Arctalanok

D A M I E N

Gyűlölök hibázni. Mindennél jobban.
Már pillanatokkal azelőtt tudtam, hogy elvétettem, mielőtt a fiú kardpengéje végigsiklott volna a páncélom lemezei közt. A fájdalom megtántorított egy szemvillanásnyi időre, hátraléptem egyet. Elmormoltam az orrom alatt egy halk káromkodást.
A nézősereg csodálkozva felmorajlott körülöttem. Ritkán láttak ilyet: a Fekete Medve a mai napon talán évek óta először vereséget fog szenvedni egy egyszerű határőrtől. Kicsit csalódtam bennük, hogy ilyen könnyen átpártoltak.
Ugyan én is meglehetősen fiatalnak számítottam a tisztségemhez képest, de ez a fiú néhány évvel még nálam is ifjabbnak tűnt. Egy igazi, hamisítatlan zöldfülű. Láttam a sisakja alól kibukkanó arcán, hogy még ő maga is alig hitte el, hogy eltalált. A kardlapját bepiszkító vérfoltra pillantott és vidáman elkiáltotta magát:
– Azt mesélték rólad, hogy még soha senki nem sebzett meg egyetlen lovagi tornán sem. Bevallom, többet vártam tőled. Úgy tűnik, ma nem vagy formában.
– Ezt nem kellett volna – morogtam magam elé. Kihasználva a pillanatnyi mámorát már lendítettem is a kardom. Első lecke: ne hagyd, hogy elvonják a figyelmed. Nála nem volt szükség figyelemelterelésre, megoldotta ő magától is. Kezdő, jegyeztem meg magamban kárörvendve.
Teljes erőből sújtottam felé, ő azonban valami csoda folytán még időben felrántotta a saját kardját és kivédte a támadásom. Kihívóan rávigyorogtam, miközben farkasszemet néztünk a keresztbe tett pengéken keresztül. Egy kicsit jobban nekifeszültem a kardjának, ő pedig már lihegett az erőfeszítéstől, hogy megtartsa maga előtt a fegyverét. Élveztem a helyzetet. Ó, de még mennyire.
Elégedetten láttam, hogy leeresztett karddal hátratáncol előlem. Megforgattam a kezemben a fekete bőrrel bevont markolatú kardomat, az acél fenyegetően villogott az élettelen, halvány napfényben. A közönségnek tetszett a kis trükköm, rögtön felélénkültek, érezve, hogy a küzdelem legjobb része még csak most következik.
A fiú már nem rajongott értem ennyire. Már akkor elveszítette a nagy nehezen szerzett előnyét és a hirtelen jött önbizalmát, amikor habozott a támadással. Elhatároztam, hogy nem kegyelmezek – határozott, kemény mozdulatokkal estem neki, ő pedig úgy ugrándozott előttem, mint egy ijedt mezei nyúl. A nyomában voltam, egy pillanatnyi nyugtot sem hagytam neki, amíg el nem találtam a pajzsát.
A csengés olyan éles és kellemetlen volt, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy nem sújtok le még egyszer. Végül mégis megtettem. Többször is, ő pedig kétségbeesve félszavakat kiáltozott, amiket nem igazán hallottam a kardpenge fülsiketítő csilingelésétől.
A kerek pajzs kiesett a kezéből és pörögve végigcsúszott a földön.
A küzdelem már eldőlt. A nézősereg a nevemet kiáltozta, azt várták, hogy befejezzem a harcot. Hogy megmutassam végre, miért éppen én vagyok a király hadvezére.
A csizmám egy ütemre sercegett a közönség pattogós kántálásával. Felülről támadtam, a fiú viszont meglepően ügyesen felfogta az ütést a saját fegyverével. Tehetséges, ezt el kellett ismernem. De nem eléggé.
Feljebb emeltem a kardom, aztán még feljebb. A fiú karja remegett, még a vak is észrevette volna, mennyire fáradt. Hirtelen lerántotta a kardját és előrelépett, hogy támadjon, de nem volt elég gyors. Áthajoltam a karja alatt és hátravágtam, a kardom pontosan a nyakszirtjét védő páncélon csattant. Elfúló kiáltást hallottam, aztán a fiú térdre csuklott mögöttem.
Megfordultam és tettem néhány lépést, majd a diadal jeléül a magasba lendítettem a kardom. A közönség őrjöngött, még az idősebb lovagok is elismerően tapsoltak, a hölgyek pedig kendőt és virágokat lobogtattak felém. A tekintetemmel a húgomat kerestem.
Nem kellett sokat nézelődnöm: Vivian pontosan a nézőtér közepén helyet foglaló páholyban trónolt férje, a király mellett. Koromfekete hajkoronája elegáns fonatban omlott a vállára, a kezét pedig fázósan az ölére terített bundába bugyolálta. Halványan mosolygott, de a csípős szellőtől kipirult arca mégis egy kis rosszallást tükrözött.
Megint ezt csinálod. Már előre hallottam a fejemben a hangját, biztos voltam benne, hogy megint ugyanezt fogja mondani. Elhiteted vele, hogy győzhet, aztán meg megalázod.
Milyen igaza volt. Kár, hogy nem különösebben érdekelt az ellenfeleim lelki világa.
– És a győztes: Damien Clawe! – kiáltotta a herold tollas sapkáját lóbálva, majd trombitájába fújva jelezte a küzdelem végét. Kíváncsi voltam, mikor fogja már azt is hozzátenni, hogy újra.
Leeresztettem a kardom, lágyan, hangtalanul visszacsúsztattam a hüvelybe és vetettem egy gyors pillantást a vesztesre. Az ifjú határőr a fejét fogva térdelt. Hiába próbált felkelni, imbolyogva visszaroskadt. Én is jól ismertem az érzést, hogy milyen, amikor nyakon találnak a karddal, így nem csodálkoztam. Ahogy lassú léptekkel elhaladtam a fiú mellett, sajnálkozó félmosollyal lehajoltam hozzá.
– Azért nem volt ám olyan rossz küzdelem. Mi a neved?
Mikor nem felelt, megböktem a csizmám orrával. Erre egy kicsit összeszedte magát.
– Osden – válaszolta a nyakát dörzsölve. – Osden Felore.
Felvontam a szemöldököm.
– Csak nem az északi erődparancsnok fia?
A korábbi ellenfeleim közül eddig ő bírta a legtovább a párbajt.
– Ki más? – Lehúzta a sisakját és önelégülten rám vigyorgott.
Halkan felnevettem és a kezemet nyújtottam, hogy segítsek neki felkelni a porból. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor tettem eddig ilyet. Nagyon reméltem, hogy kellően megtisztelve érzi magát.
– Majd legközelebb, Osden – csaptam a vállára, aztán ott is hagytam.
Kilépve a küzdőtér színes rongyokkal és szalagokkal díszített korlátjai közül egy apród azonnal a segítségemre sietett, hogy átvegye tőlem a fegyverem és a hátamra szíjazott pajzsomat. Szó nélkül indultam meg a gyógyítói sátor irányába, hogy kezeltessem a sérülésem. Nem volt sok időm, ha vissza akartam érni a következő fordulóig, de ezt a látogatást semmi pénzért sem hagytam volna ki. Most legalább van némi ürügyem meglátogatni Lady Estelle-t.
Éjfekete, mesterien kovácsolt páncélom kitűnt a tömegből, mindenki tágra nyílt szemmel utat adott nekem, amint felismert. Menet közben sokan gratuláltak a győzelmemhez, a nemes lovagok a vállamat veregették és meg akartak hívni egy korsó sörre vagy borra, de én udvariasan hárítottam minden felajánlást.
A várudvar szélén felállított aranysárga sátorba lépve elfintorodtam a jellegzetes genny-, vér-, fertőtlenítő- és gyógynövényszag gyomorforgató, de mégis megnyugtatóan ismerős elegyétől. Kimondottan sokan voltak idebent, a levegő pedig a kinti hűvöshöz képest meleg és poshadt volt. Átszlalomoztam a sebtében összetákolt párnázott betegágyak mellett egészen az egyik leghátsó, üres ágyig, amely mellett egy fiatal nő háttal nekem épp egy félig felpáncélozott lovaggal beszélgetett.
– A fejre mért ütések veszélyesek. Hatalmas szerencséje van, hogy ennyivel megúszta – magyarázta a lány hátra sem pillantva.
Türelmesen megálltam mögötte, kényelmesen levettem a fekete-arany köpenyem és az ágyra terítettem. A lovag egy pillantással felmérte, hogy ideje távoznia.
– Köszönöm, kisasszony – biccentett sietősen, aztán fejet hajtva előttem már el is indult a sátor kijárata felé. Erre már a lány is megfordult, de elakadt a szava, amikor megpillantott.
– Hiányoztam, szépségem? – Hetykén nekitámaszkodtam az ágy szélének, mire a fagerenda panaszosan megnyikordult alattam.
Estelle zavara hamar szertefoszlott, csípőre tette a kezét és végigmért.
– Hogy kerülsz ide?
Sértetten összevontam a szemöldököm.
– Milyen kedves fogadtatás! Azt hiszem, az elbűvölő modorod miatt szerettelek meg ennyire. Nem is tudom. Miért, talán nem jöhetek?
– Csak elveszed a helyet azoktól, akiknek tényleg szükségük lenne a segítségemre. – A sátorból épp kilépő lovagra pillantott.
– Már megbocsáss, de nekem is szükségem van a segítségedre.
– Valóban? – A mosolya elárulta, hogy tisztában van vele, mi járhat a fejemben. De most az egyszer nem volt igaza.
– Megsebesültem.
Elkomolyodott az arca, a szemében őszinte aggodalom csillant.
– Mutasd magad! – intett kapkodva és a páncélomnál fogva közelebb húzott magához.
– Hé, hé, nyugalom! – A vállára tettem a kezem. – Semmi komoly, csak valaki megkarcolta a karom. Nem nagy ügy – legyintettem.
Estelle morcosan felszusszant, aztán nekiállt lecsatolgatni rólam a vértem és a többi páncélom. Mikor a kezem a hímzett ruháján keresztül a derekára siklott, megdermedt és az arcomba bámult.
– Direkt csináltad, mi? – húzta össze mogyoróbarna szemét gyanakodva. – Csak azért intézted el, hogy megvágjanak, hogy aztán idejöhess nekem lábatlankodni.
– Hazugság – vágtam rá vigyorogva.
– Vagy nincs is semmi bajod – folytatta és a segítségemmel letette a nehéz vértet az ágyra.
– Nem vártam volna, hogy ilyesmiket feltételezel rólam. – Levettem a kabátom, aztán az ingem is. Kesztyűs kezemmel finoman az arcához nyúltam, kisimítottam a homlokából egy gesztenyebarna hajtincset, aztán kicsit lejjebb fordítottam a fejét. – Látod a karom?
– Nehogy belehalj – gúnyolódott, aztán kiszabadította magát a fogásomból és elment a sátor sarkában álló asztalhoz, ahonnan egy fehér ronggyal és egy hosszúkás üvegcsével tért vissza. Mikor elkezdte letörölni a karomon virító sebről az alvadt vért, ügyelt arra, hogy kerülje a tekintetem.
– Ki volt az? – kérdezte közben halkan.
Kecses kezét néztem, ahogy a ronggyal eltünteti a vérnyomokat és ezzel láthatóvá teszi, mennyire jelentéktelen is a sebem valójában.
– Csak egy zöldfülű a Felső Erődből. Remélem, jól elrakja a kardját, mert egyszer még sokat fog érni. Veszített ugyan, de legalább egy ideig híres lesz: a fiú, aki megsebezte a Fekete Medvét. És ezt mind nekem köszönheti! Olyan nagylelkű vagyok, nem?
Estelle belenyomta a rongyot a sebembe, mire fájdalmasan felszisszentem.
– Inkább nagyképű vagy – csapott meg a ronggyal nevetve.
– Ez csak egészséges önbizalom.
– Hát persze. – Megforgatta a szemét, aztán elment, hogy egy vödör vízben kitisztítsa a rongyot. Mikor visszatért, a hosszúkás üvegből illatos folyadékot csepegtetett rá, aztán a karomra nyomta. Megfogta a kezem és a rongyra tette. Kénytelen volt felnézni rám.
– Ezt tartsd itt egy kicsit.
Ráfektettem a másik kezem az ujjaira.
– Értettem, hölgyem.
Elvörösödött, mire a szám sarkában egy pajkos mosoly jelent meg. Jó istenek, annyira imádtam, amikor zavarba jött tőlem. Estelle általában magabiztos és heves természetű volt, de akár egy apró mozdulat is elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra még a nevét is elfelejtse.
– Nagyon élvezed, mi? – suttogta csendesen.
– Még szép.
Lassan felemelte a szabad kezét és megsimította az arcom. Lehunytam a szemem és élveztem, ahogy beletúr rövid, fekete hajamba.
Annyi lánnyal voltam már, de egy sem volt olyan, mint ő. Az elmúlt években elég gyakorlatot szereztem abban, hogyan ne kötelezzem el magam egyetlen hölgy mellett sem. Általában csak játszottam velük, soha nem volt nehéz dolgom. Tudtam magamról, hogy mivel jó harcos vagyok, megvan a kellő önbizalmam, jó pozícióban vagyok, ráadásul valljuk be, egészen jóképű arccal áldottak meg az istenek, bárkit megkapnék, akit csak akarnék.
Egy ideig azon is voltam, hogy minden kisasszonyt megkapjak. Aztán jött Estelle.
Néha úgy éreztem, hogy azon mélázik, hogy vajon miért éppen őt választottam. Noha nemes családból származott, kiskora óta gyógyítónőnek készült, ami nem számított túl rangos hivatásnak. Talán ez tetszett meg benne – kiállt az álma mellett, még akkor is, ha alig volt valaki, aki támogatta ebben. Egyedül egy gond volt vele, ami a kezdetekben megnehezítette, hogy elcsábítsam: túlságosan meg akart felelni az apjának és szinte bármit megtett, hogy a kedvében járjon. Az öreg nem igazán kedvelt engem.
Egy kicsit közelebb vontam magamhoz, aztán gyengéden megcsókoltam a puha tincsei mögül kilátszódó nyakát. Estelle lélegzete felgyorsult.
– Te győztél? – kérdezte váratlanul.
– Persze – válaszoltam, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
A vállamba kapaszkodva hátrahajolt és büszkén rám mosolygott.
– Sejtettem. – Az ujjával apró köröket rajzolt a meztelen bőrömre, ami azt eredményezte, hogy alig fogtam fel, mit is mond. – Akkor viszont lassan indulnod kéne, nem? Hány párbaj van még hátra?
– Annyira nem sietős – vetettem közbe kábán. – Egyébként is csak Vivian miatt veszek részt a tornán, ha nem lenne születésnapja, nem küzdenék.
– Ilyet is ritkán hallani tőled.
– Szívesebben tölteném mással az időm – dünnyögtem, miközben az egyik hosszú, barna tincsét az ujjamra csavartam.
– Egyébként hogy van Vivian? – motyogta Estelle a kezemet nézve. – Azt hallottam, hogy hamarosan trónörökös születik.
– Csak pletyka – ráztam meg a fejem elfintorodva. – Előbb lesz nekem gyerekem, mint neki azzal a vén pojácával.
– Nem kedveled?
A homlokomat ráncolva rápillantottam. Az arcán értetlenség ült.
– A királyt? Egyáltalán ki az, aki igen? – grimaszoltam.
Estelle félszegen megrántotta a vállát.
– Szerintem semmi baj nincs vele, sőt, ha engem kérdezel, jó uralkodó. A húgod szerencsés, hogy ilyen jó férje van.
Inkább nem mondtam semmit. Elhúzódott tőlem, levette a karomról a rongyot, egy kendővel szorosan átkötötte, majd segített visszavenni a ruháim és a páncélom.
– Köszönöm. – Megfogtam a kezét és gyors csókot nyomtam a kézfejére.
– Sok sikert a többi lovaghoz!
Tettem pár lépést, aztán megálltam és visszafordultam.
– Kapok valami búcsúajándékot?
Felvonta a szemöldökét.
– Ne is reménykedj! Majd, ha megnyered a tornát. Nem akarom, hogy elbízd magad.
Rákacsintottam.
– Csak, hogy tudd: nem felejtem el!
Jókedvűen léptem ki a sátorból és indultam el a küzdőtér felé.
Néhány lépés után éreztem azonban, hogy valami nincs rendben.
Az emberek már nem sutyorogtak izgatottan a torna állásáról, sokkal kevesebben lettek. Még a nézőtérről is eltűnt az eddigi tömeg. A ringben nyoma sem volt lovagoknak, de még a herold sem állt a számára kijelölt emelvényen.
A zajok halkabbá váltak, az ég szürkébb és borúsabb lett. Még a szelet is hűvösebbnek éreztem. Az eddigi könnyed vidámság hiánya összeszorította a torkom. A zsigereimben éreztem, hogy történt valami. Most senki sem szólított meg. Néhányan rám néztek ugyan, de nem sokáig. Mintha szánalom villant volna a szemükben.
Hirtelen egy kéz ragadta meg a karom, mire megfordultam és az unokatestvéremmel találtam szembe magam.
– Hát itt vagy! Tudod te, mióta kereslek? – fakadt ki idegesen.
Sibal szikár alak volt, nem harcosnak való. Most még a szokásosnál is nyúzottabbnak nézett ki: az ajka színtelen volt, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, egyedül a tarkóján összefogott sötét haja és elegáns úri öltözéke volt makulátlan.
– Mi történt?
– Lefújták a tornát.
Még jobban elhatalmasodott bennem az a baljós előérzet, amit mostanáig éreztem.
Sib vett néhány mély lélegzetet, mielőtt bármit is mondott volna. Nagy nehezen végül aztán rászánta magát és kibökte a hírt.
– Megölték.
Gyilkosság az ünnepségen. Hát emiatt van ez a különös feszültség.
Sib várt néhány másodpercet, majd hangját lehalkítva, szomorúan folytatta:
– Azt mondják, merénylet volt, de olyan hirtelen történt, ráadásul pont a születésnapján...
Elfordítottam az arcom. Nem akartam értelmezni a hallottakat.
– Sajnálom, Damien.
Mintha lelassult volna körülöttem az idő. Visszaképzeltem magam a gyógyítók sátrába Estelle mellé, vagy a harctérre, mikor még diadalittasan kerestem a testvérem a nézők közt. Hogy történhetett? Nem, lehetetlen, hogy pont most, pont itt, mikor én is itt vagyok, mikor megmenthettem volna, de nem voltam mellette...
A tudatom mélyén lassan kezdtem felfogni, hogy igaz.
Vivian – a királyné, az én egyetlen kishúgom – halott.