Párválasztó a múltból

Út a PTSD-hez

Pocsék éjszakám volt. Aludtam, de ébren voltam. Az agyam csak pörgött és pörgött, és sehogy sem tudtam leállítani. Mire nagy nehezen elaludtam volna, hajnalodott, és a kórházi rend értelmében becsörtetett a nővérke, hogy mosakodás és egyéb teendők elvégzése meglegyen a vizit kezdetére. Nagy nehezen összeszedtem magam, elcsoszogtam tusolni, és már addigra elfáradtam, mire visszaértem. Elterültem az ágyamon, és igyekeztem erőt gyűjteni a nap eseményeihez. Épp a plafon bámulásában mélyedtem el, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a legkevésbé várt testvérem.

- Szia! Bejöhetek? - kérdezte halkan.

- Gyere csak - hívtam ledöbbenve. - Mit keresel te itt? 

- A többiek Bennél vannak, én pedig meglógtam hozzád. Anya nagyon kivan.

- Tudom. Én is - vontam meg a vállam. 

- Nem mondta el, mi történt, de magát hibáztatja, és nagyon gyenge. Apa próbálja vigasztalni, de még mindig nem felhőtlen a viszonyuk. És ez részben az én hibám - ült le az ágyam szélére, és őszintén szomorúnak tűnt. 

- Nagyon genya voltál, remélem tudod. És én nem vettem magamra annyira, mint anya. Ő mostanában amúgy is érzékeny, és ez csak még jobban megsebezte. 

- Sajnálom, Ad, tényleg! - könyörgő volt a hangja. - Mindenkivel foglalkozott anya és apa is, de én már ősidők óta kimaradtam a sorból. Engem sosem kérdeztek meg arról, milyen napom volt, soha nem ajánlották fel, hogy segítenek a házimmal, egyszer sem kérdezték meg, mi van velem. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy végre rám is figyeljenek kicsit. Tudom, hogy nagyon elcsesztem, és tényleg sajnálom, de már elegem volt, kétségbeestem, és léptem. Belátom, hogy egyáltalán nem volt helyes, amit és ahogy tettem, de ezen már nem tudok változtatni. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálom jóvátenni az egészet.

- Ne aggódj ezen, lesz még rá lehetőséged - szorítottam meg a hozzám közelebb levő kezét.

- Nem vagyok benne biztos - motyogta az orra alatt, de meghallottam.

- Hogy érted ezt? Miért ne lenne á lehetőséged? 

- Félek, hogy még azelőtt széthullik a családunk, mielőtt mindenki megbocsátana nekem. De nem az én lelki maszlagom a lényeg - szipogott, majd rám mosolygott. - Hogy érzed magad? 

- Gyenge vagyok, és már abban elfáradtam, hogy elmentem tusolni és visszajöttem. De ez szerintem a vérveszteséggel van kapcsolatban.

- Vérveszteséggel? Mi történt veled igazából? Mert anyáék csak annyit mondtak, hogy valami görcsös és durva havi bajod van.

- Én.... - jólesett, hogy anya  meghagyta nekem a döntést arról, elmondom-e neki, mi miatt vagyok ott, ahol. - Páizsban megismerkedtem egy sráccal, és mielőtt hazajöttünk, lefeküdtem vele - vörösödtem el fülig. Ez egy olyan dolog volt, amit nem az öcsémmel akartam kivesézni. - Fiatalok vagyunk, hirtelen történt és nem védekeztünk, a többit meg szerintem már kitalálod magadtól is.
- Most akkor terhes vagy? - kérdezte nagy sokára.

- Nem, már nem vagyok terhes. Elvetéltem, Noah. Elvesztettem a kisbabám, akit egyáltalán nem terveztem,  akinek a létezéséről sem tudtam egészen tegnap estig. Elvesztettem őt, öcsi - néztem rá, és most először mondtam ki azt, ami volt. És a tények olyan hatalmas súllyal nehezedtek rám, hogy egyszerűen úgy éreztem, megfulladok. - Esélyem sem volt arra, hogy döntsek róla, a sorsáról - kezdtek potyogni  könnyeim. - A nőgyógyász szerint az esély arra, hogy egyszer anya legyek, közel van a nullához - zokogtam fel, és éreztem, hogy eddig bírtam tartani magam. Próbáltam erős lenni, kitartani és túlélni, de nem ment. A veszteség, a fájdalom és a szerencsétlenség eluralkodott rajtam. Noah először csak nézte, ahogy egész testemben rázkódok a sírástól, aztán erőt vett magán, bemászott mellém, és megölelt.