Párválasztó a múltból

Változások

A buli nagyon jól sikerült, így mindenki majdnem délig alszik. A vendégek nagy része egy kis reggeli után hazaindul, csak a szűk családom marad. Vagyis a lányok, Jonathan, a tesóim és anya, valamint legnagyobb döbbenetemre Jeremy és az apukája. A délutánt a parton piknikezve és beszélgetve töltjük.

- Beszélhetnék veled? - áll mellém Jeremy. Nyugodtnak tűnik, és bízom benne, hogy nem akar ismét veszekedni. Bólintok egyet, majd sétálni indulunk. Ahogy távolodunk, érzem magamon a figyelő tekinteteket.
- Miről lenne szó?
- Rólunk. Kettőnkről. A fiunkról - sorolja.
- Nincs kedvem veszekedni, Jer - sóhajtok fáradtan.
- Nem is veszekedni szeretnék, csak beszélgetni. Megérteni a jelenlegi helyzetet, a jövőbeni lehetőségeimet... Kérlek!
- Rendben - sóhajtok nagyot. - Mit szeretnél tudni?
- Hogy vagytok? Minden rendben, ugye?
- Nagyon jól vagyunk - mosolyodom el, és a kezem a hasamra kalandozik. Szűk póló van rajtam, és így már látszik, hogy van odabent valaki, és nem csak sokat nassoltam. - A napokban leszünk hat hónaposak. Az orvosom szerint egészséges, kicsi baba lesz, amikor megszületik. Egyre aktívabb, már más is érzi, ha rúg.
- Kipróbálhatom? - nyúl óvatosan a hasam felé.
- Persze, de most nem fogsz érezni semmit. Szerintem épp alszik - mondom, mire láthatóan elszomorodik. Annyira más a hozzáállása, a viselkedése, mint előző este volt, hogy nem bírom ki, és megkérdezem. - Miért nem akartál eljönni? Ide, a szülinapi bulira.
- Mert nem akartalak látni - válaszol őszintén, amivel eléggé meglep és megbánt. És ezt észre is veszi. - Hallgass végig, oké? Amikor megkaptuk a meghívót, boldog voltam, mert elképzelni se mertem, hogy eszedbe jutok még, pláne hogy meghívsz. Aztán összefutottam Bennel, aki mondta, hogy Jonathan szervezi és meglepetés, úgyhogy még véletlenül se mondjak neked semmit. Már ha véletlenül beszélnénk. Kiakadtam, oké? Valahol mélyen tudtam, hogy még mindig vele vagy, de amikor tudatosult, hogy még mindig esélyem sincs nálad, totál begőzöltem. Úgy éreztem, azért kaptam a meghívót, hogy az orrom alá dörgölje, ő veled van. Nem akartam látni, hogy boldog vagy vele, azt az életet éled, amit velem lehetne, amit velem kellene. Tudom, hogy megbántottalak, többszörösen is, de nekem ez akkor is sok.
- Miről beszélsz? - értetlenkedem, mert olyan kusza minden, amit mond.
- Hárítottam, amikor arról beszéltél, hogy April rám mászik. Tudtam, hogy igazad van, de nem mondhattam el, mert kiborultál volna, és akkoriban elég instabil voltál. Nem hittem el, hogy tényleg túltetted magad azon, ami Párizsban és utána történt, mert nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik. Ha elfogadtam volna, akkor azt is fel kellett volna ismernem, hogy Jonathan újra játékban van és veszélyesen komoly ellenfél. És ezt nem akartam. Aztán amikor láttalak énekelni, majd táncolni és inni vele, hirtelen fejbe rúgott a valóság. Fájt, hogy nem beszéltél róla, mennyire jóban lettetek hirtelen és hogy még mindig haragszol rám April miatt, így nem szóltam időben a hétvégéről. Igazad volt, aznap reggel ki akartam osonni mellőled, mert képtelen lettem volna felkelteni téged és elmondani neked, hogy bár szeretlek, mégis egy másik nővel utazok el. Aztán amikor lefeküdtem vele, nem tudom, mi történt velem vagy miért tettem. Részeg voltam, dühös magamra, rád, az egész helyzetre. Kijózanodtam és tudtam, hogy hatalmas hibát követtem el, és helyre akartam hozni. Vettem egy gyűrűt, és azonnal hozzád indultam. Amikor a lányok mondták, hogy még nem értél haza és Jonathan miatt maradtál ki, ideges és kétségbeesett lettem. A gyűrű szinte lángolt a zsebemben. És aztán végre hazaértél, épen és egyben, de veled volt ő. Boldognak tűntél, olyan boldognak, amilyennek akkor már hetek óta nem láttalak. Féltem. Tudtam, hogy őszintének kell lennem hozzád, hogy ne veszítselek el, és ezért mondtam el, hogy lefeküdtem Aprillel. Őszintén hittem abban, hogy túl tudunk lendülni ezen együtt. Aztán azt mondtad, Jonathannel töltötted az éjszakát. Annyira életvidámnak tűntél, hogy eszembe se jutott, hogy esetleg kamuzol. Már tudtam, hogy vesztettem. Képtelen voltam feldolgozni akkor és ott a helyzetet, ezért inkább eljöttem. És mind a mai napig bánom, hogy nem harcoltam akkor magammal, érted. Pláne, hogy amikor összefutottam az öcséddel, mutatott egy hangfelvételt. Ti ketten beszélgettetek arról, mi történt köztünk.
- Tessék?
- Ben felvette, amikor elmondtad neki, hogy hazudtál arról az éjszakáról, és hogy még mindig szeretsz - közli, én pedig gyötröm az agyam, hogy eszembe jusson, mikor történt ilyen. Karácsonykor, amikor otthon voltam.
- A kis piszok - dünnyögök, mert hirtelen élesen látom, ahogy matat a telefonjával.
- Ne haragudj rá, csak nekem akart segíteni.
- És akkor miért csak most mutatta meg? Tudom, mekkora spanok vagytok ti ketten! - sandítok rá gyanakvóan.
- Mert haragudott rám azért, ahogy viselkedtem. Amikor kiderült, hogy terhes vagy - mutat rá.
- Mit is akarsz tőlem pontosan? Mert nem értem, ennek a kis visszaemlékezésnek pontosan mi értelme van - tárom szét a karjaim. És tényleg nem értem, minek kell ezen újra átrágni magunkat.
- Csak szeretném, ha tudnád, tisztában vagyok a hibáimmal, és igyekszem változtatni. Szeretnék az életetek része lenni.
- Hogyan? Ki nem állhatod Jonathant, és még mindig messze laksz tőlünk. Ami - emelem fel a kezem - nem is akkora probléma. De nem tudom, hogyan oldhatnánk ezt meg.
- Jelenleg te vagy az, aki messze van otthonról - mutat rá csendesen. - Amikor megszületik a fiunk, úgyis segítségre lesz szükséged. Miért nem jössz haza?
- Az én otthonom Oxfordban van, Jeremy. Igaz, hogy a családom nem ott él, de én igen. És az öt éves tervemben egyáltalán nem szerepel, hogy visszamegyek Holmes Chapel-be. Még látogatóba se - tisztázom, mielőtt félreért.
- Látogatóba se? De miért?
- Ott voltál februárban, amikor... Harry kidobott az életéből és eltiltott a családtól. Azóta alig beszéltem bárkivel is, és nehéz volt. Tényleg nehéz, hisz te is tudod, milyen összetartó család voltunk korábban.
- Még rémlik, milyen érzés volt, amikor a nagybátyáid a tekintetükkel kínoztak halálra anyukád kórházi szobájában - kacsint rám, és nem tudom megállni, elnevetem magam.
- Annyira azért nem volt vészes. Tudod, amelyik kutya ugat, az nem harap, és ők pont ilyenek. Hatalmas szájuk és arcuk van, de mélyen belül kedves emberek, akik a legjobbat akarják nekem.
- És nem csak ők. Mindenki szeret, biztos vagyok benne, hogy apád is. Csak furcsán mutatja ki.
- Nem hiszem, hogy szeret, Jeremy. Korábban én voltam a mindene, mindig az én véleményemet kérte ki először, és bár imádja a fiait, mindig én voltam a kedvenc. Aztán jött a teszt, és minden megváltozott. Hirtelen már nem nekem kellett először meghallgatni a dalokat, már nem kérdezte meg, van-e olyan város, amit látni szeretnék, hogy oda szervezzen koncertet. És mielőtt félreérted, nem az zavar, hogy nem én vagyok még mindig a kedvenc. Az zavar, hogy már elviselni sem tud maga körül. Régen ő volt az isten az életemben, és arról álmodoztam, hogy egy nap majd egy olyan sráchoz megyek hozzá, aki olyan, mint ő. De most? - kérdezem, és szomorúan, lemondóan megcsóválom a fejem. Jeremy megáll, és magához ölel.
- Sajnálom - csak ennyit mond, és egy darabig csendben a karjaiban tart. - Tudom, miről beszélsz. Én is arról álmodtam, hogy egy olyan nőt veszek majd feleségül, aki olyan, mint anya volt. Váratlanul pottyantál az életembe, és mindent megváltoztattál, de a jó értelemben.
- Jeremy...
- Shhh, semmi baj. Tudom, hogy esélyem sincs nálad, és el fogom fogadni. Csak adj egy kis időt, és lehetőséget, hogy veletek maradhassak - lép el tőlem, és kezét a hasamra teszi. Látom rajta, hogy reménykedik egy rúgásban, de Manókám nem moccan. - Igazad volt tegnap. Tudom, mit jelent szeretni valakit, épp ezért azt akarom, hogy boldog legyél. Csak azt hagyd, hogy maradhassak, és láthassam.
- Ismerem magunkat, hamarosan úgyis megint egymás torkának ugranánk valami miatt, Jer. Komolyan mondom, hogy nagyon jól esik, amit mondasz, és örülök, hogy meg akarod ismerni a fiunkat, de egyenlőre ez lehetetlennek látszik. Túl sok minden nem klappol jelenleg.
- Azért annyira nem vagyunk vészesek együtt, nem? Most sem veszekszünk - mutat rám, és még kacsint is. Utálom a terhességgel járó érzelmi hullámvasutat, mert jelenleg az jár a fejemben, mennyire hiányzott ez a játékos szurkálódása, a mosolya. - Hűha, valamit jól csinálok, ha még a szavad is elállt - nevet felszabadultan és magához húz egy mackós ölelésre. Azt se tudom, mi van velem, mert élvezem az ölelését, a közelségét. A szívem dübörögni kezd a mellkasomban, ahogy hozzá bújok. Teljesen értelmetlen, ami történik, úgyhogy ideje a jó öreg trükkhöz folyamodni, és a hormonjaimat okolni. Nincs ésszerű magyarázata annak, hogy miért érzek úgy, ahogy. De nem akarom túltúráztatni az agyam, úgyhogy inkább élvezem a dolgot. Egészen addig, amíg Manóka fel nem ébred a szervezetemben lezajló reakciók következményeképp, és morcos rugdalózásba nem kezd. Jeremy nem dermed le, inkább még közelebb von magához, de ügyel arra, hogy legyen elég hely a fiunknak. Aztán mosolyogva a hajamba puszil. - Istenem, annyira szeretném már a karomban tartani...
- Üdv a klubban - mosolygok a mellkasába. - Azóta érzek így, hogy először megmozdult odabent. Majdnem két hónapja.
- És még legalább ennyi vissza van. Basszus, ez kész kínszenvedés - tol el magától, és még összezavarodni sincs időm, mert letérdel elém, és tenyereit a hasamra tapasztja. Könnyes szemmel figyeli, ahogy hullámzik. Aztán hirtelen puszit nyom a két tenyere közé, pont oda, ahová a következő rúgás érkezik. - Tudom, hogy valószínűleg nem én leszek az apukád, de tudnod kell, hogy szeretek, Beau Bennett - mondja, majd átöleli a derekam. Arca a hasammal egy vonalban van, így néha-néha azért kap egy arcon rúgást, de nem érdekli, csak elmosolyodik, és élvezi. Amikor megunom, hogy úgy állok az ölelésében, mint egy fadarab, hagyom, hogy a kezeim a hajába túrjanak, és ott is maradjanak.
- Nem tudom, hogyan alakul a jövőnk, de soha nem tiltanálak el a fiunktól. Tudom, hogy neked legalább akkora csoda ő, mint nekem, Jer. Már így is túl sok olyan embert vesztettél el, akiket nem kellett volna, de a fiad, a fiunk nem fog közéjük tartozni. Megígérem, hogy kitalálom, hogyan legyél az apukája. Az igazi - ígérem neki a könnyeimmel küszködve. Fránya hormonok!!! A szavaim akkora hatással vannak rá, hogy zokogni kezd. Nem mondok semmit, mert tudom, hogy ez mindkettőnk számára egy fontos pillanat, és úgy tökéletes, ahogy van. Csak simogatom a fejét, és várom, hogy lecsillapodjon.
- Köszönöm - suttogja rekedten, amikor elenged, és feláll. - Szeretlek - teszi a két kezét az arcomra, és finoman megcsókol. És én hagyom, sőt, vissza is csókolom. Érzelmes hangulatomban ezek szerint olyanra is kapható vagyok, amire józanon soha.
- Én is szeretlek, Puhány Papa - suttogom az ajkainak, mire kirobban belőle a hahota. Csak magához ölel, aztán megfogja a kezem, és csendben sétálunk tovább. Mikor visszaérünk a többiekhez, senki nem kérdez semmit, pedig tudom, hogy majd szétveti őket a kíváncsiság. Szerencsére Jonathan nincs a többiekkel, így ő nem látja, hogy kéz a kézben érkezünk. Jeremy megölel, majd a dokihoz megy, én pedig anya és Ben közé ülök.