Arctalanok

D A M I E N

A boszorka azonnal összecsuklott.
A híresztelések alapján azt hinné az ember, hogy nem halnak meg ilyen könnyedén, de be kellett vallanom, hogy ez most tényleg egy szép lövés volt. Még akkor is, ha Ronan érdeme volt.
Az alagút, amit Lyssa segítségével felfedeztem, egyenesen a szigetre vezetett minket – éppen ahogyan sejtettem. Koszosan és sárosan ugyan, de jóval a fehérvérűek előtt értük el a tisztást, ahol egy kupolával fedett építmény állt. Talán egy templom lehetett. A szobrokkal teli havas puszta valamiért nyugtalanított, folyamatosan úgy éreztem, mintha a márványból faragott alakok minket figyelnének.
Úgy látszott, hogy eddig bevált a haditervünk. Az alagút vége a nyitott kupola belsejében álló monumentális szobor alatt volt, onnan egy csigalépcső vezetett a külvilágba. A lépcsők végén egy vasrács zárta el az utat, ami a szobor szoknyájából nyílt, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy Ronan egyik határőre feltörje.
A csapatom többsége lent, az alagútban rejtőzött el, ahonnan könnyedén ráronthattak a vérmágusokra anélkül, hogy bárki megneszelte volna, hogy ott vannak. Néhány bevállalósabb harcossal felmásztunk a kupolába, hogy fentről csapjunk le. Én, mint vezér, nem tehettem meg, hogy egy sötét lyukban bujkáljak néhány sápadt boszorka elől. Még a gondolat is sértette a becsületem.
A kupolát tartó oszlopokat vésetek és barázdák díszítették, így könnyedén fel lehetett mászni rájuk, ha az ember tudta, hová lépjen. Odafent behúzódhattunk a széles párkány tövébe, az üvegboltozatot bordákként átszövő hajlított oszlopok tökéletesen elrejtettek minket.
A lovainkat az erdőben hagytuk, ebben az ütközetben semmiképpen nem vettük volna hasznukat. Legfeljebb csak akkor, ha menekülésre kényszerülünk majd. Ebbe a lehetőségbe viszont nem akartam belegondolni.
Idegtépő volt a várakozás, de az utolsó megbeszélésünk után már nem kockáztathattunk. Bármelyik pillanatban itt lehettek, nekünk pedig késznek kellett lennünk.
Viszketett a tenyerem, hogy végre használhassam a kardom. A fegyver az oldalamon lógott, mint mindig, az övemre pedig késeket erősítettem. Egy kisebb íjat is vettem a hátamra, de sejtettem, hogy úgysem fogom sokat használni. A közelharc volt az én terepem, csak a gyávák harcoltak távolról. Sötétített acélból kovácsolt vértem tele volt karcolásokkal, nem először viseltem. Egy sisakot is húztam a fejemre a biztonság kedvéért, noha tudtam, hogy vérmágusokkal szemben nem sokat fog érni semmiféle védőfelszerelés. Ezeket még a legjobb páncél sem állíthatta meg.
Fentről már akkor megpillantottam az idézőket, amikor felfelé kaptattak a lépcsőn. Csupa fehér álarc és világos köpeny. Mint megannyi egyforma, járkáló hulla. Üres arccal, üres lélekkel.
Lyssa jutott az eszembe. Az álarcával ugyanolyan volt, mint ezek a vérmágusok, de nélküle teljesen az ellentétjévé vált azoknak a lényeknek, akik közé tartozott. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon a többi is olyan védtelenné válik-e majd, mint ő, amikor lekerül róluk a maszk. Vagy amikor majd átszúrom őket a kardommal.
Most azonban már elérkezett az ideje annak, hogy cselekedjek. Amint Ronan kilőtte azt a nyilat, megkezdődött a visszaszámlálásunk: vagy győzünk és legendává válunk, vagy mind meghalunk.
A fehér álarcosok ide-oda kapkodták a fejüket, néhányan a mozdulatlanul heverő szőke boszorkához siettek. Az első halott. Sok lesz még.
Ronan és a társai nem pazarolták az időt: a nyílzápor folytatódott, ezzel egy pillanatig teljesen lebénítva az idézők gyülekezetét. A legtöbb lövés viszont már nem volt olyan elképesztően pontos, mint a legelső, így nagyrészt csak arra volt elegendő, hogy megsebezze a mágusokat. Az emelvény padlóját fehér vérfoltok pettyezték.
Még leadtam néhány lövést, mielőtt a csata közepébe vetettem volna magam, aztán viszont elérkezett az ideje annak, hogy kihasználjam a felfordulást. Mászni kezdtem lefelé az oszlopon. Néhányan követtek, néhányan fent maradtak.
Az alagútban rejtőző csapat is észrevette, hogy elkezdődött a küzdelem, így éppen akkor rontottak elő a szobor mögüli rácson, amikor földet értem. Gondolkodás nélkül rántottam elő a kardom és támadtam meg az első utamba kerülő mágust. Egyetlen mozdulattal átvágtam a nyakát, mielőtt kipróbálhatta volna rajtam az undorító kis trükkjeit.
Még nem harcoltam idézőkkel, így nem igazán tudtam, mire is számítsak pontosan. Persze, hallottam már a határőrök rémtörténeteit, de azt hittem, túloznak. Hajlamosak voltak elferdíteni az igazságot, hogy még nagyobb hősként fessék le magukat, ezt mindenki tudta.
Tovább akartam indulni, hogy segítsek a katonáknak, akik az erődparancsnok kiszabadításával foglalatoskodtak. Rohantam, ahogy tudtam, a kardom húsba és csontba vágott. Túl gyors voltam, még az előtt támadtam, mielőtt az áldozataim észrevehettek volna.
Sokan nem voltak elég fürgék a katonáim közül ahhoz, hogy kicselezzék a fehérvérűeket. Főleg azok jártak rosszul, akiket a vérmágusok rögtön először gyengének véltek és kiszemeltek maguknak. Láttam már vért. De ennyit egyszerre még soha.
A katonáim közül egyre többen hevertek élettelenül a fehér maszkosok körül, akadtak, akik még elő sem tudták húzni a kardjukat, de máris végeztek velük.
Ronan és a legjobb íjászok még odafent voltak, onnan igyekeztek minél több idézőt ártalmatlanná tenni. De a mágusokat sem kellett ám félteni. A legtöbben egy mintás köpenyt viselő alak köré sereglettek, minden bizonnyal ő lehetett a vezérük és őt próbálták meg védeni. Oda kellett mennem. Nála lesz az ellopott szilánk.
– Ronan, vonszold le a hátsód a kis fészkedből és indulj meg a parancsnokuk felé! Ott lesz, amit keresünk!
Nem tudtam, hallotta-e. A kiáltások és a halálsikolyok egyre hangosabbá váltak, csengett a fülem. Én is parancsokat üvöltöztem, de már egyre kevésbé láttam át a harcteret. Ez nem közönséges küzdelem volt, ahol egy okos taktikával borítékolt a győzelmünk. Nem, itt nem voltunk egyenrangúak. Hiába voltak jó harcosaim, hiába fűtötte őket az adrenalin és a bosszúvágy, mint engem, akármelyik pillanatban eleshettek. A vérmágusok erősebbek voltak, mint valaha is képzeltem volna.
Abban bíztam, hogy a meglepetés ereje és a túlerő elég lesz ahhoz, hogy előnybe kerüljünk. A hirtelen támadásunk viszont nem zavarta meg őket annyira, amennyire szerettem volna. Hamar összeszedték magukat, én pedig búcsút mondhattam a terveimnek.
Fájdalom mart a lábamba, elbotlottam. Éreztem, ahogy a csizmámba folyik a vérem, rózsaszín folt éktelenkedett alattam a hóban.
Egy álarcos mágusnő állt alig pár lépésre tőlem, hosszú, ezüstszőke haja kilógott vércseppekkel összemaszatolt köpenye alól. Megsebzett. Anélkül, hogy egy ujjal is hozzám ért volna.
– Kezdtem azt hinni, hogy egyikőtök sem vesz észre, de ezek szerint nem vagyok ennyire mázlis – dünnyögtem magam elé.
– Vissza! – kiáltotta a boszorka. – Tűnjetek innen, úgysincs esélyetek ellenünk!
Összeszorítottam a fogam és talpra álltam.
– Majd azt én eldöntöm, jó? – vetettem oda neki dühösen, aztán felé vetettem magam. Felemelte a kezét és behajlította az ujjait. Valami csípte a torkom, köhögni kezdtem. Vér ízét éreztem a számban. A kardommal sikerült eltalálnom a boszorkát, mire ő a földre zuhant.
Vetettem egy pillantást a szobor felé. Megcsinálták. Az erődparancsnok kiszabadult.
Visszafordultam a lány felé és felé döftem a kardommal, ő azonban elgördült előlem és egy vértócsába mártotta a kezét. Mire felfogtam, mit csinál, már késő volt. A vér felkúszott a kezén, mint valami vörös kígyó, majd hirtelen előrántott egy tőrt és felém hajította. A vér a tőr pengéjére tapadt, és hiába léptem oldalra időben, még így is hihetetlen erővel állt bele a vállamba. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem a fájdalomtól.
Mi volt ez? A vért használta, hogy pontosabbá és erősebbé tegye a dobását? Megpróbáltam kihúzni a kést, de olyan volt, mintha beleolvadt volna a vállamba.
– Parancsnok! – kiabálta valaki a szobor felől. Odakaptam a fejem. Az erődparancsnokot két katona vitte a hóna alatt átkarolva. A fickó alig tudott járni. Az egyik katonát megsebezték, csurom vér volt az arca. Az erődparancsnok is köhögött, minden második lépésénél elbotlott. Körülöttük halomban hevertek már a holttestek, a többségük a csapatomból való férfiak. Apám emberei és határőrök. A segítségemre volt szükségük, de a boszorka lefoglalt.
Grimaszolva káromkodtam egyet és újra támadásba lendültem volna, de ekkor a másik irányból egy kardpenge szegeződött rám. Azt hittem, ezek nem használnak fegyvereket.
– Menekülj, Cora! – kiáltotta a mögöttem megjelenő vérmágus a földről épp feltápászkodó lánynak.
– Micsoda úriember valaki – gúnyolódtam zihálva. Istenekre, hogy fájt a vállam! Ezt meg sem kéne éreznem, korábban még sosem zavart meg egyetlen kis sérülés. Ez a penge sokkal mélyebbre hatolt, mint amilyen mélyre egy átlagos kés hatolhatna. Mágia.
Az idéző felé vágtam, de ő hárította a csapásom. Jól bánt a karddal.
– Az apád! – sikoltotta a lány a másik irányból. – Rátámadtak, Aeron, meg fogják ölni!
Hallatszott a hangjából, hogy még nem látott igazi háborút. Ahhoz képest jól elbánt velem az átkozott...
Az idéző férfi felém szúrt, kis híján múlt, hogy nem talált el. Zsibbadó karral markoltam a kardom, de nem adtam fel ilyen könnyen.
– Zach már ott van, elintézi őket. Menj innen, kövesd a papnőket a szánokhoz! Most! – Az idéző ideges volt, de egy pillantást sem vetett a boszorkányra. Csak engem nézett, a mozdulataimat követte.
Tehát menekültek. Ha kevesebben lesznek, még marad esélyünk. Túlélhetjük.
Ebben a percben láttam meg, hogy az erődparancsnok a megsebzett katonával együtt összecsuklik, és már egyikük sem moccant többé.
A vértócsákból eközben furcsa lények álltak össze, vonaglottak a holttestek között, és egyre csak növekedtek. Nem állatok voltak. Visítottak és vonyítottak, mintha éppen nyúznák őket. Borsódzott a hátam tőlük, alig fogott az agyam.
Ostoba ötlet volt idejönni. Már tudtam, hogy ezt az ütközetet elveszítettük, nem szállhattunk harcba a vérmágusokkal. Elég volt egy pillantást vetetnem a körülöttem lévő csatatérre, már nem volt kérdés, ki szenvedett el nagyobb veszteséget. Hogyan is gondolhattam azt, hogy ennyi emberrel majd a földbe tiporjuk az idézőket?
– Cora, menj már! Ha nem indulsz el, én vonszollak oda! – dörrent rá a lányra a férfi türelmetlenül, miközben a kardjainkat keresztbe téve próbáltuk legyűrni egymást.
A boszorka habozott néhány pillanatig, de aztán végül engedelmeskedett és magunkra hagyott minket. Ahogy elindult, éreztem, hogy a vállamba fúródott penge meglazul. Már nem tartotta ott a mágia. Kirántottam és elhajítottam.
Nem volt más hátra: ha nem is a győzelemért, de az életben maradásért még küzdhettem. Megfigyeltem az ellenfelem. Közelítettem felé, aztán hátraléptem, felváltva támadtam és védekeztem. Az ellenfelem annyira még nem volt tapasztalt, hogy kitalálja, mikor mi lesz a következő lépésem, így volt esélyem ellene. De idő kellett ahhoz, hogy legyőzzem, én viszont már nem bírtam sokáig. Minden porcikám lüktetett, legyengített a vérmágia, amit bevetettek ellenem.
– Te nem varázsolgatsz, mint a társaid? – kérdeztem igyekezve palástolni a hangomban megbújó kimerültséget. Alig álltam a lábamon, és ez csak egyre rosszabbá vált.
– Ha varázsolgattam volna, már rég holtan hevernél – vágott vissza ugyanolyan negédes hangon, mint én. – De te élve kellesz, parancsnok.
Belevágtam az oldalába, mire felszisszenve hátratántorodott.
– Igen, persze – mosolyogtam rá hamisan. Csurom vér volt a lábam. A nyelvemen is fémes ízt éreztem, gyengültem. Rázott a hideg, egyre jobban. Ha körülnéztem, halottakat láttam mindenütt. És vért, vörös vért.
A vérből feltámadt szörnyetegek rekedten nyüszítettek, darabokra marcangolták a katonáimat.
A fehérvérűek vezére ezzel szemben jól láthatóan élt és virult, az emberei megvédték őt. Egy lépéssel sem kerültem közelebb a szilánkhoz, csak lemészároltattam a csapatom.
Vajon Sib él még, vagy már vele is végeztek?
A vérmágus kardja megint felém lendült, de én nem figyeltem. Hiba. Súlyos hiba. Az idéző kiütötte a kezemből a fegyverem, ami messzire repült előlem, egyenesen egy vértócsába. Egy szárnyas teremtmény eközben vicsorogva felém suhant a magasból, hogy tűhegyes fogaival átharapja a torkom, de az idéző egy intéssel elintézte. A lény porrá és vércseppekké foszlott.
Szédültem, a fehér maszkos alak elmosódott előttem.
– Add meg magad – szólalt meg halkan.
Előhúztam az egyik késem és rászegeztem. Alig éreztem a karom.
– Soha – szűrtem a fogaim közt.
– Pedig jobban tennéd – mondta egy idegen, jéghideg hang mögöttem.
Félig hátrafordultam, elővettem a másik késemet is és a második alakra fogtam. Először azt hittem, képzelődöm, de rá kellett jönnöm, hogy valóban egy koponyával nézek farkasszemet. Azaz... ennek az idézőnek más álarca volt, mint a társainak. Egy koponyát formázott, de szabadon hagyta az állkapcsát. Félhosszú, hamuszőke haját vörös vér áztatta. Mint maga a megtestesült halál.
– Mit akartok tőlem? – sziszegtem.
– Dobd el azt a kést és add meg magad! Már úgysem maradtak katonáid, akik megvédhetnének, ember. – A koponyás közelebb lépett felém.
A másik idézőre pillantottam. Továbbra is rám szegezte a kardját, de nem támadt.
Nem szólaltam meg. Azt viszont már eldöntöttem, hogy nem fogom megadni magam.
– Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem.
– Ahogy akarod – mondta a koponyás színtelen hangon. Mielőtt felé fordulhattam volna, olyan iszonyatos fájdalom mart a mellkasomba, amilyet még soha nem éreztem. Reszketni kezdett a kezem. A térdeim felmondták a szolgálatot és a földre roskadtam.
Mintha valaki éppen kikaparná a tüdőmet. A nyakamhoz kaptam az egyik kezem, a másikkal a földre támaszkodtam. Beletenyereltem valami nedves, ragacsos anyagba.
Nem bírtam tovább. Hallottam a szívdobogásom, a fájdalom teljesen elvakított.
Végül vettem egy utolsó szaggatott lélegzetet. Már nem érdekelt, mi történik. Lehunytam a szemem, és vártam a halált.