Mosolygás törvénye

10. Fejezet

Grace Miller

- És most mihez szeretnél kezdeni? - tárja szét a kezeit idegesen Caleb, miközben föl-le járkált a kis lakásomba. Fáradtnak tűnt és teljesen elvesztette a fonalat. Mindent elmeséltem neki és kiakadt. Bár jogosan.

- Nem tudom - vontam meg a vállamat unottan. A nappaliban a kanapén feküdtem kényelmesen a rumli közepén. Igazából bármennyire azt mutattam nem érdekel az egész káosz körülöttem, belül tudtam nem helyes amit csinálok. Nagyon bántott és nagyon is érdekelt minden apró hiba is, amit a közel múltban leműveltem. De nem volt energiám, hogy mindent rendezzek és pontot tegyek a végükre. Gyenge voltam és ez még jobban idegesített...

- Elegem van! - tört ki belőle, mire kérdőn ráemeltem a tekintetem. - Nem tudom tovább nézni, hogy tönkre teszed az életed! Még egyszer nem tűröm el a tehetetlenséget! - fakad ki belőle, mire egy halk morgást hallatok.

- Majd megoldom - dünnyögöm és az égbe emeltem a lábamat. Azt nézve szórakoztattam magamat. Mennyivel vékonyabbak a lábaim. Vajon még mennyit tudok fogyni?

- Mikor? - kiabálja el magát és idegességében a hajába túr.

- Ne ordítozz! Nem a világ vége következett el - suttogtam mérgemben és próbáltam rendezni a gondolataimat. - Inkább mellettem kéne állnod, nem ellenem - néztem bele a szemeibe, melyekből semmit nem tudtam kiolvasni a csalódottságon kívül.

- Hívd fel anyukádat és kérj segítséget tőle. Szükséged van rá! - mondta halkabban, mire dühtől fortyogva felültem.

- Elment az eszed? Az anyámtól? - fakadok ki és felállok a kanapéról, hogy a szobámba mehessek ruhadarabokért. Lekaptam egy bordó pulcsit és hozzá egy fekete farmernadrágot. Gyorsan magamra rángattam és az előtérbe menve felhúztam a csizmámat. Magamra kaptam a kabátomat is és az ajtókilincshez nyúltam.

- Most meg hová mész? - kérdezi erőtlenül, mire feldúltan fordultam vissza, hogy a szemeibe tudjak nézni.

- Valahova ahol te sem, és senki más nem tud a hülyeségeivel fárasztani! - üvöltöm rá és kilépve a friss levegőre becsapom magam mögött a bejárati ajtót. Egy nagy levegőt veszek és a szomszédházra nézek, ahol kint ül a velem egyidős unoka, mert a szomszédaim nagyszülők.

- Mit bámulsz? - mordulok rá barátságtalanul, mire felnevet.

- Valaki nagyon ideges - vázolja fel egy félmosollyal a helyzetemet. Unottan megforgattam a szemeimet és elindultam az utca járdáján....valamerre. - Csatlakozhatok? - kiabálta utánam, mire minden nélkül bemutattam neki, amire megint felnevetett. Bár pár másodperccel később már mellettem kezdett el sétálni.

- Nem vágyom társaságra - suttogom halkan.

- Ahogy én sem - vigyorodik el, mire újból megforgatom a zöld íriszeimet. - Ne forgasd a szemeidet, mert a végén még fönnakadnak! - mondja fülig érő szájjal.

- Te pedig befejezhetnéd az állandó pofázást. Még a végén néma leszel, mert elzsibbad a szád a sok felesleges fecsegéstől - dünnyögöm az orrom alatt morcosan.

- Sid - nyújtja a kezét felém, mire csak kék íriszeibe nézek unottan.

- Grace - adom le az infót, amire kíváncsi volt. A kezét egyből zsebre vágja és érdeklődően mér végig.

- Nos Grace, mi történt? - kérdezi fürkészően, miközben dús alsó ajkát végig nyalja.

- Nem fogom egy idegennek elmesélni az életemet - vágtam az arcába, mire mindketten megtorpantunk. Szembe fordultam vele és csak ekkor vettem észre, hogy mennyire is helyes. Szőke haja apró fürtökbe állt szanaszét a feje tetején, miközben kék szemei csillogtak, ahogy ő is végig mérte közelről az arcomat. Nem sokkal magasabb nálam, csak pár centiméter lehet köztünk.