Párválasztó a múltból

Törés

- Tudod, Chris, tőled ezt nem vártam volna - állok meg, nekik háttal. Képtelen vagyok feléjük fordulni, mert a könnyeim már most folynak a megbántottságtól. Erőt veszek magamon, és a vállam fölött hátranézek az asztaltársaságra. - Minden egyes hibámat felhánytorgatjátok minden lehetséges alkalommal, és én nem tudok továbblépni? Csak annyi lenne a dolgotok, hogy szerettek és elfogadtok. De úgy látom, ez hatalmas kérés tőletek - hagyom ott őket, és a szobámba megyek. Mielőtt bemennék, az ajtókeret külső részéből kiszedem a pótkulcsot, és magammal viszem. Freya szerencsére már az ágyamon szunyál, így legalább lesz társaságom, amíg nem kell indulnom Mendes dokihoz. Bezárom az ajtót, nekidőlök, és kiengedem magamból a sírást. Annyira rázkódik a testem, hogy percekkel később már a padlón ülök. Freya észrevesz, és azonnal mellettem terem. Nyüszköl és addig tolakszik, még bele nem ül az ölembe. Orrával folyamatosan bökdös, és nem hagy magamra. Úgy érzem, soha nem volt még ekkora szükségem rá. Sok mindenen mentem már keresztül, de legalább elmondhattam magamról, hogy a családom mellettem áll, támogat és szeret. Most azonban magányosnak, kívülállónak és elárultnak érzem magam. Ha a saját testvéreim nem képesek megérteni és támogatni, akkor kire számíthatok?

- Ad, kicsim, engedj be - kopog halkan anya az ajtón.

- Nem. Senkit nem akarok látni! Hagyjatok békén! - visítom, és Freyát lerakva magamról a fürdőbe zárkózom. A kutyus velem jön, és segít magamnál maradnom. Nem hagyja, hogy elemésszen az önsajnálat, a depresszió és a bánat. Zokogok, sírok, bömbölök, nyöszörgök, sikítok és visítok, de nem érzem jobban magam. A saját hüppögésemen és a kutya nyüszítésén keresztül is hallom, hogy valaki nagyon be akar jutni a szobámba. Rángatja a kilincset, és szerintem ököllel veri az ajtót. - Csak hagyjatok békén! - kérem halkan, így az ajtónál állónak esélye sincs meghallani a dolgot. A zaj még eltart pár percig, aztán csend lesz. A következő pillanatban akkora robaj tölti be a teret, hogy még Freya is megijed. Mindketten rémülten nézünk a csukott fürdőajtóra.

- Kicsim, én vagyok - hallom meg Jeremy halk hangját az ajtó másik oldaláról. - Jól vagy?

- Igen, semmi bajom. Csak egyedül akarok lenni. Kérlek!

- Nem lehet. Muszáj látnom, hogy tényleg nincs semmi bajod. Kérlek, engedj be!

- Jeremy, kérlek... - könyörgök rekedtes hangon.

- Nézd, összevesztem miattad a családoddal, berúgtam egy ajtót érted, ne kelljen még egyet tönkre tennem - szinte látom magam előtt, ahogy sunyin mosolyog.

- Gyere be, nyitva van - adom meg magam. Gyorsan letörlöm a könnyeket az arcomról, de tudom, hogy sokat nem érek vele. Nyílik az ajtó, és felbukkan Jeremy. Ahogy meglát, azonnal térdre esik mellettem.

- Kicsim... - zaklatott hangja arra késztet, hogy rá nézzek. Ahogy rá emelem a tekintetem, észreveszem a szobám ajtajában várakozó testvéreim.

- Kérlek, nem akarom látni őket! - suttogom könyörögve.

- Rendben, megértem - csukja be az ajtót fél kézzel. - Gyere ide - tárja ki a karjait. Hozzá bújok, puszit nyom a hajamra, magához szorít, és lassú ritmusban dülöngélve ringat. - Annyira sajnálom!

- Te nem tehetsz erről - szipogom. - Ha nem most, akkor karácsonykor, a következő szülinapon vagy két év múlva, de mindenképp megtörtént volna. Sajnálom, hogy látnod és hallanod kellett ezt.

- Nincs miért bocsánatot kérned. Sírd ki magad, aztán megyünk apához, rendben?

- Köszönöm - bújok a mellkasához, és tovább pityergek. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor kopogást hallunk. Már épp megnyugodtam volna. - Nem akarom látni őket, Jeremy - suttogok kétségbeesetten.