Lemon and Sugar🍋| SOPE FF. |

8.

🍋🍋🍋

Hoseok ébredezni kezd. Mázsás súlyú pillái alól nem kukkant ki, valószínűleg nem érez magában elég energiát a naphoz.
Nyelvével megnedvesíti kicserepesedett ajkait, amely láttán szóra kell nyitnom a számat.

- Csak hogy felébredtél! - halk sóhaj szakad fel torkomból, ami hangját hallván rögvest kipattannak a fiú szemei.

- Mit keresel Te a szobámban?! - rutinos mozdulattal dobja le magáról az imádott takaróját, ám szinte rögtön megbánja, amiért ilyen elhamarkodottan cselekedett.

Testét csak egyetlen szövetdarab takarja: az alsónadrágja.
Bevallom, nem lenne ellenemre, ha egész áldott nap csak a már-már teljesen fedetlen testű Lemon-t kellene mustrálnom.

- Hol vannak a ruháim? - ijedtségében bársonyos hangja elvékonyodik.

- A mosógépben - a számára megnyugvást jelentő takarójával a nyakáig elfedem a testét. - Le kellett vennem rólad, mert tiszta gedva voltál.

Lemon látszólagosan elmélázik valamin, de nem kérdez semmit.

- Az ágyneműhuzatodat is lecseréltem - arcára örömteli mosoly ül ki, amely zavarba ejtően nem illik oda vértelen ajkaira és halottsápadt bőrére. - A sebeidet is lefertőtlenítettem - mosolya azonnal eltűnik, és arca rögtön meggyűrődik, ahogy könnyezni kezd.

- Köszönöm - pilláit lehunyva csordultig tölti tüdejét levegővel.

- Lemon - a tanácstalanság okozta idegesség úgy vesz körül, akár csak a levegő, holott nem lehet vele azonosítani. - Mi történt? - szemem szinte önálló életre kel, mintha nem lenne se az enyém, se másé a Földön, szüntelen a mit sem sejtő fiú arcát pásztázza. - Beszélj nekem!

- Miért? - hitetlenkedve felhorkant.

- Én segíthetek - válaszom hallatán kurta mosoly suhan át az arcán, éppen olyan hideg és keserű, mint az iménti megnyilvánulása. - Vagyis megpróbálhatom.

- Rendben - felnyitja pilláit, szeme körül a bőr duzzadt és sötét, orcái viszont sápadtak, mintha az élet fénye alig pislákolna a szívében.

Halvány mosolyra húzom ajkaim, mert jó érzéssel tölt el, hogy Hoseok, akivel nem is olyan rég még ki nem állhattuk egymást, most megosztja velem a problémáját. Ám boldog cseppet sem vagyok, hiszen tudom, hogy erőtlen vigyoromnak a fiú története végére már nyoma sem lesz.

Mesélés Lemon szemszögéből:

Féltem.

A szemeim könnyekkel teltek meg.
A kezeim remegése átterjedt az egész testemre.
A torkomban gombóc keletkezett.
A mellkasomra, mintha ráültek volna, fuldokoltam a kétségbeesettségtől.
Már-már megfojtott a magány okozta rettegés, a fájdalom sikolya nem akart felszakadni kiszáradt torkomból.
Üvölteni akartam, akár a sakál.
A széttört szívem veszélyes és éles darabjait ki akartam tépni magamból. A sebek fájdalmát enyhíteni akartam. Enyhíteni, ebben pedig egyetlen dolog segíthetett.

Az a dolog pedig elveszett.

A pánik átvette felettem az irányítást.
Erőtlen testem csordultig töltődött őrjítő fájdalommal. Ez a fájdalom pedig arra ösztökélt, hogy megnyugvást találjak: megtaláljam a pengémet.
Hisztérikus zokogás közepedte sodortam ki a polcomból a cuccaimat.

Sehol sem volt.

Minden dobozkámat kiborítottam, ám egyikben sem leltem rá.
A fiókjaimat kirántottam a helyükről, feleslegesen.
Az ágyam matracát feltéptem s akkor ráleltem, ráleltem az egyetlen reményemre.