Mosolygás törvénye

7. Fejezet

Grace Miller

Az emberek csak úgy nyüzsögnek a kávézóban, alig bírjuk szusszal. Szerencsére az új rendszer miatt mindenkinek megvannak a saját asztalai és vannak akik a pultban dolgoznak pénztárosként, meg rendeléselkészítőként. Az én asztalaim minden nap másikok, fel vannak osztva. Egy teljes heti órarend szerűséget kaptunk, hogy tudjuk hányra kell jönni és mi az, aznapi munkánk. Vasárnaponként az étterembe fogok dolgozni. Én vagyok az egyetlen, aki mindkettő helyen dolgozik valamilyen szinten.

Az első hétfői dolgozó napunk lassan letelik, aminek kifejezetten örülök. Lassan öt napot dolgozok le, de a szívemet már most darabokba érzem. Kifele mosolygok, de belül pedig szorongok. Mindenki azt hiszi, hogy milyen nagy erőre kaptam az új év alkalmából. Csak a szorgos énemet látják, ami soha meg nem áll. Precízebbnél, percízebben próbálok mindent csinálni és minden apró hibát is próbálok kijavítani. A munkám lett a menedékem. Amíg dolgozom megállás nélkül, addig nem gondolkozok, de ha csak egy pillanatra is van időm, minden rám borul. Így mindig próbáltam valami elfoglaltságot keresni magamnak.

- Tessék! - tettem le kedvesen egy idős hölgy elé a rendelt gyümölcsös teáját, amit meg is köszönt, én pedig otthagytam. Had fogyassza nyugalomba, addig én leszedem az éppen megüresedett asztalomat. A tálcára téve a mosogatóhoz viszem, ahol egy lány szorgosan dolgozik. Leteszem neki, mire rám mosolyog, amit viszonozok. Ezután az új vevőimre koncentrálok, akik most érkeztek az előbb takarított asztalomhoz. Hozzájuk sietek és megállva mellettük rájuk mosolygok.

- Sziasztok! Mit hozhatok? - kérdeztem meg a körülbelül velem egy idős párt, akik rám emelték a tekintetüket az itallapból.

- Én egy zöld teát szeretnék, két teasütivel - mosolyog rám a lány, mire bólintva feljegyzem és a férfi felé fordulok, aki felvonja az egyik szemöldökét.

- Nem ismerhetlek valahonnan? - kérdezi, mire én is összevonom a szemöldökömet.

- Nem tudom - csóválom meg a fejem, hogy egyáltalán nem rémlik a kinézete.

- Nem jártál véletlen a közeli egyetemre? - kérdezi, mire bólintok.

- De, pszichológusnak tanultam - mondom egy mosollyal, mire a fejére csap.

- Igen, te jártál David Parkerrel! - mondja lelkesen, mire a név hallatára összeugrik a gyomrom.

- Talált, süllyedt - nevetek fel kínosan, mire elmosolyodik.

- Adam Summers - nyújtja a kezét, amit esetlenül elfogadok.

- Grace Miller, de szerintem erre rájöttél - húzom félmosolyra a számat, mire bólint.

- Igen, nagy féreg David Parker - ért velem egyet, úgy is, hogy nem említettem ezt meg. - Ő pedig a barátnőm Kaily Evans - mutat a lányra, mire egy őszinte mosolyt küldök felé, amit viszonoz. - Együtt jártunk egészség tanra - mondja tovább a srác, mire csak bólintok. Sajnos nem emlékszem rá.

- Értem. Amúgy mit hozhatok neked? - kérdezem nevetve, mert kínosnak érzem, hogy fogalmam sincs ki ő. Soha nem néztem más fiúkra az egyetemen, mert már az elejétől kezdve ott volt nekem David. Amikor pedig szakítottunk, akkor pedig fiúra se tudtam nézni. Hányingerem volt igazából mindenkitől és a tanulásba menekültem, aminek meg is lett a gyümölcse.

- Egy hosszú fekete kávét szeretnék - mondja ki végül a rendelést, mire felírom és sietős léptekkel megyek a pulthoz, hogy leadjam a kért rendelést. Aztán pedig a két megüresedett asztalomhoz mentem gyorsan, hogy letakarítsam és elhozzam az üres csészéket és tányérokat. A pultra letéve elvette az egyik lány és odaadta cserébe a fiatal pár rendelését. Megköszöntem és mosolyogva vittem ki az asztalhoz.