Mosolygás törvénye

2. Fejezet

Grace Miller

- Azt hiszem bármennyire is szeretek dolgozni, soha nem találok egy olyan munkát, ahol megtalálom a helyem - sóhajtok fel fáradtan, miközben belekortyoltam a kávémba a Lee kávézóban. Tegnap Alexander Lee a mondatával nagy valószínűséggel kirúgott, így ma a legjobb fiú barátommal Calebbal, jöttem el elfogyasztani egy reggeli energia nyerőt. Mivel a barátom mindenképpen tudni akarta, hogy hol dolgoztam, így kerültünk Lee kávézó egy eldugott részébe. 

- Grace ne legyél ilyen pesszimista, hol van az az életvidám lány? - kérdezi egy kusza mosollyal az arcán, mire csak elhúztam a számat. 

- Megölte Alexander Lee, egy gyilkos - mondom komoran, de Caleb jó ízűen felnevetett. - Nem viccnek szántam - mondom és az utolsó korty kávémat is megittam. 

- Mi lenne, ha elkezdenéd használni a pszichológus diplomádat? - húzza fel az egyik szemöldökét Caleb kérdőn, mire csak megrázom a fejem. 

- Nem menne - motyogom az orrom alatt. Egyetlen ember, aki előtt nem bírom megjátszani  a boldog énem, ha szomorú vagyok. Húsz évi ismertség átka... 

- Ugyan Grace, nehogy már egy hülye David Parker az egész gyerekkori álmodat romba döntse - mondja viccesen és még a játék kedvéért a kezemre is csap. Bár csak tényleg viccnek szánta volna, és nem pedig csak poénkodással akarta volna kimondani az igazat. Bárcsak...

- Tudod, három hülye év telt el, hogy szakítottunk és még minden idióta percben csak arra tudok gondolni, hogy két nagyon szép évet a szemem láttára rombolt le. Annyira örülnék, ha legalább csak egy napban egyszer törne rám az egész, de nem. Minden kibaszott percben itt lebeg előttem az egész kép, ahogy lesmárolja Sophiát - motyogom és a plafon felé emelem a tekintetem. Nem szabad sírnom, nem szabad, hogy lássa bárki, mennyire undorodok magamtól az az este óta. 

- Grace - simítja meg a kezem kedvesen Caleb, mire egy szomorkás mosollyal ajándékozom meg. - Nem szomorkodni jöttünk ide - szorítja meg a kezemet. - Keressünk neked egy munkát, még itt vagyok - mondja mosolyogva, mire felvonom a szemöldökömet. 

- Még itt vagy? - kérdezem elszorult torokkal, mire egy apró mosollyal ajándékoz meg. 

- Tudod, nyáron kint voltam egy hónapot New Yorkban - meséli, mire csak bólintok. - Megismerkedtem valakivel - mondja elfojtott mosollyal, mire nekem is egy erőltetett mosoly jelenik, meg a szám sarkában. - Aztán azóta beszélgetünk és egy hete felkeresett, hogy költözzek hozzá - mondja a szája szélét harapdálva. 

- Együtt vagytok? - kérdeztem az első dolgot, ami eszembe jutott. 

- Nem, még nem - mondja halkan. - Élőben szeretnénk - mondja és már nem tudja visszatartani a mosolyát. - Eljön értem. Holnaptól itt lesz és még egy hétig maradunk, aztán végleg kiköltözök New Yorkba. Következőnek csak Jessica és Connor esküvőjére fogok hazajönni, vele - mondja kicsit elpirulva, mire felnevetek. 

- Hogy hívják? - kérdezem mosolyogva, akkor is, ha belül teljesen összetörtem. 

- Harry - mondja egy félmosollyal, mire bólintok. - Te leszel az első akinek bemutatom! - mondja vidámabban, mire felnevetek. 

- Így is legyen - néztem rá jelentőségteljesen, mire nevetve bólintott. 

Attól, hogy a szívem majd meg szakad, hogy a legjobb barátom elköltözik tőlem messzire, még örülök neki. Sőt, szerintem boldogabb vagyok, mint ő, hogy végre talált valakit magának. Amikor 16 évesen kiderült, hogy éppenséggel nem a lányokat kedveli szerelem kapcsán, akkor rengetegen csúfolták és bántották. Féltettem őt, de neki csak az volt a lényeg, hogy én ne utáljam meg. Aztán pedig csak ránevettem, hogy tud ilyet mondani, miközben 2 éves korunk óta ismerjük egymást. Akkor se tudnám utálni, ha ő utálna engem vagy egy felbérelt bérgyilkos lenne és engem kellene megölnie. A barátságunk annál erősebb, hogy elítéljem egy olyan miatt, amiről nem tehet. Pontosan tudom, hogy mennyit küzdött ez ellen, hogy mégis a lányok felé hajoljon nála a mérce, de akármennyire is próbálkozott, nem járt sikerrel. Mindig a másik oldalon maradt a mutató, amit ma már végre elfogad és mosolyogva tud róla nekem beszélni.