Fogadás( S.M) 2.évad

6. rész

"Már vagy fél órája lent voltunk, amikor hirtelen a ketrec megrázkódott, majd pár perccel később bekövetkezett a legnagyobb rémálmom..."

Elszakadt a tartózsinór. Nagyon féltem. Egy kis zuhanás után megakadtunk egy sziklán. Ijedten néztem Jasonre, de most nem volt időm pánikolni. Körbenéztem, még jó hogy a ketrecre raktak lámpákat. Nem láttam semmit, még lámpával se. Az adóvevő, amit kaptunk, megszólalt. Azt mondták hogy ne aggódjunk, mindjárt érkezik a mentőszolgálat. Jasonhez bújtam, az egy kicsit megnyugtatott, de nem eléggé. Fél óra telhetett el, mire megint a középkorú férfi hangját hallottuk a kis vokitokiban. 

- Halo, halo...- recsegett a vonal- itt..van a mentőszolgálat. Jason maga az első, a nehezebb súly jöjjön először.

Jason rám nézett, hogy mehet-e, bólintottam. Kinyitotta az ajtót, bár nehezen, mert nem nagyon lehetett látni a reteszt,de ő megoldotta. Amint kiszállt a ketrec megrázkódott, és velem együtt még mélyebbre süllyedt. A kevés fény mellett láttam ahogy Jasont felhúzták. Én pedig tovább zuhantam. Forgott a ketrec és kb egy- két perccel később megállt, az ajtó alulra került pont a lábamra. Nagyon fájt, és borzasztóan vérzett. Körbe néztem, nem láttam semmit. A fény pirosra váltott, de a zuhanás miatt elkezdett pislákolni. Egyre bátrabb voltam. Nem zavart hogy elvesztem az életem, a rosszat senki nem sajnálja. Két dolgot szerettem az életemben. Az egyik az Shawn volt. A másik pedig a munkám. Elég tiszteletet vívtam ki a szakmámban. Nem olyan voltam mint a többi étterem kritikus. Én kellő tisztelettel írtam róluk. Nem csak a hibáikat, hanem a jó tulajdonságaikat is kiemeltem a szakácsoknak, magamból kiindulva, hiszen én szakács is voltam egy étteremben. A gondolatmenetemből egy kis rázkódás rántott ki. Körbe néztem, habár szinte csak pirosat láttam. Vért és a piros fényt. Egy cápa fejét pillantottam meg hirtelen, többször neki ment a rácsnak ami ennek hatására megrepedt, olvastam valahol hogy rá kell csapni az orrára, hogy lássa, nem félek. A cápa még nem ért el hozzám, de én már készítettem a kezem. Kétszer akkora volt mint én, simán végezhetett volna velem, de megunta a ketrec fejelést, és elment, egy kicsit fellélegeztem lelkileg, de az oxigén palack már kezdett ürülni. Nézegettem a lábam, véres volt már látszódott ahogy törik a csontom. Egy másik cápa jött oda, egy nagyobb és vadabb. Ő is fejelni kezdte a ketrecet, az el is tört, szinte szétesett, így a lábam kiszabadult, bár így csak egy lábbal tudtam úszni. A fenevad felém evickélt lassan, megkerült, körözött körülöttem, bármelyik oldalról várható volt a támadás. A szemébe néztem, olyan közel volt hogy megtudtam ütni, de nem jól sült el a dolog, mert mint utólag kiderült, nem az orrát, hanem a hátsó uszonyát ütöttem meg, amitől vadabb lett, és az oldalamba harapott. Azt hittem nem élem túl. De valamiért csak egy harapás volt. Nem evett meg. Túléltem, de éreztem hogy egyre gyengébb vagyok. Sok vért vesztettem. Körbenéztem, megfogtam egy adóvevőt, és megindultam felfele. Egy örökké valóságnak tűnt mire a sziklához értem, amire először estünk. Háttal nekidőltem, mikor megszólalt a vokitoki.

- Medi....mediiii-kiabált Jason.

- Hallom..- válaszoltam elgyengülve.

- Úristen, mi van veled? Nagyon lesüllyedtél? Megsérültél?

- Ne pánikolj...csak egy pár karcolás...

- Akkor jó. Próbálj meg felúszni, nem engednek le, amúgy már ott lennék melletted!

- Minek?! Hogy a cápák repetázhassanak? Ne gyere le. Megoldom

Majd eldobtam a kis kütyüt. Felegyenesedtem, úgy gondoltam, hogy fél óra és felérek, bár a levegőm már fogyott, rohamosan, és mindenemből ömlött a vér. Elkezdtem úszni ahogy csak bírtam. 20 percig úsztam, és nekem jött valami olyan erővel hogy megtántorodtam, megint egy cápa-gondoltam. Azt hittem hogy halcsali leszek. Akkor egy csobbanást láttam fent, ami azt jelentette, hogy már nem vagyok messze. Felnéztem, és már láttam a fényt, erőt gyűjtöttem, és olyan gyorsan ahogy csak bírtam elkezdtem úszni. A cápa követett, szinte már a felazínen voltam, mikor elkapta a törött lábam, nem tudom, talán a kezem ki is ért egy picit. Lerángattam a cápát magamról, és felértem, de a hajót már nem láttam.

- Itt hagytatok, ti rohadêkok?!- ordítottam, majd meghallottam egy helikoptert. Jason ült benne, amint meglátott könnybe lábadt a szeme.

- Élsz...

- De nem sokáig,- nyöszörogtem-cápa!

Ráharapott a lábamra, de nem sokra rá, el is engedte, mert meglőtték szigonypuskával. Lejöttek a helicopterrel, és valahogy feltettek egy hordágyra, amint meglátták a sebeim, elborzadtak. Jason felém hajolt.

- Medi, sajnálom, én tehetek mindenről. Figyelj a hangomra! Túl fogod élni! Eddig is kibírtad! Már csak a kórházig kell elviselned a fájdalmat! Meg ne halj itt nekem! Ki fog felvidítani, kit vidítok fel?- próbált ébren tartani, de elvesztettem az eszméletemet, ott feküdtem az ágyon, a vértócsában ájultan.