Párválasztó a múltból

Megállapodás(ok)

Másnap reggel kipihenten ébredek Jeremy karjaiban. Nem tudom, milyen nindzsa trükköket tanult az apjától, de sikerült észhez térítenie előző este, és még a hangulatom is elfogadható lett.
- Hogy vagy ma reggel? - érdeklődik alig ébren, de a tenyere már a hasamon kalandozik.
- Meglepő, de egész jól érzem magam - fészkelődöm még közelebb hozzá, ő pedig nem tiltakozik. A fejét a nyakam hajlatába teszi és egyre ügyesebben találja el, hová érkezik majd a következő rúgás.
- Örömmel hallom. Úgy érzem, Beau is ébredezik - mosolyodik el. Érzem a bőrömön.
- Eww, így nem tetszik - ráz ki a hideg.
- Mi? - értetlenkedik.
- A Beau név. Önmagában olyan... semmilyen. Átlagos. A Bennett-tel szebben hangzik, számomra olyan különlegesen.
- És állandóan Beau Bennettnek fogjuk hívni? Nem hosszú az egy kicsit?  Mellesleg, nem hallottad még a viccet az anyukáról, aki a teljes nevén szólítja a gyerekét?
- Milyen viccet?
- Vagy mémet, már nem is tudom, mi volt az. A lényege valami olyasmi, hogy ha anyád a teljes neveden szólít, oltári nagy gebaszban vagy - puszil arcon. 
- Már bocsi, de a Beau Bennett nem a teljes neve lesz - fekszem a hátamra, hogy lássam az arcát.
- Jézus, hány nevet akarsz még adni szegénynek?
- Csak egyet. Egy vezetéknév még kéne neki, nem gondolod?
- Igen, az se lenne rossz - komolyodik el a hangja és a tekintete is. Direkt várok, hogy folytassa, ha akarja. - Öhm, te mire gondoltál?
- Bachelor? Badley? Bailey? Baker? Vagy esetleg...
- Mit szólnál a Mendeshez? Csak hogy köze is legyen valamelyik szülőjéhez - vág közbe óvatosan, és erre vártam. Ezt még senkinek nem mondtam korábban, de a szülinapomon történtek után, amikor megígértem neki, hogy ő lesz Beau Bennett igazi apukája, elhatároztam magamban, hogy az ő nevét kapja majd a kicsi. 
- Biztos ezt akarod? Mert ha ezt hagyom, akkor már nem menekülhetsz el. Itt kell lenned neki az év minden napjának minden percében. Ez nem olyan dolog, amit ha megunsz, otthagyhatsz. 
- Szóval akkor szabi sincs? - kérdezi mosolyogva, majd szájon puszil. - Imádnám.
- Beau Bennett Mendes. 
- Már most tetszik a hangzása. Hallod, kisöreg? - mászik le a hasamhoz, hogy a bőrömbe beszélhessen. - Beau Bennett Mendes lesz a neved, és te leszel apa kedvenc elfoglaltsága. Te leszel anya kedvenc hercege - nyom egy puszit a köldököm fölé, majd megtámasztja az állát és a szemembe néz. - Most én kérdezem, hogy biztos ezt akarod? Mert ha rákerül a nevem az anyakönyvi kivonatára, soha nem szabadulsz meg tőlem, Adriana. 
- Ezt most vegyem fenyegetésnek? - kérdezem mosolyogva, de látom, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott.
- Huszonnyolc éves vagyok, már kinőttem az üres fenyegetőzésekből. Családot akarok. Téged  és a fiunkat. És ez nem fog változni. Soha. Lehet, hogy ostoba voltam, és nem értettem, milyen fontos szereped van az életemben, a jövőmben, de most már tudom, és nem akarom tönkretenni az esélyemet. 
- Gyere csak - hívom magamhoz, mire erőt vesz magán és fölém mászik. A könyökén és a térdein támaszkodik, de az arca alig van egy centire az enyémtől. - Ezt akarom. Megígértem, hogy te leszel az igazi apukája, és ehhez tartom magam. Tudom, milyen fontos egy gyerek életében az apa, pláne, ha fiú. Soha nem fosztanám meg őt ettől a lehetőségtől, és téged sem attól, hogy az élete része legyél. 
- Nagyon jól hangzik - mondja a szemembe nézve. - De mit jelent ez ránk nézve? Mi lesz veled és velem?
- Megpróbáljuk együtt, adunk magunknak egy esélyt, hogy lássuk, hová fut ki a dolog. Ha összejön, akkor egy család leszünk, ha nem, akkor meg barátok maradunk Beau Bennett érdekében. 
- Ez olyan hidegen, érzelemmentesen hangzott - húzódik hátrébb kicsit, mire visszahúzom őt magamhoz.
- Nem tudok semmit sem ígérni, Jer. Tegnap ilyenkor még úgy ébredtem, hogy Jonathan itt lesz velem végig és még tovább, és láthattad este, mi lett a vége - csuklik el a hangom. - Adj egy kis időt, hogy megszokhassam ezt az újabb változást. Kérlek - simogatom meg az orrommal az övét.
- Annyi időt adok neked, amennyire csak szükséged van. Csak azt kérem, hadd maradjak melletted, itt veled. Már így kis kihagytam a terhességed nagy részét, ezt az utolsó két hónapot szeretném én is megélni. Ha hagyod.
- Hihetetlen két hónap lesz ám - vigyorgok rá.
- Sejtem és már alig várom - hajol le hozzám, és édesen megcsókol. Ám mielőtt kiélvezhetném a pillanatot, határozott kopogás hallatszik az ajtó felől. 
- Ad? Ébresztő, álomszuszék! Látogatód jött! - morcoskodik Di az ajtóm előtt.
- Vársz valakit?
- Nem - mondom zavartan, és kelletlenül kimászom az ágyból. Amikor kinyitom, Di majdnem a fejemen kopog újra.
- Na végre - sóhajt, majd a nyakamba veti magát. 
- Öhm... Minden rendben? Ki jött?
- Minden rendben van veled, ugye?
- Már jól vagyok, csak egy kisebb összecsúszás volt - motyogom.
- Biztos? Akkor mit keres itt a dokid?
- Ki? - tolom el magamtól, hogy lássam az arcát.
- Dr. Mendes a nappaliban vár rád - válaszol fura fejjel. - Biztos, hogy minden rendben van? Mert egy szavunk se lenne, ha nem, csak...
- Jól vagyok, komolyan. Adj egy percet, és már megyek is, jó? Muszáj beugranom a fürdőbe.
- Megmondom neki. Készítek kávét - lép el tőlem, és a nappali felé indul. Becsukom magam után az ajtót és Jer felé fordulok. Aki visszafészkelte magát a takaró alá, és kb. már ismét alszik is. Felvonom a szemöldököm, majd felkapom az első párnát, ami a kezem ügyébe esik, és hozzávágom.
- Hé, mi van már? - ül fel, és majdnem mérgesen néz rám.
- Mit keres itt az apád, Jeremy? - kérdem karba tett kézzel, hűvösen.
- Tessék?
- Apád a nappaliban vár. Miért?
- Honnan kéne nekem azt tudnom? Nem is beszéltem vele, mióta eljöttem otthonról.
- Akkor mégis miért van itt?
- Nem tudom?
- Ezt most komolyan kérdezted? - és hozzávágok még egy párnát. - Kapd össze magad és menj ki hozzá. Nemsokára megyek én is - sétálok be a fürdőbe, esélyt sem adva neki, hogy válaszoljon. A tükör előtt nagy levegőt veszek, aztán gyorsan pisilek, megmosom az arcom és a fogam, majd egy talált hajgumival gyorsan összefogom a hajam. A szobában magamra kapom az egyik kedvenc pulcsim és a papucsom, majd kisétálok a nappaliba.
- Adriana! Úgy örülök, hogy látom! - pattan fel a doki és odajön hozzám egy ölelésre. Soha, mióta ismerem nem volt ennyire közvetlen.
- Tudom, hogy ön az idősebb, de nem tegeződhetnénk? Kezd egyre kényelmetlenebb lenni - mondom, és egyik kezemet a hasamra nyomva próbálok úrrá lenni a fiamon.
- Nagyon örülnék neki, de...
- Ne aggódjon, keresek egy másik orvost - kacsintok rá, mire mosolyogva bólint és jóváhagyja a dolgot. - Szóval, minek köszönhetjük a váratlan látogatásod? - ülök a fotelbe, tisztes távolságra mindkét Mendestől.
- Jeremy ezek szerint nem mondta, hová vagyunk ma hivatalosak.
- Neem - nézek az említettre. - Nos?
- Ma mindenképpen Oxfordba jöttem volna apával.
- Miért?
- Mert elgondolkodtam azon, amit a szülinapodon mondtál, és úgy voltam vele, erre megoldást kell találnom.
- Mire? Beszélj végre értelmesen. És alaposan magyarázva, még nem ittam kávét - mutatok rá a tényre.
- Koffeinmentes, ne ijedjen meg - sétál be Di a gőzölgő bögrémmel. - Nem hagyjuk, hogy olyanokat egyen vagy igyon, ami árt a Manónak - mosolyog az orvosra, és már ott sincs.
- Jeremy...
- Ja igen, folytatom, apa. Szóval emlékszel, mikor azt mondtad, majd megoldod valahogy, hogy én lehessek Beau Bennett igazi apukája? Meg azt, hogy a következő öt évben nem jössz haza?
- Igeenn- nyújtom el a szót, majd belekortyolok a forró kávémba. - Mi köze ennek a mai naphoz?
- Elmeséltem apának, és beszélgettünk. Megegyeztünk, hogy eladjuk a házat Holmes Chapel-ben.
- Jeremy itt szeretne házat venni - folytatja a doki, mielőtt kérdezhetnék.
- Szeretnék minél közelebb lenni hozzátok - vonja meg a vállait félszegen, de látom rajta, hogy nagyon is érdekli a dolog.
- Képes lennél eladni a házat, ahol felnőttél és ahová annyi emlék köt, csak hogy vegyél egy házat itt?
- Technikailag - köszörüli meg a torkát a doki - Jeremy nem ott nőtt fel. A baleset után elköltöztünk abból a házból, mert egyikünk sem bírta, hogy mindenről ők jutnak eszünkbe. 
- Értem. Jeremy?
- Igen?
- Miért akarsz itt házat? Mi lesz, ha két év múlva Londonba költözöm? Vagy Barcelonába? Esetleg Párizsba. 
- Már mondtam, szeretnék közelebb lenni hozzátok. Ha pedig költözöl, megyek utánad. Azt hittem, ezt az előbb megbeszéltük - néz rám kissé zavarodottan.
- Nem, csak azt beszéltük meg, hogy Mendes lesz, meg hogy adunk magunknak egy esélyt. Költözésről szó sem volt.
- Miért érzem azt, hogy te ezen most mindenképp veszekedni akarsz? - dől hátra nagyot sóhajtva, mire az apja igyekszik elrejteni egy mosolyt.
- Nem akarok veszekedni, csak szeretném, ha racionálisan gondolkodnál. 
- Azt teszem. Házat veszek, ahol te és a fiunk is bármikor ott lehettek. Olyan helyet akarok, amit otthonomnak hívhatok, benne a családommal.
- Mi ez a hirtelen jött család dolog nálad? Pár hete még azt se akartad elhinni, hogy Beau Bennett tőled van, most meg jössz itt házvásárlással meg elköteleződéssel...
- Miért vagy ennyire ellenséges? Tudod, hogy a család számomra szent. Ahogy azt is, hogy szeretlek. Téged is, a fiamat is. 
- Nekem ez akkor sem tetszik - kortyolok bele a kávémba ismét összehúzott szemekkel.
- Mi lenne, ha egyszer az életben hagynád magad? Hagynád, hogy az élet csak magával sodorjon?
- Egyszer megtettem pár éve. Párizsban - közlöm lassan. - Mindannyian tudjuk, mennyire végződött jól a történet.
- Hihetetlen vagy, ugye tudod? - néz rám meglepetten. - Még mindig azon rugózol, hogy elvetéltél és milyen állítólagos következményei lettek ennek. De észre sem veszed, mi mindent kaptál azóta az élettől kárpótlásul - áll fel, majd egyszerűen kisétál.
- Mi a...? - nézek utána csodálkozva. 
- Igaza van, Adriana - szól halkan a doki.
- Ezt mégis hogy kéne értenem? - kapom fel a vizet egy szempillantás alatt. Annyira felhergelem magam, hogy remeg a kezem, le kell tennem a bögrém.
- Csak a téged ért állítólagos veszteségre koncentrálsz, a vetélésedbe kapaszkodsz már hosszú évek óta. Ami érthető is, hiszen fiatalon történt veled ez a dolog. De! Elgondolkodtál már azon, milyen lenne az életed, ha nem mész Párizsba, fekszel le azzal a fiúval, majd vetélsz el hetekkel később? Vagy ha csak szimplán nem vetélsz el? 
- Nem, mert nem lett volna értelme - válaszolom olyan hangsúllyal, hogy érezze, szerintem idióta kérdést tett fel. 
- Pedig van értelme - vitatkozik kedvesen, és tudom, hogy most az orvosom beszél belőle, nem a majdnem-apósom. - Egyszer azt mondtad nekem,  ha nincs a vetélés, nem tanulnál genetikát. Akkor hol lennél most? Nem ismernéd a barátnőidet. Ha nem történik ez a szerencsétlenség, nem hiszem, hogy kialakul nálad a PTSD. És ha nem alakult volna ki, nem lenne melletted Freya, nem szerettél volna bele a fiamba és nem ismernél engem se. Bár tudom, ebben az egyenletben és vagyok az elhanyagolható tényező - legyint egyet és mosolyodik el keserűen. - Ha nem szeretsz bele Jeremy-be, akkor most nem ülnél ott, abban a fotelben, és várnád a kisfiad. 
- De...
- Ha nem történik meg mindez - folytatja könyörtelenül -, akkor most nem lenne ilyen jó a kapcsolatod a testvéreiddel. Ha nem lennél állapotos, édesanyád még mindig az a szomorú és összetört nő lenne, aki volt pár hete. 
- Én...
- Mielőtt bármit is mondanál - tartja fel az egyik kezét, és ismét ellehetetleníti, hogy válaszoljak. Kezdem unni a hallgatóság szerepét. - Gondolkodj el egy kicsit ezen. Bármennyire is nem tetszett, Jeremy már akkor komolyan gondolta a dolgot veled, amikor még az egyetem előtt együtt voltatok a nyáron, bár szerintem ezt te nem is tudod. Egyik nap leült velem beszélgetni és elmesélte, hogy szerelmes, és nem tudja, mit csináljon. Nem is értettem, miért mondja ezt el nekem, mert a baleset óta már nem volt olyan a viszonyunk. Akkor értettem csak meg, amikor kinyögte, hogy rólad van szó. Annak idején azért hagyott kisétálni az életéből, mert időt akart adni neked. Időt, hogy befejezd az egyetemet és eljuss egy olyan életszakaszba, amiben ő is van. Időt, hogy élj, szeress, tapasztalj, csalódj és rájöjj, ő neked teremtetett. Tudom, hogy az April dolog nem ezt bizonyítja, de időről volt szó, nem cölibátusról - mutat rá.
- Mit akar ezzel mondani, Doki? Végig bennem volt a hiba? - jutok végre szóhoz.
- Arról volt szó, tegeződünk - nevet halkan. - Nem ezt mondtam. Tudom, hogy hatalmas trauma ért nagyon fiatalon, és elhiszem, hogy fájt. De a fiamnak abban igaza van, hogy évek óta a negatívumokat helyezed előtérbe ahelyett, hogy a pozitívumokat keresnéd. Teljesen más lehetne az életed, ha nyitnál a jóra és nem félnél az esetleges negatív behatásoktól.
- Hogyan? Senki nem mondta ezt el így eddig, senki nem mutatott rá a jóra, mindenki csak hibáztatott, amiért olyan óvatos voltam és vagyok. 
- Kezdetnek hagyd, hogy Jeremy megmutassa neked a házat. Ne attól félj, hogy mi lesz, ha nem működik köztetek a dolog, vagy mi mehet tönkre, hanem legyél végre boldog 22 éves fiatal nő, aki hamarosan életet ad első gyermekének és összeköltözik a szerelmével. Vagy a gyereke apjával - javítja ki saját magát, bár nem tudom miért. - Hagyd, hogy sodorjon az élet, ragadd meg a kínálkozó lehetőségeket és élj! Élj, mert soha nem tudhatod, mennyi időd van még.
- Köszönöm - mosolygok rá halványan. - Már hiányoztak a beszélgetéseink.
- Nekem is, de szerintem nem ugyanabból az okból hiányoltuk egymást - kacsint rám. - Tudom, hogy nem egyszerű, amin épp keresztül kell menned. Hogy viseled?
- Tartom magam. Mióta tudom, hogy Beau Bennett növekszik idebent - simogatom meg a szerintem még mindig kicsi hasam - tegnap este csúsztam össze először komolyabban.
- Szeretnél beszélni róla?
- Én... Mi lenne, ha erre nem itt és nem most kerítenénk sort? Nem akarok titkolózni vagy ilyesmi, de a lányok hamarosan kelnek és úgy hallottam, meg kellene néznünk egy házat. És szeretnék reggelizni is. 
- Nekem teljesen rendben van. Még van majdnem két óránk a megbeszélt időpontig, mire a házhoz kell érnünk. Mi lenne, ha addig megbékítenéd a fiam, én pedig elmennék sétálni egyet?
- Köszönöm - mosolygok rá hálásan. Aztán elnevetem magam, mert Freya a semmiből a doki előtt terem a pórázával a szájában, és várakozó szemekkel leül elé. - Sajnálom, nagylány, nem most - simogatom meg a buksiját, mire panaszosan felnyöszörög.
- Hagyd csak, elvihetem magammal, ha gondolod. 
- Csak akkor, ha nem jelent gondot.
- Dehogy is - legyint Dr. Mendes, aztán felpattan, és Freyával kifelé indul. - Akkor egy óra múlva jövünk - int búcsút, és már el is mennek. 
- Ez gyors volt - mondom magamnak, aztán a bögrémet felemelve a konyhába sétálok. Kiiszom az utolsó kortyokat, és visszamegyek a szobámba. Azt remélem, hogy Jer ébren van, és nem kell csalódnom, amikor belépek. Az ágyon fekve dühösen nyomkodja a telefonját olyan beleéléssel, hogy észre se vesz. Pár pillanatig nézem, aztán halkan sóhajtok egyet, belépek, és becsukom magam mögött az ajtót. A tenyereimet a derekam mögött az ajtóra tapasztom, és ott támaszkodom. - Mesélsz a házról?
- Nem, mert tudom, hogy nem érdekel téged, csak meg akarsz békíteni - válaszolja a telefonja képernyőjének.
- Ezt nem tudhatod biztosan. Igazából gondolkodtam már a költözésen, mert ha... Bocsi, amikor megszületik Beau Bennett, a csajok nem fogják bírni az egyetemet a sok sírás mellett. De jelenleg már nincs olyan biztos anyagi hátterem, amivel nyugodt szívvel vághatnék bele egy házvásárlásba. Szóval... Milyen a ház?
- Ezt most csak úgy kitaláltad.
- Ha te mondod... - fonom össze magam előtt a karjaim, de nem mozdulok az ajtótól. - Biztos sok mindent tudhatsz rólam meg a terveimről, hiszen már vagy 24 órája itt vagy.
- Ezt ne! - néz végre rám, és azonnal le is teszi a telefonját.
-Mégis mit ne? Ne emlékeztesselek rá, hogy hónapok óta idegen vagy? Vagy hogy semmit nem tudsz rólam, a terhességemről, a terveimről? Vagy esetleg az zavar, hogy beszélek hozzád? Mert akkor nyugodtan elmehetsz a büdös picsába! - pipulok be, és a fürdőbe indulok zuhanyozni. Valamiért, mióta terhes vagyok, megnyugtató a zubogó víz alatt állni, és most nagy szükségem van a megnyugvásra. De nem jutok be, mert Jer elkapja a kezem menet közben. - Fáj az igazság, ugye? - nézek harciasan a szemébe. 
- Adriana... - kezdi veszélyesen csengő hanggal, de valamiért rám jön, hogy veszélyesen élni jó buli.
- Nos, örülök, hogy azért a nevemre még emlékszel. Dereng valami más is velem kapcsolatban? Bármi más? - mászok az arcába. - Ha nem, akkor emlékeztetlek, hogy nem viselem jól, ha szórakoznak velem és kifejezetten utálom, ha megmondják, mit csináljak!
- Oh, tényleg? - jön közelebb ő is, így az orrunk már majdnem összeér.
- Oh, tényleg - mosolyodom el negédesen. - De ez is azon információk közé tartozik, amiket csak azok birtokolnak, akik ismernek. Akik tudják, ki vagyok...
- Hidd el, pontosan tudom, ki vagy - húzza össze a szemeit.
- Nem vagyunk mi olyan jóban, haver!