen átérve viszont rögtön Caske vára fogadna minket. – Ronan nem adta fel. – Szinte lehetetlen lenne észrevétlenül elhaladni mellette. Garantált, hogy belefutunk néhány idézőbe.
– Igaza van, uram – csatlakozott hozzá egy szakállas, sebhelyekkel barázdált arcú férfi. – Nagy a kockázat.
– Ennyire megrémiszt titeket egy-két idéző? – provokáltam őket. – Mi lesz, ha a szigetre érünk? Halkan jegyzem meg, az a hely tele lesz vérmágusokkal.
Pillanatokig némaság telepedett a szobára. Egyre biztosabb voltam abban, hogy az erőd embereinek eddig alig gyűlt meg a bajuk idézőkkel. Egy öreg katona törte meg a csendet.
– Az Áldozat Napja előtt a fehérvérűek a fővárosban gyülekeznek, hogy együtt zarándokoljanak el a szigetre. Caske vára üres lesz, csak a rabszolgák fogják őrizni, ők viszont nem támadnának ránk. Közülünk valóak.
– Legalább egyvalaki érti köztetek, miért épp ezt az útvonalat választottam – jegyeztem meg gunyorosan. Beletörődő, sőt, egy kicsit talán elismerő bólogatás volt a válasz.
Na, vajon ki kételkedett először?
– Hogy kelünk át a Vörös Cérnán? – ráncolta a homlokát Ronan, majd a térképhez lépett és az Áldozatok Szigetére mutatott. – Dél felől egyetlen híd sincs.
Igen, ez volt az a pont, ahol elakadt a tervem.
– A hegyek közt, a Vörös Erőd környékén van egy híd, amit szinte soha nem használnak – vetette fel Ronan. – Akár azon is átkelhetnénk, hogy kelet felől induljunk a szigetre.
– Zseniális ötlet – vigyorogtam rá hamiskásan, aztán lehervadt a vigyor az arcomról és összevontam a szemöldököm. – Már csak annyi a gond, hogy nem véletlenül nem használja senki sem azt a hidat.
– Életveszélyes az a hely – morogta a sebhelyes arcú fickó.
A hegyeken át, a Caske körüli erdőn átvágva értünk volna a leghamarabb és a legbiztonságosabb körülmények közt a szigetre. A többi útvonal esélytelen volt. Muszáj volt kockáztatnom.
– Ismerek egy átjárót a szigetre Caske felől – hazudtam, mire több katona érdeklődve felkapta a fejét. Ronan gyanakodva nézett rám, észrevehette, hogy füllentek. Istenekre, csak most ne szólalj meg...
Ha elkezd kérdezősködni a részletekről, nem magyarázom ki magam.
– A fővárosban a királyi könyvtárban sokkal ősibb térképek is vannak, mint ez itt – biccentettem a falra függesztett térkép felé. – Olyan utakat is jelölnek, amiket évszázadok óta nem használnak. Már rég elfeledték őket.
Úgy tűnt, ez végre elég biztosíték nekik az igazamra. Kár, hogy Maliselben egyetlen ilyen ősi térképpel sem találkoztam – most jól jött volna egy titkos útvonal.
Végső esetben követjük a vérmágusok menetét Araren felé, ami egy sokkal veszélyesebb vállalkozás, de még mindig jobb, mint napokig hánykolódni az óceánon, kockáztatva, hogy nem érünk el időben a szigetre vagy halálos sziklahágókon átküzdeni magunkat. Különben sem hagyhattam, hogy Ronan átvegye tőlem a parancsnoki szerepet. Ez az én hadműveletem, én mondom meg, merre megyünk.
Ekkor kopogtattak az ajtón. Sib olyan óvatosan nyitott be, mintha egy hópárducokkal teli szobába lépett volna.
– Rosszkor jöttem? – nézett végig a katonákon.
– Épp a legjobbkor. – Örültem neki, hogy visszatért. Odasétáltam hozzá, hogy kezet rázzunk. – Meghoztad a király engedélyét?
Sib arcán furcsa kifejezés ült. Habozott.
– Beszélhetnénk négyszemközt?
Ronanre pillantottam.
– Mindjárt visszajövök – ígértem, aztán követtem Sibet a folyosóra. Mikor ketten maradtunk, halk sóhajt hallatott.
– Ami azt illeti... – Elővett a táskájából egy levelet és a kezembe adta. – Ez a tiéd.
Ahogy megforgattam a kezemben a borítékot, rögtön tudtam, hogy az üzenet nem Karlótól jött. A papírnak édeskés illata volt. Gyógynövényekre emlékeztetett, és egy kis csípős fertőtlenítőszagra. Megdobbant a szívem.
– Őfelsége viszont megtagadta a kérelmed – folytatta a háta mögött összekulcsolva a kezét. – Azt mondta, felesleges támadást indítani és okosabb lenne kivárni, mi az idézők következő lépése.
– Ugye, ezt nem gondolja komolyan? – sziszegtem. – Elmondtad neki, mi történt itt?
– Mindenről beszámoltam.
– És ezek után megtiltja, hogy visszavágjak a vérmágusoknak? – emeltem fel a hangom.
Sib lesütötte a tekintetét.
– Azt mondta, hogy már késő. A szilánkot nem szerezhetjük vissza. Arra kér, hogy gondoskodj róla, hogy több szilánkot ne kaparinthassanak meg.
– Gyáva – horkantam fel. – Ennyivel elintézné? Hagyná a fehérvérűeknek, hogy büntetlenül garázdálkodjanak a birodalmunkban?
– Talán túl veszélyesnek tartja. Nem tudom, miért nem enged cselekedni, de nem hiszem, hogy hagyná, hogy bármiféle következmény nélkül...
– De igen – vágtam a szavába. – Pontosan ezt teszi. Megölték a királynét, elrabolták az egyik erőd parancsnokát, és ő mit csinál? Ül a csinos kis trónján és engem utasítgat, hogy a következő alkalommal már ne hagyjam, hogy ellopják a szilánkot. Nem fogta még fel, hogy ennyivel nem akadályozhatjuk meg őket? Nem érti, hogy a saját katonái mit fognak szólni ehhez? Mintha nem is érdekelné, mi történik a saját királyságával! – dühöngtem.
– Talán éppen másra fordítja a figyelmét.
– Az idézők egyre veszélyesebbek, küszöbön áll a háború, és le fogják söpörni a drága királyságát a föld színéről, ha nem teszünk semmit – szűrtem a fogaim közt. – Mégis mi más lehet fontosabb ennél?
– Az, hogy ki örökli utána a trónt.
A homlokomat ráncoltam.
– A húgod halott – folytatta Sib. – Őfelsége már nem reménykedhet, hogy fiút szül neki.
A kezemben szorongatott levélre pillantottam.
– Mi történt Maliselben, Sib? – kérdeztem reszelős hangon.
Nem felelt, így hát felnyitottam a borítékot és kihúztam az összehajtogatott papírt. Lendületes, apró betűs írás borította. Olvasni kezdtem.