Párválasztó a múltból

A csúf igazság

A repülőn fülig ért a szám. Minden egyes másodpercben, minden egyes gépet megrázó turbulencia vagy szél alatt. Ez feltűnt anyának. Igaz, már majdnem a leszállásnál.

- Mi ez a fülig érő vigyor? - kérdezte huncutul.

- Csak már alig várom, hogy végre lássam azt a négy lököttet - hazudtam szemrebbenés nélkül. Jó, nem hazudtam, tényleg vártam már, hogy megölelhessem őket, de nem kifejezetten ez okozta a folytonos mosolygást. - Hiányoztak!

- Négy lökött? - kérdezte felvont szemöldökkel. - Akkor ki nem hiányzott?

- Erre most nem szeretnék válaszolni, rendben? Nem akarok rájuk gondolni, mert azonnal felforr az agyvizem - hervadt le a mosolyom. Apa és Noah egyszer sem kerestek, míg távol voltunk anyával.

- Néha elgondolkozom azon, mit csináltam rosszul. Olyan jól sikerült gyerekek vagytok öten, de Noah valamiért folytonosan szítja a viszályt, árt mindenkinek, áskálódik és gonosz. Hiába a fiam, tudom, hogy milyen. Csak azt nem tudom, hogy miért.

- Ne is törődj vele! - szorítottam meg a kezét. - A srácok és én mindent megteszünk azért, hogy észre se vedd a hiányát a jók sorából - kacsintottam rá. 

- Szeretlek, pici angyalom - nézett rám könnyes szemmel. 

- Én is szeretlek, anyuci!

- Emlékszel, mikor egyszer megkérdezted, nem akartunk-e apátokkal még egy kislányt?

- Persze. Akartatok, csak hát a gólyák rossz levelet kaptak meg, és így pottyant Ben az életünkbe. De én egyáltalán nem bánom - kacsintottam rá.

- Annyira irigyeltem a többieket, mikor sorra derültek ki, hogy lányaik születnek, hogy azt elképzelni sem tudod. Részben ezért sem borultam ki totálisan, amikor megtudtam, hogy sokadszorra is terhes vagyok. Minden reggel és minden este imádkoztam az éghez, hogy lányom szülessen. Sokszor belógtam hozzád, és néztem, hogy alszol. Tudtam, hogy szeretnél egy húgot, és szerettem volna teljesíteni a kívánságod - hajtotta le a fejét szomorúan.

- Én nem bánom, hogy nem lett húgom, anya. Ott vannak az unokatesóim - vontam meg a vállam. - Őket is úgy szeretem, mint a tesóimat. Már amelyiket, ugyebár...

- Ígérj meg nekem valamit, rendben? - kérte hirtelen.

- Mit szeretnél, anya?

- Ígérd meg, hogy ha velem történik valami, nem hagyod, hogy a testvéreid szétszéledjenek vagy egymást marják. 

- De anya...

- Nincs de anya, csak ígérd meg, oké? Sokkal nyugodtabb lennék. 

- Ígérem, hogy vigyázni fogok rájuk, ha veled történik valami - mondtam teljesen komolyan. Őszinte leszek, kicsit megijesztett ez a hirtelen jött kérése.

- Köszönöm - ölelt magához, és addig el sem engedett, amíg fel nem villant az övek becsatolását jelző fény. 

A reptéren átverekedtük magunkat a tömegen, felkaptuk a csomagjainkat, majd a parkoló felé lépdeltünk, ahol elvileg már várt minket valaki. Anya azt beszélte meg a bátyámmal este, hogy kijön elénk, de nem volt benne biztos, így kilátásba helyezte a stúdió egyik sofőrjét is. Majdnem húsz percet vártunk, mikor elfogyott a türelmem, és tárcsáztam.

- Szia! Otthon vagytok már? Oliver odaért értetek?

- Szia! Képzeld, még mindig a reptéren rostokolunk, mert nem jött értünk senki...