Párválasztó a múltból

Kínos, kínosabb, legkínosabb

Az unokahúgaimmal vagy egy órán át csevegünk a szobában, amikor az ajtóban megjelenik Nagyi feje, és közli, hogy ideje ajándékozni. A lányok azonnal felpattannak, megölelnek, és már rohannak is lefelé, én azonban kicsit lassabb tempóban követem őket. 

- Minden rendben van veled, Édesem? Újabban alig hallok felőled, és ha mégis, akkor fáradt vagy beteg vagy, és folyton rohansz.

- Minden a lehető legnagyobb rendben van, nagyi, ne aggódj miatta - ölelem meg szorosan. - Szeretlek.

- Oohh, édes kis angyalom, én is nagyon szeretlek téged! Biztos...?

- Igen, jól vagyok. Csak nehéz nekem itthon lenni, ennyi az egész. 

- Már megint az a lökött fiam csinált valamit? - érdeklődik unott hangon, szemforgatva.

- Nagyi, mikor nem ő? - húzódom el tőle. Egy pillanattal később mindketten elmosolyodunk, aztán csendben sétálunk le. A nappaliban már javában megy az ajándékozás, anya és apa felváltva, olykor együtt bontja a csomagokat. Még egyszer megölelem a nagyit, aztán az ablak mellett ácsorgó Jonathanhez megyek.

- Na, jót beszélgettetek? - nézek Dr. Medes irányába. 

- Nem volt vészes - ölel át, majd megfordít a karjaiban, és a hátam a mellkasának dől. - De kicsit kínos volt beszélni vele arról, miért is vagyok veled. Meg hogy hogyan képzelem el a jövőt. Mert hogy ugye az ő fia a Manókád apja.

- Meg tud izzasztani, de minden szemét kérdése a javadat szolgálja, hidd el, megtanultam a vele töltött évek alatt. És, mit válaszoltál?

- Ezt egyenlőre megtartanám magamnak - teszi az állát a vállamra. - Mire jutottál, odaadod a szüleidnek az ajándékot? - suttogja a fülembe. Elmosolyodom, még egy picit el is pirulok. 

- Még mindig nem döntöttem el - fordítom az arcom az övé felé, és puszit nyomok a bőrére.

- Pedig lassan rád kerül a sor, és akkor valamit adnod kell nekik. Elvégre mégiscsak a szüleid.

- Tudom, de van egy B-tervem arra az esetre, ha a Manóka továbbra is titok maradna. A kabátom mellé akasztottam a táskám, abban van egy keskeny boríték. Megteszed, hogy idehozod nekem?

- Persze - mosolyog rám, aztán el is megy mellőlem. Nem kell neki sok, és már ismét ott áll mögöttem.

- Köszönöm. Te vagy a legjobb - ráncolom az orrom játékosan.

- Ez már csak természetes. Figyelj csak, rosszul emlékszem, vagy behoztuk a táblát a kocsiból?

- Asszem behoztuk, miért? Nincs ott a kabátom környékén?

- Hát én nem láttam, de akkor lehet, hogy csak akartuk behozni. Ne aggódj emiatt, biztos csak a kocsiban felejtettük.

- Remélem is. Nézd csak, már az öcséim ajándékoznak. Kíváncsi vagyok, ezúttal mi van azokban a szatyrokban - húzom el a szám, mert pontosan tudom, mennyire kínos ajándékokat tudnak venni. A szüleim rutinosan csak belekukkantanak az ajándéktasakokba, és mosolyogva megköszönik azokat. Aztán mielőtt elindulhatnék, Chris és az új hódítása indulnak el anyáékhoz. 

- Jonathan, az a csomag ott a csaj kezében nem...?

- A te ajándékod? De nagyon annak néz ki - sápad el, és én is. Ám mielőtt egy szót is szólhatnék, már oda is nyomja a ribi apának. 

- Édes Jézusom, most segíts meg - érzem, hogy a lábaim hamarosan fel fogják mondani a szolgálatot.

- Foglak, ne aggódj - suttogja Jonathan a fülembe. - Nem akartad elmondani, jól érzem?