Arctalanok

D A M I E N

Körülnéztem a szobában, miközben Lyssa letelepedett a sarokban heverő párnákra. Újra végigkutattam a polcot, de semmi értékesre nem bukkantam néhány elnyűtt pokrócon kívül. Miután leporoltam, Lyssa mellé dobtam őket a földre. Egyet magamnál tartottam és a szemközti fal tövébe, az ajtó mellé húzódtam. Most éreztem csak igazán, milyen kimerült vagyok és milyen jólesik az, hogy nem egy büdös cellában kell reménykednem, hogy túlélem a holnapot.
– Pihend ki magad holnapra – szólaltam meg halkan. – Majd felkeltelek.
Lyssa bólintott és az egyik párnára hajtotta a fejét. Sokáig csak szótlanul néztem őt, azon gondolkodva, hogy mégis miért kezdtem hirtelen ennyire vonzódni hozzá. Lehet, hogy csak a reménytelenség és a kilátástalan helyzetem okozta ezt az őrült érzést. Már a sátramban is feltűnt a szépsége, most viszont már nem csak erről volt szó: meg akartam védeni, biztonságba juttatni. Azt akartam, hogy ne féljen tőlem.
Képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem. Karcsú alakját most eltakarta a pokróc, haja szétterült a sötét párnán. Mély levegőt vettem, aztán hosszan kifújtam. Itt volt előttem, alig pár lépésnyire. Akartam őt, jobban, mint valaha bármit, és ez megrémisztett. Kiara és Estelle csábítóak voltak, ezt el kellett ismernem, ez a lány viszont valami egészen mással keltette fel a figyelmem, mint ők. Lyssa visszahúzódó viselkedése és óvatos bája kíváncsivá tett, látni akartam azt az oldalát, amit senkinek sem mutatott még. Tudtam, micsoda ostobaságok voltak ezek a gondolatok, mégsem bírtam kiűzni őket a fejemből.
Nagy nehezen sikerült elfordítanom a fejem. Épp, amikor lehunytam a szemem, Lyssa suttogása törte meg a csendet.
– Nálam van a tőröd.
Elmosolyodtam.
– Maradjon is nálad.
Mocorgást hallottam felőle. Mikor felpillantottam, már előttem állt, a hóna alatt néhány párnával.
– Azt hiszem, te többre mész vele, mint én. – Felém nyújtotta a kést. Haboztam egy keveset, de aztán átvettem tőle.
– Pedig nem nehéz használni. A hegyes felével kell szúrni, a többi már nem olyan lényeges.
Elmosolyodott a megjegyzésem hallatán. Meglepetésemre mellém pakolta a párnáit és leült.
– Te könnyen beszélsz – legyintett. – Egy király hadvezéreként azért elég kínos lenne, ha nem tudnál bánni egy tőrrel.
Felvontam a szemöldököm.
– Te most provokálsz engem?
Szórakozottan megforgattam az ujjaim közt a pengét. Ismerős, megnyugtató érzéssel töltött el, hogy újra nálam volt. Határozottan jobb, mint a rozoga olló, amit idebent találtam.
– Eszem ágában sincs – felelte gyorsan, de nem tudta elrejteni a szája sarkában megbújó hamiskás mosolyt. Tetszett, hogy ilyennek láttam.
– A végén még kedved támadna rajtam bemutatni, milyen jól bánsz a késekkel – tette hozzá.
– És ez még csak egy dolog a sok közül, amihez különös tehetségem van. – Alaposan, ráérősen végigmértem. – Hidd el, mással is nagyon jól tudok ám bánni.
Egy pillanatig értetlen volt az arca, aztán viszont rájött, mire céloztam és zavartan lesütötte a tekintetét. Átölelte a térdét és szégyenlősen beharapta az ajkát, mire felnevettem.
Egy idő után feltűnt, hogy Lyssa meredten nézi a kezemben villogó kést. Az arca újra elkomorult.
– Miért lettél katona? – kérdezte elmélázva.
Ezt még soha senki sem kérdezte meg tőlem. Én sem igazán gondolkodtam még el rajta. Harcosnak éreztem magam, amióta az eszemet tudtam. Mintha ennek mindig is így kellett volna lennie.
– Úgy éreztem, nekem való – vontam vállat. – Különben is, egy várúr fiának muszáj megtanulnia ezt-azt a hadviselésről, ha egyszer át akarja venni a vezetést. Apám ragaszkodott hozzá, hogy kitanuljak mindent, amit csak lehetett. Az már csak a szerencsén múlt, hogy épp a húgom lett a király felesége és így az udvarba kerültem.
Nagyon könnyen jöttek a szavak, mintha már régóta kikívánkoztak volna belőlem, de eddig még senkinek sem volt alkalmam elmesélni őket.
Lyssa fázósan összekuporodott mellettem, de ügyelt arra, hogy ne érjen hozzám. Szorosabbra húzta magán a köpenyét. Hűvös volt idebent, ráadásul az ablakon is volt egy törés, amin át beszivárgott a kinti hideg és néhány hópihe is a hóesésből.
– És te miért lettél papnő? – fordultam felé, miközben letekertem magamról a pokrócot és betakartam vele. Először nem is jutott szóhoz, úgy meglepődött a gesztuson. Lassacskán aztán belekezdett.
– Az apám küldött Ararenbe, ő akarta, hogy az legyek. Nekem nem volt olyan szerencsém, mint neked. Nem illettem közéjük.
Kerülte a pillantásom, a pokróc sarkával babrált. Láttam rajta, hogy ellentétes érzések kavarogtak benne. A szavai alapján soha nem érezte a kastélyt az otthonának, de most mégis szomorúnak tűnt, amiért el kell hagynia.
– Tényleg nem abban a kastélyban van a helyed.
Végre rám nézett. Sejtettem, mire gondolhatott. Hanem hol?
Bevillant az agyamba egy kép: én és Lyssa, a saját váramban. Ő, mint várúrnő, én pedig az első várúr, akinek egy idéző a felesége. Talán nem is olyan lehetetlen ötlet. Ha Lyssa eljön velem Maliselbe, segíthetek neki elrejtőzni. Aztán, amikor majd átveszem apám helyét, már nem lesz mitől félnie mellettem. Hatalmam lesz, és senki sem mer majd egyetlen rossz szót sem szólni róla.
– Tudod, egyszer szerettem egy lányt – kezdtem lassan.
– Sok lányról meséltél már – morogta közbe.
Felnevettem.
– Nem, ez nem olyan volt. Rengeteg lánnyal játszottam, de ez a hölgy egészen elbűvölt. Azt hittem, mellette végre boldog leszek. Aztán elveszítettem őt, és azóta én sem találom a helyem.
Lyssa figyelmesen hallgatott.
– Szerintem az istenek büntettek meg vele, hogy végre én is megtapasztaljam, milyen érzés az, ha csak úgy félredobnak – folytattam a kristály fénye által kirajzolt árnyakat nézegetve, amelyek a falon vibráltak.
Nem tudtam volna megmondani, miért mesélem el mindezt Lyssának. Talán csak mert már nem maradt más, aki meghallgatott volna. Akit egyáltalán érdekeltem volna.
Lyssa hangja rántott vissza a valóságba.
– Mi történt a lánnyal?
Keserű mosoly ült ki az arcomra.
– Átvette a húgom helyét és most minden bizonnyal a maliseli trónteremben illegeti magát.
– Lehet, hogy még mindig szeret – vetette fel Lyssa.
– A koronáját jobban szereti, mint engem – jelentettem ki szárazon.
Furcsa bánatot láttam Lyssa szemében, aminek nem tudtam az okát. Lehajtotta a fejét, a haja újra eltakarta az arcát.
Különös csalódottság lett úrrá rajtam. Nem akartam elszomorítani. Sőt, azt szerettem volna, ha újra mosolyog, mint akkor, amikor tréfálkoztam vele.
– Mi a baj?
Megrázta fejét.
– Semmi – vágta rá egy hamis mosollyal, ami már halványulni is kezdett az arcán.
– Rémesen hazudsz.
Halkan felsóhajtott.
– Csak gondolkodtam.
– Min?
Ugyan sokáig nem mondott semmit, már kezdtem érteni, mi lehetett a baja.
Mekkora idióta vagyok. Amikor megszólalt, beigazolódott a sejtésem.
– Nem kellett volna a nyakadba akaszkodnom. Sokkal nehezebb dolgod lesz Maliselben, ha még engem is rejtegetned kell. Sajnálom, ezt nem gondoltam végig.
Nem mondta ki, de tudtam, hogy valami más bántotta, hiszen korábban még lelkesen kiállt a döntéséért.
Talán én bizonytalanítottam el. Nem kellett volna mesélnem neki Estelle-ről. Most biztosan azt gondolta, hogy még mindig csak ő járt az eszemben, és hogy mindent, amit tettem, csak azért tettem, mert pótolni akartam őt valahogyan.
Nekem is megfordult már a fejemben ez az elképzelés, de most már tudtam, hogy nem ez a helyzet. Egyre biztosabb voltam benne, mi volt az, amiért Lyssa segített nekem a cellában és miért döntött úgy, hogy velem akar jönni. Talán eleinte félt tőlem, de ő is érezte azt, amit én. Most pedig teljesen összezavartam.
– Nem hátráltatsz, Lyssa. Örülök, hogy velem jössz. – A szemébe néztem, komoly volt a hangom.
– Annyian várnak rád Maliselben... – motyogta.
– A király ki akar végeztetni, a lány, akit egykor szerettem, elhagyott, az egyetlen barátom pedig halott – feleltem komoran. – Szükségem van rád, még akkor is, ha nem hiszel nekem.
Elakadt a lélegzete. A félelem, amit korábban láttam a szemében, szinte teljesen eltűnt. Nem tudtam, mi történhetett vele egykor, hogy ennyire megijedt a közeledésemtől korábban, de ezúttal inkább nem próbálkoztam meg semmivel. Nem akartam újra megrémiszteni, pedig most aztán tényleg hihetetlenül nehezemre esett visszafogni magam.
– Hideg van itt. – Félénken rám sandított. – Nem haragszol, ha... – Egy arasznyit közelebb húzódott hozzám, így már összeért a vállunk.
Mielőtt befejezhette volna a kérdést, finoman átkaroltam. Felemelte a pokróc sarkát és rám terítette az egyik felét. Mosolyra húzódott az ajkam, amikor a vállamra hajtotta a fejét, puha haja az államat súrolta. Szorosabban fontam köré a karom és az egyik kezemmel óvatosan végigsimítottam hideg arcán. Lyssa még jobban összekuporodott és a vállam helyett inkább a mellkasomba fúrta a fejét. Egy ideig visszafojtott lélegzettel hallgattam a szuszogását. Amikor az ujjai a karomra siklottak és az Aerontól kapott fehér köpenybe markoltak, lehunytam a szemem és a hajára fektettem az arcom.
Aztán végül én is elaludtam.